Divatosak az idétlen címek, amikor egy mondattal üzennek az alkotók: Ne keresd a filmemben a furfangot, egyenes, jól érthető érzelmeket fog közvetíteni. Azonnal tudni fogod a dörgést. Szerintem a Lefkovicsék cím pont elég lett volna. A címen kívül nincs elbaszva benne semmi, arányos, jól felépített, tele modern archetípusokkal. Ironikusan használom az archetípus kifejezést, én így viszonyulok a jungi kategorizáláshoz. Lefkovics Tamás (Bezerédi Zoltán) karaktere például nagyon ismerős, mindent jobban tud, kontrollmániás, de valahol szerethető is, és nem csak azért, mert többet fürdik, mint a legtöbb hatvanon túli és inneni férfi – amire még egy mondat erejéig majd visszatérek –, és nem tulajdonít olyan súlyt bizonyos dolgoknak, mint a félművelt értelmiségiek, nem is érti, bizonyos dolgokkal mi a baj. Ismerős típus? Naná, mindenkinek, aki alsó-középosztályi, kispolgári vagy munkásosztályból származik. És egyáltalán, az egész miliő, a kendőzetlen nyelvhasználat, ami a film egyik erőssége, és sikerének titka. A sztori a következő: Napjaink, Budapest, Lefkovicsné Weisz Zsuzsanna (Máhr Ági) meghal, Izraelben élő fia Iván (Szabó Kimmel Tamás) a kisfiával együtt hazajön a temetésre. Igen ám, de az apjával, Lefkovics Tamással – akitől a zsidó vallási hagyományok messzire állnak – több éve nincs beszélő viszonyban. 

Jelenet a filmből

Lefkovics Iván vallási ortodoxiája lázadás, melynek referenciapontja a szülei viselkedése, nem saját, kiérlelt értékrendje. Ortodoxiájával tudattalanul provokálni akarja őket, a film vége felé elmesélt ok csak racionalizáció, nem valódi ok. Miért írom, hogy a szülei, és nem csak az apja? Azért, mert ha Iván bántalmazásnak fogta fel apja egykori viselkedését, ahhoz az anyja is hozzájárult, nem tevőlegesen, de jóváhagyta, mondjuk azzal, hogy nem ismerte fel a bántalmazást. Iván, bár láthatóan nem neheztel az anyjára, mégis érezhette úgy, hogy nem védi meg, és bűnsegédként funkcionál. Azzal, hogy elment Izraelbe, azonban mindkettőjüket megbüntette. Persze, ebből is születnek értékek, ott van a kisfia Ariel (Leo Gagel), akinél aranyosabb és tehetségesebb gyereket régen láttunk filmben. De fejlődőképesek is, és ez a film lényegi mondanivalója. Kölcsönös engedményeket tesznek, és ez új minőséget teremt. Van ebben a filmben valami, ami igen tetszett. Lefkovics Tamás edzőnek – Tomi bácsi – van egy tanítványa, a Feri. Óriási ötlet volt egy cigány srácra bízni a szerepet, nemcsak azért, mert megfelel a korszellemnek, hanem mert annyira jó ellenpontja Szabó Kimmel karakterének. A "könyv népe", szemben egy alureprezentált és megvetett kisebbséggel, mely tulajdonképpen elfoglalja a fiú pozícióját. Az csak hab a tortán, hogy Feri (Váradi Roland) a visszafogott, hiteles játékával mennyire jó. A mindig tusoló Lefkovics Tamásról azok a nem-cigányok juthatnak eszünkbe, akiknek állandó hivatkozási alapjuk a cigányokkal szemben, hogy "piszkosak", miközben ők maguk havonta fürödnek, korpás fejszaggal és gyászkeretes körmökkel kergetnek ki más embereket a világból. Tomi bácsi nem ilyen, ezért is szerethető.

Bezerédi jó, nem kérdés, de nála is jobb Szabó Kimmel. Ahogy forgatja a szemét, amikor az apját nézi, az valami fenomenális, pontosan így szokta mindenki, aki ambivalens érzésekkel küzd. Benne van minden: kritika, mélyen az elfogadás, vagy inkább a beletörődés? Máhr Ági – Lefkovicsnét játszotta – már a Pilátus (2019) című filmben is tetszett, írtam is, milyen jól hozta a belpesti sunyi, mindig rosszban sántikáló bundás Teréz asszonyságot, aki Hámori Ildikót szédíti és a barátnő szerepében tetszeleg. ∗∗∗∗∗

Lefkovicsék gyászolnak, 2024 Breier Ádám filmje