Sam Levinson (1985) minimalista, vizuálisan is lenyűgöző mozija szűkebb közönségréteget megcélzó szerzői filmje messze több, mint egy újabb párbeszédközpontú párkapcsolati drámát felvonultató mozi, amiből azért láttunk már párat. A gondolat, a düh és a szív folyton lüktető és átütő hármasán kívül azonban tudott-e bármi újat mondani?

Tudott. Miért a szűkebb közönségre való, végső fokon előítéletes utalás? Azért, mert a film egyfajta kortárs, urbánus, elhajlásra hajlamos értelmiségi filmnézői attitűdöt kíván, ez nem a szűkkeblű polite society* filmje lesz. Akinek ez a film tetszik, az egyetértett tavaly Thomas Jefferson szobrának ledöntésével, üdvözölte a Black Lives Matter mozgalmat, és egyetért a domináns mozival (Anette Kuhn) szemben tételezett ellenmozi szükségességével, és ennek feminista filmelméleti megfogalmazásával.

A film szinopszisa egyszerű; Malcolm Elliot (John David Washington) a harmincas első filmes rendező Imani című filmjét bemutatják Los Angelesben, amit élete legjobb napjának tart, egészen addig, míg barátnője Marie (Zendaya) meg nem kérdőjelezi a sikerhez vezető út néhány szakmai és magánéleti állomását. Ünneplés helyett egy nehéz karneváli éjszaka dialógszerű kibontakozása történik, életre kel Pügmalión, és szimbolikus kasztrálásba kezd, pedig Malcolm azt szeretné, Marie ne legyen cselekvő és kasztráló Szapphó.

A film fekete-fehér vizualitása a korai art filmek távolságtartó és felszabadító, ugyanakkor valamennyire elidegenedett képi világát hozza. Már a bevezető beállítás izgalmas feszültséget teremt, mintha Malcolm & Marie első konfliktusa előtti bukolikus világát, az erdő kulturális toposzát látnánk, amibe időnként vissza-visszatérnek majd a szereplők, mint egy organikus és romlatlan természeti képlethez, a bent és a kint, a kultúra és természet állandó egybe játszásaként. A vizuális reprezentáció mindjárt az elején a szokásos leosztást hozza, Marie alig ruhában, a látványosság pozíciójában a férfi tekintet kiszolgálójaként van megmutatva, Malcolm öltözete legfeljebb a premierfilmek dresszkódját elégíti ki. A kamera voyeur pozícióba kényszeríti a nézőt, nem mintha ez a befogadói szándék ellenére lenne, pont ellenkezőleg. A ház és a szereplők tényleg organikus egységben léteznek. Vagy kintről látjuk a szereplőket, vagy bentről, mert a nézői tekintetnek semmi sem áll az útjában, a ház legalább annyira transzparens, mint a két szereplő aktuális mentális állapota. Az üvegfal köztessége két autentikus pozíciót választ el, és köt össze, a kinti jelenetek mindig az átmeneti nyugalom, a ventiláció helyszínei.

Sam Levinson filmjében nem úgy van, hogy a női szereplőt állandóan egy aktív férfi tekintet láttatja, inkább van kölcsönös tekintet, Marie szemén keresztül legalább annyiszor látjuk Malcolm-ot is. Sok domináns mozinak és ellenfilmnek kellett megszületni, mire Sam Levinson is ráírhatta saját gondolatait a filmvászonra. Két dolgot akart nagyon, új mondanivalót a párkapcsolati dinamikáról, másrészt turbulens, örvénylő, határtalanul túlzó dialógusba akarta szervezni, és kritika alá venni a filmiparban megjelenő patriarchális tudattalan megjelenési formáit. Sam Levinson a filmipar ifjú dekonstrukciós filozófusa, aki street food adagokban méri a befogadó számára a még fogyasztható nézőpontokat, csak nagyon kell figyelni. Ez a film a düh és a figyelem filmje, ahol minden szó, de tényleg minden szó fontos, hogy megértsük, mire megy ki a játék, és nagyon sok függ a befogadó aktuális állapotától is. Levinson a krízisre, mint kulturális modellre szervezi a filmjét, és már nem lehet régi módon beszélni, mert Marie-ban egyfelől ott hemzseg a filmtörténet valamennyi traumatapasztalattal bíró, problémás múltú, meg nem értett nője, aki ugyanakkor meg tudja fogalmazni (ha egy éjszaka kell is hozzá), mi az, ami történik kettejükkel. Másrészt ott van Malcolm, aki számára olyan magától értetődőek saját férfi privilégiumai, mint egy tál sajtos makaróni.

Jelenet a filmből

Marie tulajdonképpen két dolgot forszíroz, egyrészt Malcolm egyedül neki nem köszönte meg azt a  filmjét, melynek premierjéről térnek éppen haza, másrészt nem rá osztotta a drogproblémákkal küzdő Imani szerepét, hanem egy Taylor nevű színésznőre. Végig a hiányra mutat rá, a kirekesztettségre, minden más majd ebből következik, és ahova eljutnak Marie verbális aktivitása miatt, azt a dialektika úgy szokta mondani, hogy a mennyiség átcsap minőségbe. Az éjszakai krízisdialógust egy jelentős esemény szakítja félbe, itt van a cezúra, jön a második felvonás, megjelenik az első értő kritika (Los Angeles Times), amitől elszabadul Malcolm-ban a verbális pokol, mert az a karakter, aki nem bírja elviselni a sikert, a lelke mélyén persze örül, a felszínen meg őrjöng. Rasszizmussal vádolja a fehér női kritikust, noha az rendkívül elismerően nyilatkozik a filmről, de bizonyos részleteiben szexizmussal vádolja a rendezést. Malcolm nem érti, hogy amit ő szubjektív valóság értelmezésének hív, meg szívnek filmrendezőként, annak társadalmi keretezése van, mert ami személyes, az politikai is, miközben a kritika elleni végső érve a saját bőrszíne. Nem akarja érteni, hogy egy kritikus bármit észrevételezhet egy mű értékelésekor. Marie azonban, akivel hol azonosulni tudunk, hol meg nem, pontosan érti, miről beszél a kritika. Olyan, mint Malcolm filmjének főszereplője, saját útját járja, végig ő irányítja az eseményeket, ő diktálja a hangnemet, és annak ellenére nem áldozat, hogy előélete predesztinálná erre a szerepre. Noha a film bevezető képsoraiban tárgyiasítva van, és a látványosság pozícióját jelölték ki számára, egyre inkább leépíti a férfi tekintet által dominált helyzetet, olyannyira, hogy a néző majdnem elhiszi, Malcolm folyamatos és szimbolikus kasztrálása egy ponton valósággá válik. Mit kellene mondani arra a kérdésre, hogy Malcolm miért szereti Marie-t? Azért, mert originalitást és szimbolikát lát benne, valamit megtestesít, ami a férfinek fontos.

Sam Levinson amiről voltaképpen beszélni akar Marie-n és a (női) filmkritikuson keresztül, az a kulturális status quo és a kulturális ökonómia általános összeomlása, és egy új ökonómia szükségessége, benne a nők reprezentációjának változása a modern patriarchátus rendszerében. A film vizuálisan gyönyörű, gondolatilag stimuláló, elméletileg érdekes, politikailag korrekt, és mellé ott van az inspiráló sound track vonal.

A filmben Malcolm Malibu-t említi, de a valós forgatási helyszín egy kortárs építészeti remekmű, a környezetbarát Caterpillar Ház Carmelben (Kalifornia). A stáb két hét alatt titokban forgatta le a filmet 2020 nyarán a pandémiás előírások szigorú betartásával. Magyar vonatkozás is van, Rév Marcell operatőri munkája. Olyan film a Malcolm & Marie, hogy az ember utólag borzong bele, mi lett volna, ha nem Zendaya és John David Washington (Denzel Washington fia) játssza a főszerepet, mert erre jobb nem gondolni. Az, hogy a tökéletesnél jobbak három árnyalattal, még semmit nem mond róluk. 10/10

Malcolm & Marie, Sam Levinson, 2021 Netflix, feliratos

*a társadalomnak az a része, mely kiegyezik a fennálló hatalmi viszonyokkal