A háromszög alapú narratívákban besűrűsödik a dinamika, így lehet igazán átérezni a felek közötti puskaporos levegőt. Azonban számos háromszögesített történetben a szerkezet a legdrámaibb elem, nem a felek személyisége. Így van ez a Challengers című filmben is, és a rendező ezt a hiányosságot a tenisszel próbálta elütni.

A film kiválasztásának szempontja egyértelműen Josh O'Connor volt, ő játszotta a The Durrells, 2016 című sorozatban Lawrence Durrell-t, akinek a regényeinél művészibbet még nem olvastam, de vele kapcsolatban van a legnagyobb kognitív disszonanciám is – ami a magánéletét illeti –, de nem írom meg miért, mert nem akarom  felhúzni magam. Zendaya is érdekelt – ugyan, hogy fogják szexualizálni és látványosságot csinálni belőle, de kicsit bonyolultabb lett a képlet, talán mert Zendaya a film egyik producere. Ki tudja? Van két srác: Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O'Connor) tizenkét éves koruk óta barátok, szobatársak, sporttársak, a sorrend nem annyira fontos. Versenyszerűen teniszeznek. A film jól artikulálja azt, amit a futball kapcsán is tudunk, a sporttevékenység közösségi élmény, elmejáték, kapcsolat más emberekkel, annak minden önfeledt vagy drámai együtthatójával. Ez a két srác egy nap találkozik Tashi Duncen (Zendaya) teniszezővel,  aki teljes mértékben kielégíti a standard szépségideált, rá is repülnek mind a ketten. A film állandó flash back-kel zavarja össze a nézőt, most akkor melyik szakasznál is járunk a szereplők életében? Szerencsére, Luca Guadagnino (1971) rendező élt a szokásos eszközökkel, amikor még mindenki fiatal és 2006-ban járunk, Zendayának hosszú a haja, amikor 2019-rben, akkor meg rövid. Mike Faist-nál is ezzel operáltak, fiatal kiadásban hosszú vörösesszőke lobonca van, de Josh O'Connor-t szerencsére békén hagyták, ő ugyanúgy néz ki tizenévesen is, mint harminc évesen.

A film első látszatra egy szerelmi háromszög történet, vagy sportfilm, de igazából lírai tisztelgés a brotherhood*, a frenemy** és bromance*** különös hármasa előtt, sőt, a film azt mondja, a férfiak igazából egymásra vágynak, és ehhez a nők csak katalizátorok. Most éppen Zendaya van ebben a szerepben. Képileg hogyan oldotta meg Guadagnino? A sport legitimálja a férfi testek érintkezését – láttuk az öröm pillanatát –, Art és Patrick misszionárius pózban fetreng a földön egy megnyert páros meccs után. Szeretek okoskodni, ezért azt mondom, szublimált szexus. Vagy a  test felfedezésének narratívája (maszturbációs edukáció), és egy valóságos csókjelenet. (Még sosem írtam, de filmnézői pályafutásom legerotikusabb vizuális élménye a Brokeback Mountin – Túl a barátságon, 2005 csókjelenete volt). Luca Guadagnino specialitása a férfi homoerotizmus mindenütt jelenvalósága, nem nyilvánvalóságának láttatása, a homoerotikus késztetések természetesnek, de láthatatlanak való ábrázolása. (Általában az tűnik természetesnek, ami kulturálisan rögzült). Emlékszik valaki a Call Me by Your Name – Szólíts a nevemen, 2017 című filmjére? Valami ilyesmit hívott elő ott is. Ha Guadagnino filmjeit dekódoljuk, akkor a következőt mondja: a homoszexualitás tanult viselkedés. Kulturálisan konstruált, akárcsak a heteroszexualitás. Az egyéni életút és szocializáció része, az élet különös, de nem különleges variánsa, és semmiképp nem genetika.

Mike Faist, Zendaya és Josh O'Connor

Patrick Zweig figurája az érdekesebb, nem azért, mert autóban alszik, hanem mert ironikusabban tekint az életút narratívákra, és van valamilyen elképzelése a kapcsolatokról is. Zendaya-Tashi figuráját sikerült a szokásos szép nő karakterén túlírni, nem kasztrálni, és bár igen manipulatív, van mondanivalója a világról. Rögtön eszembe jutott Sandra Hüller karaktere az Egy zuhanás anatómiája-ból. Ugyanaz a megvilágosító hevület hajtja, okosabb, érvelőbb, mint a férfi. A hármas felállást nem a személyiség dönti el, hanem a mérleg-elv, a szerelemnek semmi köze ahhoz, milyen vagy, nem rólad szól, hanem a másikról. Kihez van több közünk aktuálisan? Ki az, akiből most éppen a legtöbbet tudjuk kiaknázni? Zendaya-Tashi döntött, és látjuk, nem jól, de ez nem az ő hibája, senki sem Nostradamus saját életét tekintve. Az egyik jelenetben olyat kérdez Patrick-től, amit mindenkinek meg kellene már a legelején. "Mit gondolsz, mire van szükségem tőled"? Vagy, aki nem tudja, hogy szeretik-e, az mondja azt, amit Art, a férj Zendayának a film legelején. "Szeretlek". Ha erre az a válasz, hogy "Tudom", akkor mindent megtudtunk, amit akartunk. Zendaya-Tashi és Patrick közötti párbeszéd is fontos része a filmnek. Lehet valaki egyszerre társ és tanítómester? Azért érdekes a kérdés, mert a társ egyenrangú viszony, míg a mester aszimmetrikus. A szerelem azonban sohasem egyenrangú, valaki mindig jobban szeret.

A filmipar mindig tárgyiasította a nőket, aminek azért lassan vége. Tavaly, a Cannes-i filmfesztiválon volt pár ennek a trendnek nekimenő film, és ha ez a Guadagnino film nem is teljesíti azt, amit a Szegény párák és az Egy zuhanás anatómiája  –, a nőt szubjektumként, nem csak spektákulumként tételezi. Zendaya-Tashi a film egy jó részében nézi ugyan, de nem tárgyiasítja a férfiakat. A férfiak két esetben lehetnek spektákulumok, ha teljesítménnyel kapcsolatos időtöltés közben látjuk őket, vagy a kifutón. Sok néző dicséri a film zenéjét. Tényleg formabontó, szituatív, montázselvet követi, és főleg random, de egy biztos, Luca Guadagnino le sem tagadhatná olasz származását. A film utolsó percei a Holdra lépés élő közvetítésére hasonlít, vagy ami valószínűbb, a mester direkt a befogadói határt feszegette, mint én egy hatodikos fogalmazásban. Arra a kérdésre, hogy "Mit csináltál a nyáron?", egy kukoricalopás történetét írtam meg, amire a magyartanárom azt írta: "Elnyúlt, mint a rétestészta." Milyen rétes? Kukoricáról írtam. Zendaya kifejezetten jó volt, Mike Faist új felfedezés, és hát a remekséges Josh O'Connor, akit nemsokára a La Chimera, 2023 című Alice Rohrwacher filmben fogok megnézni. ∗∗∗∗∗

Bechdel-teszt negatív

* férfi testvériség

** barát, aki inkább ellenség vagy vetélytárs

*** szoros, de nem szexuális jellegű barátság férfiak között