A Kádár-korban azt mondták volna, hogy rétegfilm, nevében a jelentése, kevesen tudnak rácsatlakozni a témára és a vizuális látásmódra, más szóval megosztó. Nekem is ambivalens érzéseim lettek, nem a filmtől, inkább William S. Burroughs (1914-1997) életétől, és visszaemlékeztem, a Meztelen ebéd című filmet annak idején nem bírtam végignézni. A forgatókönyv a Queer című regényéből készült, és régóta feszítette a rendezőt, Luca Guadagninó-t, és nagyon jó filmet csinált belőle. 

Burroughs 1951-53 között írta a Queer-t, de csak 1985-ben publikálták, sejteni lehet, mi tartott eddig. A film mintanézőt kíván, olyan befogadót, aki személyes és konszolidált életén túl tud látni, megért olyan élettapasztalatot és gondolatokat, amelyek oly távol esnek saját életétől, mint Észak-Korea attól, hogy jóléti állam legyen.  

Drew Starkey és Daniel Craig

William Lee alias William Burroughs Mexikó városban töltött éveit látjuk az 1950-es évekből, idemenekül, az Amerikai Egyesült Államokban ugyanis lecsukták volna droghasználatért. A valóságban ment vele a második felesége is (Joan Vollmer), a filmben azonban szürreális képek utalnak csak a jelenlétére. Valamelyik ajánlóban olvastam az üresség kifejezést, amivel valaki azt az állapotot írja le, ami szerinte William Lee-t – Burroughs filmes alteregóját – jellemzi, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a kocsmáról kocsmára járás és/vagy a promiszkuis élet ab ovo üres, vagy az üresség következménye lenne. Szerintem nincs összefüggés, ez csak amolyan jól hangzó szlogen. A belső üresség bárhol, bármikor, bárkiben felütheti a fejét, nem kell hozzá kitömött zsebű, alkohol beteg drogfüggőnek lenni, aki Mexikóban múlatja az időt. Ahogy William Lee (Daniel Craig) megzavarja a polgári élet rendjét, ugyanígy kavarja fel az irodalmi nyelv struktúráját is, bár a film nem tematizálja Lee irodalmi tevékenységét, inkább arról hallunk kocsmai eszmefuttatást, hogyan látja a meleg kisebbség helyzetét érintettként. Irodalmár szájából jövő, verbálisan roppant erős mondatok.

 Jelenet a filmből

Lee állandóan fehér szettben van: fehér SZTK-keretes szemüveg, fehér zakó, ing és nadrág, és persze az olyan kispolgár, mint én, rögtön arra gondol, hogy ez a fehér gúnya kábé egy napig bírná kosz és egyéb foltoktól mentesen, persze meglehet, ugyanabból az öltözetből egy tucat lapul a ruhás szekrényben, csak nem látjuk. De hát valaki csak mosott rá, egy író nem mossa a saját ruháját, ezt Nietzsche óta tudjuk.

Szóval, működik a toxikus maszkulinitás és önpusztító élet, feszegetve vannak a határok minden értelemben. Daniel Craig olyan veszettül jó, hogy nem hiszek a szememnek. Arca minden rezdülésében mély fájdalom, okosság és a szenvedés életrezdülése árad, a szeme olyan vakítóan kék, hogy a befogadó beleremeg. Ez a színész játszotta a macsóság másik oldalába beleragadt James Bond-ot? Na, ne. Egyszerűen meleg arca van, és rejtély, mitől, ez nem stigma, hogy látszódjon, mint a bőrszín. Mikrogesztusok, kulturális finomkódolás, ki tudja, mitől, de működik. 

 Jelenet a filmből

Járja a kocsmákat, felszed néhány alkalmi csávót, de látjuk, mihez vonzódik igazán. A normálishoz, ami irodalmi és kulturális közhely. A gázos csávókat mindig a normalitás vonzza, talán nagyobb kihívás a tönkretétele, talán ez az igazi élvezet a számukra. William Lee írói retorikával beszél a melegek megváltatlan helyzetéről, és valami olyasmi a lényege, hogy egyek vagyunk pedig ebben a nagy katyvaszban, mint a világ az isteni teremtés előtt – amikor még nincs semmi szétválasztva, de ezt csak én teszem hozzá. 

Az lenne a logikus vagy életszerű egy gondolkodó elmétől, vagy ne is gondolkodjon, csak érezzen, hogy a világ többi elnyomott és leigázott élőlényeivel szolidarítani kéne, hiszen ugyanaz a helyzetük, egy domináns többség kirekeszti, elnyomja, megbélyegzi őket. Ehhez képest, az én kritikai érzékem úgy kivilágosodott, mintha már egy ayahuasca szertartáson lennék, és közeledne az első trip, vagy mi. Nyekeng a melegek stigmatizációja miatt, ugyanakkor félholtra röhögi magát, amikor elmesél egy gyalázatos történetet egy élve megégetett  disznóról. Tényleg ráfér egy hallucináció, hátha érzékenyítő tréning lesz a nem-humán létezők felé. Persze, még nem tudhatta, miért él a világon a legtöbb vegán Izrael Államban. Hát ezért.

 Jason Schwartzman mint Joe Guidry

Eugene Allerton (Drew Starkey) a normalitás maszkját hordja, végtelenül unalmas csávó, aki remek vetítővászon az író számára, aki tele van gondolatokkal és érzelmekkel. A fiatal srác sótlan közönye olyan felület, amelyről bármi visszapattan, ami nálánál érdekesebb, mert nem hülye ő, csak végtelenül önző, ezért unalmas. Azért szeret bele Lee, mert azt hiszi, tud neki adni valamit, ugyanakkor a fiatal férfi közönye kihívás és próbatétel, egy ugyanolyan szenvedélybeteget mint saját maga, nem tudna elviselni. 

Gondoljunk bele, egy amerikai író az ötvenes években a poros mexikói utcákon mászkál, jön-megy, beül ide-oda, iszik, van egy csomó lóvéja, bárki leülhet mellé, és nem azért, hogy később bekerüljön a világirodalomba, hanem hogy beszélgessen vele, aki sokkal többet tud nála, hiszen író. Szinte hihetetlen, hogy milyen langyos módon él a helyi közönség az alkalommal, akik közt azért gringók is vannak, nem lehetnek nyelvi nehézségek. 

Lesley Manville Dr. Cotter szerepében

Guadagnino egy misztikus elme ragyogásáról és hétköznapi nyomoráról készített filmet, ahol a szépséges retorika keveredik az alantas egyéjszakás kalandokkal, és lehet, hogy az alantas nem is megfelelő kifejezés. Jó esetben a magánügye lenne, de itt egy íróról van szó, akinek a lenyomata ott marad mindenhol, ezek nem hétköznapi nyűglődések, hanem irodalom lesz belőle. Egy gyerekkora óta másik világban élő férfi küldetéstörténete, aki saját tudatalatti tartalmait akarta feltárni, egy Dél-Amerikában őshonos hallucinogén droggal, amit ma ayahuasca néven ismerünk. Innen véget is ér a narratív struktúra, innen pszichedelikus zene és ezerszázalékos vizuális effektusok vannak, amelyekben a szürreális és mágikus elemek dominálnak, Guadagnino azoknak is megmutat valamit ebből a világból, akiknek gőze sincs a tudatmódosító hatásokról, pláne nem egy hallucinációs trip-ről. A küldetéstörténetek hiába irodalmi toposzok, a valóságra is érvényesek, ha valaki valamit meg akar tenni, az megteszi. Bármi áron.

Luca Guadagnino és a két főszereplő a Velencei Filmfesztiválon 2024-ben

A Dr. Cotter-t játszó Lesley Manville jó értelemben vett meglepetés volt, remek színész(nő), egy csomó sorozatban  szerepel, legutoljára a Disclaimer-ben láttam megtört feleségként, aki elveszítette egy szem fiát. Itt és most egy olyan orvost játszik, aki az őserdő mélyén a növényvilágot kutatja, és segít William Lee-nek és Eugene Allerton-nak. A jelmeztervező és/vagy a sminkesek kicsit túllőttek a célon, egy elhanyagolt külsejű nőt kellett ugyan megmutatni, de inkább lett a Homok asszonya-féle őrült, vagy Mrs. Rochester a Jane Eyre című regényből, aki egész életében a padláson bolyongott. Daniel Craig mellett a legjobb szereplő Jason Schwartzman (Joe Guidry), agymenés volt, hogy mennyire jól csinálta meg a karaktert. 5/5

∗