Az irracionalitás, az impulzivitás  bármennyire is szeretnénk, nem csak az alsóbb osztálybeliekre kiosztott privilégium. A káosz ott van mindenkiben.

Leda Caruso (Olivia Colman), a negyvennyolc éves irodalom professzor, Görögországban –, valahol a Peloponésszosz-félszigeten – nyaral, és talán Dante Isteni színjátékán dolgozik, amikor akaratlanul is szemtanúja egy szintén ott nyaraló népes és hangos család mindennapjainak, akik szociálisan igen távol esnek Léda intellektuális, felső-középosztálybeli és tartózkodó viselkedésétől, ennek ellenére mégis közel kerül hozzájuk. A film értelmezési kerete Léda kizökkentsége, a múlt kísértése, szelleme, és megtestesülése, mindez narratív és vizuális fragmentációval, amiben az idősíkok váltakoznak jelen, és múlt között, amikor még Léda is fiatal kisgyermekes anya volt. Mi történik tulajdonképpen? Mi váltja ki ezt a kizökkentséget? Nem oka, csak a kiváltója a hangos család egyik tagjának, Nina (Dakota Johnson) kislányának, Elená-nak (Athena Martin) az eltűnése, majd gyors megkerülése, ami Ledában a veszteség, a szadizmus és a mazochizmus különös keverékét indítja el. A nők végső fokon nem az öregségbe és a betegségekbe halnak bele, hanem, hogy nőnek születtek.

Nem egy klasszikus elbeszélői film, narratív klisékkel megy bátran szembe, amivel önmagát a szerzői film keretei közé helyezi, azzal az Elena Ferrantéval egyetemben, akinek a regénye alapján a forgatókönyv készült, és napjaink elismert, divatos, és főleg titokzatos szerzője, akiről senki sem tudja, valójában kicsoda. Az elveszett lány a férfi tekintetet visszaigazoló filmes látásmódot dekonstruálja, amikor felszabadítja a kamerát a férfi nézőpont alól, szimbolikusan is, azzal például, hogy a film operatőre maga is nő (Héléne Louvart), és a női voyeurizmus megjelenítéseként Léda tekintetén keresztül látunk mi nézők, mindent. A női reprezentáció vegytiszta párlata, hiányzik a tárgyiasítás és a férfi kamerán keresztül szexualizált és tárgyiasított női test, és ez az, amitől különös és különleges ez a film.

A film férfi szereplőinek funkcionális súlytalansága, mellékszerepbe való helyezése, Will (Paul Mescal), Lyle (Ed Harris) által szintén a dekonstruktív dramaturgia része. Az elveszett lány úgy intellektuális film, hogy a nézőnek nem kell felnőnie a párbeszédekhez, hanem egy olyan nő viselkedését kell megértenie, ami a férfinéző szokásos és normál megvetésén túlmutat. Mi a közös az alsó osztálybeli Ninában, a fiatal anyában, és Ledában a professzorban? Az, hogy mind a ketten egyedül lettek hagyva a gyermeknevelés minden gondjával, bajával, mint annak idején a fiatal Leda (Jessie Buckley), a férfi privilégiumok totális elsőbbsége miatt, amivel az apák kivonják magukat az unalmas, repetitív és alacsony presztízsű munka és felelősség alól, ami ugyanolyan súlyos és egyenlőtlen akkor is, ha Leda férje (Jack Farthing) az egyetemi karrierje miatt tette egykor, Nina férje Toni (Oliver Jackson-Cohen) pedig a biznisz miatt, jelen időben. A nők magára hagyása frusztráló és destruktív, és mind két nő hasonló megoldással reagál.

Jelenet a filmből. Dakota Johnson és Athena Martin

A filmről persze további rétegeket lehet még letépni, nem csak a patriarchális szociológia-társadalmi magyarázatát, mert ott van a pszichoanalitikus vetület is, Léda alakjának szado-mazohista, és biszexuális olvasatával. Matrofóbia (anyafóbia), nő, nő általi kasztrálása, Leda preödipális, anya iránti vágya más nők iránti vággyal keveredik, egyrészt a fiatal és a maga módján csinos Nina iránt, másrészt a névtelen turistanő iránt is (Alba Rohrwacher), akinek tulajdonképpen az a funkciója, hogy ráerősítsen Léda eszképizmusára, amivel kilép mérgező, patriarchális házasságából. A patriarchális alapokon nyugvó házasságból azonban nincs menekvés, csak végzetes és drámai veszteség lehet a vége, ami olyan, mint egy görög sorstragédia vagy egy éhes tengeri szörny: áldozatot kíván.

Az elveszett lány filmes esztétikája mazochista esztétika, azonosítja a nőt a halállal, legalábbis azon keretek közt, amit a film ábrázol. Hiába érett középkorúvá Léda, és éli az életét, nincs menekvés. Hiába érett szubjektummá, aki magán átmosva a valóságot prímán alkalmazkodik hozzá, a kísértetek visszanyúlnak érte. A filmben megjelenő tér – a strand – antropológiai szempontból nagyon érdekes hely, mert nem lehet egyértelműen sem „place”-nek, sem „non-place”-nek felfogni, azaz a mulandóság (gyorsan átkelni rajta, mint egy autópályán, van egy pláza lépcsőjén), és az anonimitás szempontjából értékelni. Egy strand alapjáraton lehetne non-place, azaz „nem-hely”, ahol névtelen emberek tömege tartózkodik, anélkül, hogy kapcsolatba lépnének egymással, hogy individualizálódna bárki is, aki ott tartózkodik, azonban Nina és családja tesz róla, hogy transzgresszív (nyomuló) magtartásuk elmosson minden határt, és a strand borzalmas hellyé változzon. Hangosak, materiálisak, saját közegükön kívül zavaróak, az embernek Jean-Paul Sartre jut eszébe: "A pokol a többi ember". „Annyi rémség történik, az emberek olyan elcseszettek”, mondja Nina, miközben saját banális és materiális gonoszságának tudatában sincs, kizsákmányolt, tárgyiasított anyaként maga is áldozatokat szed, és ettől borzalmas ez az egész.

Olivia Colman-ra és a szinkronhangjára az a szó, hogy zseniális nem elég kifejező, de hogy milyen jelző kellene ide, nem tudom. Jessie Buckley, ír színész, mint a fiatal Léda karaktere, olyan magától értetődően nagyszerű, hogy szinte észre sem vesszük.

Will (Paul Mescal) strandfelügyelő figurája mesteri rezonőr, erkölcsileg mégis bukott ember, Leda szemében mindenképp. Paul Mescal a Normális emberek című sorozatban már megmutatta, milyen emlékezetesen alakít. Dakota Johnson is nagyszerű Nina szerepében, közönséges és álérzékeny, akinek az érzékenysége csakis saját magára terjed ki, és csak azért nem teljesen rosszhiszemű, mert még túl fiatal hozzá, nem úgy mint a nénje Callie (Dagmara Dominczyk). ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje pozitív

Az elveszett lány (The Lost Daughter), 2021, Maggie Gyllenhaal