Mielőtt megnéztem volna, ketten is elmesélték, és most, hogy magam is láttam, két érdekes dolog tűnt fel. Az egyik, hogy mindketten úgy mesélték el, mintha Manitas del Monte-nak azért kellett volna nővé operáltatnia magát, hogy elmenekülhessen Mexikóból, a másik, hogy összejön azzal az ügyvéd(nővel), aki a tranzíciós folyamat végére segít pontot tenni. Egyik sem így van, de jelez valamit: a hagyományos narratívákat nehéz elengedni.

Azért hitték, hogy Emilia Pérez az ügyvédjével jött össze, mert nem tudnak különbséget tenni két latin-amerikai nő között. Nem kárhoztatom őket, nekem is nehézséget okoz koreai nőket megkülönböztetni, de igyekszem legyűrni azzal, hogy jobban figyelek. Tehát Juan Manitas del Monte nem az ügyvédjével jön össze, hanem egy másik nővel, aki örül, hogy megszabadult a férjétől (Adriana Paz, mint Epifánia).

Több téma van összeeresztve a radikális eklektika jegyében: egyfelől a latin-amerikai kultúra kritikája, másfelől szenzibilis narratívába helyez egy transznemű embert. Az átlagnézőt bizonyára kiakasztja majd, hogy a szereplők időnként dalra fakadnak, mint a La, La, Land (2016) és a Joker (2024) című filmben. Az új szenzibilitás és posztmodern összetalálkozott a filmvásznon. Jacques Audiard (1952) a jelen társadalmi kríziseire a műfajok parodizálását, és az eklektikát választotta. Társadalmi dráma, bűnügyi film, paródia és az opera műfaja között lavírozik, a dalszövegek pedig mediatizálják a szereplők érzéseit.

Juan Manitas del Monte nőként érzi önazonosnak magát. Karla Sofía Gascón 

Rita Mora Castro (Zoë Saldana) mexikói ügyvéd elégedetlen a munkájával, hiába nyernek a főnökével pert, ezek mind simlis ügyek, nem sok köze van az igazságszolgáltatáshoz, ezért, amikor felhívja Juan Manitas del Monte (Karla Sofía Gascón), a helyi drogkartell főnöke, elfogadja az ajánlatát. Olyan orvost kell találnia, aki segít Manitas-nak férfiból nővé válni. (A hormonterápia már megvan.) Manitas nem azért akar nő lenni, mert ég a lába alatt a talaj, hanem újjászületni akar, gyerekkora óta meglévő testi diszfóriáját akarja kezeltetni. Az ügyvéd(nő) talál is orvost, majd Manitas feleségét Jessi-t (Selena Gomez) és két gyerekét Svájcba transzportálja, miután Manitas megrendezi saját halálát, és nő lesz belőle. Az átalakulásnak azonban ára van, mindenki halottnak hiszi. Hogy kapcsolatban maradhasson a gyerekeivel, Emilia Pérez néven saját unokahúgának adja ki magát, hogy gondoskodhasson a családjáról. Ügyvédje ebben is a segítségére lesz, miközben azért tart attól, hogy elteszik láb alól, másrészt, hogy nincs saját élete. 

Civil szervezetet hoznak létre és munkatársak lesznek. Emilia Pérez és Rita Mora Castro

Fura, hogy Emilia Pérez felesége Jessi nem ismeri fel Emilia Pérez-ben a férjét, de az élet bizonyos felszínességet követel meg, különben belehalnánk. Ha mindent a valóságnak megfelelően látnánk, nem élnénk túl. Ha a Selena Gomez által alakított karakter minden bevásárlásnál konstatálná, hogy a pénzhez, amit éppen most költött el, mennyi ember vére tapad, nem menne le a torkán a falat. Komplett pszeudó-világban él, amibe simán belefér, hogy nőalakban nem ismer a férjére. Meg egy kicsit az is, hogy nem figyel a részletekre, talán ez is védekezés a túléléshez. Olyan világban él, amelynek a szabályait nem ő találta ki, nőként a latin-amerikai kultúra áldozata. Életét a pillanatban megtapasztalt érzékek határozzák meg, és csak a jelent tudja uralni. Az ügyvédnőnek is kell az a bizonyos felszínesség, a kétmillió dollárt, amit a szolgálataiért kap, másként nem tudná élvezni. 

Senki sem ismeri fel nőként

A film nem tematizálja a tranzíció utolsó fázisát – művészi tömörítéssel él a rendező, nem Emilia Pérez érzéseire figyel, az már meg lett énekelve, inkább arra a folyamatra tevődik a hangsúly, hogy a testi változás és a nemi szerep változása hogyan hat a viselkedésére. Amikor nővé válik, a kezesbárányt látjuk, a benne rejtőzködő farkast még nem. Saját életet akar, énekli a film elején, de mások saját élete nem nagyon érdekelte. Újjá akar születni, de a rengeteg halott, akiket eltett láb alól, már sosem fog újjászületni. Ezt a szocializációs hagyatékot lehet-e felülírni? Lehet-e a régi mintákat újra cserélni, vagy az agy automatizmusa működik? Emilia Pérez minden további nélkül szakítja ki Mexikóból, majd transzportálja vissza a családját, akik ugye azt hiszik, hogy halott. Rita Mora Castro ügyvédnő helyzete is problémás, pontosan olyan eszközökhöz kell nyúlnia, ami ellen küzd. Része marad a rendszernek, akár akarja, akár nem, a megvásárolhatóság az emberek DNS-éig hatol.

A rendező többszörösen határsértő helyzetbe dobja hősét, de hát mára a művész egyetlen eszköze a hatásosság maradt, merésznek, meghökkentőnek kell lennie, a befogadót fel kell izgatni, fel kell ingerelni és kavarni, hogy  kicsalogassa azt a lényt, aki benne rejtőzik. 

Selena Gomez játsza Emilia Pérez felségét

Az, hogy a Koldusopera stílusában, és ekletikusan van megcsinálva az a posztmodern esztétika jegyében történik. Amíg énekelnek, át tudjuk érezni és gondolni, amit addig láttunk. Ez a Brecht-i V-effekt. Gondoljunk bele, hányszor, de hányszor láttunk már olyan jelenetet, hogy valaki hagyományos narratívában mond el valamit, mondjuk, hogy miért akar férfi helyett nő lenni. Modoros, idealista, ironikus utánzás lenne, ha filmrendező lennék, inkább leharapnám csuklóig a kezem, minthogy valaminek az ezredik változatát csináljam meg. Kapjon megint egy midcult film Oscar-díjat?

A régi rend nem létezik, az erkölcsi és kulturális tartalmak és minták – hála istennek – széthullóban. Igenis, kompromittálni kell a hagyományokat. Van erre egy direkt példa a filmben. Latin-Amerika a bigott katolicizmus, a macsizmus és az indián animista kultúra metszéspontjában áll, a szentek tisztelete a mindennapok része. Reflektív megközelítésben azt mondhatnánk, a szentek élete tele van szégyenletes dolgokkal – legfeljebb nem tudunk róla –, nemcsak olyan attribútumokkal, amelyek predesztinálják a tiszteletre. Ebben a jelenetben megy a film leginkább a paródia felé.

Emilia Pérez és szerelme, Epifánia

Jacques Audiard középutas filmrendező, ez olyasmit jelent, hogy felvállalja a kommersz új változatát: méltányolja és beépíti a közönség elvárásait az alkotás folyamatába, ugyanakkor a szerzői filmes magas művészet premisszáit is. Az Emilia Pérez tökéletesen egyesíti magában mindkét premisszát. Karla Sofía Gascón nagyon jó, nem ma kezdte, egy csomó szappanopera van már a háta mögött, és ha neki ítélik az Oscar-díjat, az első transznemű színésznő lesz, aki megkapja. Zoë Saldana esztétizálatlan megjelenése is arcul csapása a régi narratívának, az meg pláne, hogy két női karakter áll a film középpontjában, mi több, Adriana Paz Epifániája is ezt a vonalat erősíti. Egy jelenetet volt vizuálisan direkt és merőben közhelyes: Svájcban tél van, és esik a hó. Hát persze. 5/5

∗