Milyen bátor a rendező, egy középkorú nőre alapozza a filmet, pedig ez a korosztály csak akkor érdekes filmalkotásban, ha sorozatgyilkos, szentté avatták, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnökjelöltje. Valamit ki kellett találni, hogy mindenki figyelmére igényt tarthasson. 

Michèle Leblanc (Isabelle Huppert) sikeres cégvezető, aki kényelmesen él párizsi lakásában, nincs híján a társasági életnek, vannak barátai, szeretője, anyja és egy felnőtt fia. Kislánykorában traumatikus eseményeken ment keresztül, de felnőttként sikerült kemény munkával egzisztenciát teremtenie, és kézben tartani az életét. Egy nap brutálisan megerőszakolják otthonában, azonban nem jelenti a rendőrségnek az esetet. Traumájához, a támadóhoz, és a körülötte lévő emberekhez való ambivalens viszonyáról szól a film.

Felteszem, az egyszeri nézőtől senki sem várja el, hogy egy szakember szemével értékelje a látottakat, és diagnózist állítson fel. Paul Verhoeven az Elemi ösztönben is egy nőt állít a középpontba, akiről nem tudom a film megnézése után tizenöt évvel sem, hogy a sötét hármasból melyik személyiségzavar a sajátja. Verhoeven ebben a filmben is megpörgeti a dolgokat, minden oldalról megmutat valamit. Először úgy éreztem démonizálni fogja hősét, miközben semleges is akar maradni. Többszöri megnézés után erősebb dinamikának látom az elbizonytalanítás gesztusát, hogy nézőként megkérdőjelezzem egy maszkulinnak ábrázolt nő áldozatiságát, mert ez a két minőség nem nagyon fér össze a modern patriarchátusban.

Milyen érdekes ez a Michèle. Nem habzsolja a boldogságfelhőket, de alapvetően jól érzi magát a bőrében. Diszkréten aljas, és csak alkalomadtán turnézik saját horrorisztikus történetével. Ám ezzel a nyíltsággal talán elébe megy, hogy áldozat-komplexusa legyen, ki tudja. Azt már tudjuk, hogyan birkózott meg a múltjával, most azt is láthatjuk, hogyan viszonyul egy váratlan és brutális helyzethez. Nem úgy, ahogy gondolnánk. Nem szögeli be az ablaktáblákat, éppen ellenkezőleg. Megkeményítette a múlt, erős lett, mint a teknős páncélja. Mintha azt mondaná Verhoeven, az áldozatokat sem egy kaptafára gyártják. Michèle tényleg nem áldozatként működik, mégis megőriz valamilyen érzékenységet a múltjából.

Majdnem áldozathibáztatás. A kulturális nőgyűlölet azt jelenti, hogy a nőt leginkább kétféle pozícióban mutatja: vagy démonizálja vagy áldozatot csinál belőle. Az ivarérett és szellemi-lelki értelemben vett autonóm nő fenyegetést jelent mindenkire, amolyan terra incognita. Verhoeven is ezt a két minőséget variálja, így akar elbizonytalanítani bennünket. A nő most igazi áldozat vagy csak az áldozatiság placebója? Az elbizonytalanításhoz a férfi szerep nő általi kisajátítását választja. Egzisztenciával rendelkező szexuális autonómiát tár elénk, melynek egy nő a birtokosa, ez a maszkulin konstrukció kevéssé ismerős mainstream filmekből. Hadd jöjjön zavarba a befogadó az idősebb nők szexualitásától, homoerotikus emlékezetétől vagy félmeztelen testétől. Ez az ábrázolás elidegeníti a nézőt a főhőstől, mert alkalmas az áldozatiság megkérdőjelezésére.

Jelenet a filmből Isabelle Huppert 

A nemi erőszak nem szexuális aktus, hanem hatalmi. Fokozza a néző elbizonytalanítását Michèle ambivalens viszonya brutális támadójához, és biztosan köze van a régi traumákhoz. Talán a valóság ignorálása, az önveszélyeztetés élménye, a halál és az élet mezsgyéjén való tartózkodás vagy a határok tágítása lehet Michèle célja. Olyan párhuzamos univerzum, ami csak egy kicsit tér el a valóságostól, és ahogy Borbély András írta a Mindenki című filmmel kapcsolatban, egy realista utópia. Ebbe a realitásba utalom az apa személyét is, aki csak egy pillanatra jelenik meg a színen, de az erőszak, a brutalitás, és a lelki betegség szimbóluma, mindannak, ami egy kislányra várhat, amíg felnövekedik. Michèle végül megtalálja a társadalom által normálisnak tartott határokat, azok nem vesztek el számára örökre, csak kissé ki lettek tágítva. Mindkét helyzetben, a gyermekkoriban, és a felnőttkoriban is aszimmetrikus térben helyezkedik el, ő a bántalmazott és hatalom nélküli fél. A katolikus egyház és a perverz erőszakoló szinkronba állítása ismerős toposz sokadik variánsa.

Diszkréten jelentkező hamis szelídség. Van két női szereplő a filmben, akik párhuzamba állíthatók. Michèle anyját (Judith Magre) több szempontból lehet értékelni, de ő nem egy utópia fénytörése, hanem nagyon is valóságos. Nem azért, mert nyolcvan évesen akar megint férjhez menni, hanem mert egy romantizált, a vér szavára apelláló idióta, akit a feltétel nélküli szeretet illúziója mozgat. A másik nő, Michèle szomszédja (Virginie Efira), aki élethazugságát tartja kondícióban buzgón vallásos hevületével. Valójában ezek a nők mentegetni szeretnék a férfierőszakot. Szerencsére Michèle nem lett anyás lány, nem sikerült megnyerni a szadisztikus szeretet női változatának, talán ezért maradt meg az ép elméje, és sikerült felülírnia a hagyományos értelemben vett áldozati szerepet.

Majdnem született egy feminista film, de ami majdnem az, az nem az. A film végén felsejlik ugyan a sisterhood életérzés, és feldereng a másik nővel való élet alternatívája is, mégsem látok benne sem utópisztikus sem realisztikus társadalomkritikát. ∗∗∗∗∗ 

 SZÖVEGEK A FILMBŐL

Az emberek nem értik, hogy a művészet olyan, mint az izom, állandóan edzeni kell, enélkül elsorvad, elhal. Az eredetiség, a különlegesség már nem jelentenek értéket, pedig régen sokszor maga volt a cél, ezzel szemben ma hiba. Manapság mindenkinek tele van a töke az újdonságokkal. Különben az ihlet nyolcvan százalékban meló.

A szégyen nem elég erős, hogy ne csináljunk szégyellni való dolgokat.

Nyilván csak a huszonhét emberáldozatról hallott. Állatokról bizonyára nem. Róluk sose beszélnek. Hat kutya, macskák, jó pár, ám rejtélyes módon megkímélt egy hörcsögöt, ki tudja miért.

https://videa.hu/videok/film-animacio/aldozat-2016-belga-francia-nemet-drama-FqNOvlgdYyT8xQbZ