Egy kultikus film, ami felett eljárt az idő – amivel persze lehet vitatkozni –, de van valaki, aki miatt érdemes megnézni. Úgy hívják: Jean-Paul Belmondo, aki a magánéletében pontosan az ellentéte volt filmbéli karakterének. Tavaly szeptember 6-án halt meg.

Ezt a filmet valószínűleg szétírták és szételemezték már a hozzáértő kritikusok, esszéírók, lelkes és kevéssé lelkes filmnézők, hiszen a francia újhullám legelső filmje volt 1960-ban, Az újhullám (Nouvelle Vague) formai, tartalmi lázadás, filmkészítési folyamat volt a régi módon készített cinemával szemben, amit úgy szoktak emlegetni, a „Papa mozija”. A francia újhullám új filmnyelvet használt, ahol nem az elmeszesedett gerincű, pénzes producerek diktáltak, hanem a fiatal, és zabolátlan, omnipotens fiatal szerzők, akik nemcsak hogy maguk írták, de rendezték is a filmjeiket. Termékeny kölcsönhatásban egy új zenei aláfestéssel a dzsessz hangzásvilágával, újszerű vágásokkal, snittekkel és beállításokkal. E reprezentáció dekonstrukciós atyamestere Jean-Luc Godard (1930) volt, aki úgy akart a dolgokról beszélni, ahogy azok léteznek. Godard hősei olyanok, mint a dialektika, kétszer sosem nem lépnek ugyanabba a folyóba. Viszont „A dolgok, ahogy léteznek”, mára már nem elég meggyőző, hiszen semmi radikális reprezentáció nincs benne, például a nők kulturális helyzetét illetően, elég ásatag módon mutatja, pedig a nemekre fókuszál végig.

Nem valószínű, hogy 1960-ban a párizsi járókelők a Champs-Élysées-én vagy a rue Campagne-Premiére-en felismerték volna Jean-Paul Belmondót vagy Jean Seberget, ahogy a ponyvával letakart operatőr egy postásbiciklin kézi kamerával követi őket, csak a forgatást szúrták ki – ilyen a „Papa mozijában” nem történhetett volna – pedig akkora már Belmondo túl volt tíz filmen. És az is biztos, hogy senki sem gondolta akkor, hogy ezt a pimasz és hetyke fiatalembert majd 2021 szeptemberében az Ötödik köztársaság nyolcadik elnöke, az akkor még kósza gondolatban sem létezett Emmanuel Macron (1977) fogja az Invalidusok terén katonai és állami tiszteletadással elbúcsúztatni, ami csak a legnagyobb franciáknak jár. Az Invalidusok Párizs egyik legnagyobb látványossága a VII. kerületben, XIV. Lajos építette a harmincéves háborúban kiszolgált veteránok számára. Ma mauzóleum, templom, itt nyugszik I. Napóleon császár vörös gránitból készült vörös szarkofágja, és itt nyugszik Rouget de Lisle, a Marseillaise zeneszerzője is. Aranyszabály, hogy régi korokon nem kérünk számon mai normákat, értékeket, de azért mégis érdekes, hogy a legnagyobb franciák közt két nő van csak (a szívük itt, a testük máshol van eltemetve), Katalin vesztfáliai királyné és Hélén Boucher repülőgép pilóta.

A Kifulladásig története nagyon egyszerű, persze nem is a történetvezetés a lényege, hanem a fricska, a fiatalok sodródásának és élvezetésének ünneplése, a szerelem és a szexualitás provokatív fókuszba helyezése, de mintha ez a sodródás és mobilitás pusztán csak fizikai változás lenne, egy vagy két mozgásban lévő magány, aminek szükségszerűen nem lehet alternatívája, mert nincs esély a lelki fejlődésre.

Michel Poiccard (Jean-Paul Belmondo) talán úgy gondolja, az élete maga válhat művészetté, kifejezőeszköze a nihilista életforma, de Godard is sugallja, a művészet – legalábbis a régi formájában – mindenképpen halott. Hogy mennyire forrongott abban az időben a művészeti élet, vagy néhány hangadó filozófus és anarchista értelmiségi elit, azt mi sem mutatja jobban, hogy Guy Debord francia filozófus és a szituacionisták csoportja Jean-Luc Godardot egyáltalán nem tartották radikálisnak, újhullám ide, újhullám oda. A tökéletes szellemi jelentéktelenség (parfaite nullité mentale) prófétájaként aposztrofálták. A hatvanas években semmi sem volt eléggé lázadó vagy nonkonform, úgy látszik, csak a nőkről való gondolkodás maradt a régi.

Jelenet a filmből 

Sok hozzáértő hozza szóba a film kapcsán a szabadság fogalmát, mondván a film a szabadságról szól. Még véletlenül sem. Az etikai imperatívuszok nélküli szabadság nem ér semmit. A szabadság ellentétét, a szabadság ellenségeit is tisztelni kell, másképp nem érdemes lázadni ellene. Ez hiányzik Michel Poiccard karakteréből. Senkit és semmit nem tisztel. Mai szemmel, ha nem is nevetséges, de megmosolyogtatóak ezek az elavult kérdések és megoldások. Ma már nyugodtan rá lehet sütni a filmre a kulturális nőgyűlölet bélyegét is, amely kifejezést az 1960-as években még alig lehetett volna értelmezni – igaz, ma sem tudják mit jelent –, pedig a francia feminizmus mindig a világ élmezőnyébe tartozott, és nem csak Simone de Beauvoir-ra kell gondolni, van és volt még rajta kívül más is.

Michel Poiccard, autólopásokból tartja el magát, Marseilles-ből Párizsba igyekezvén, lelövi a lopott autóját üldöző rendőrt. Azért megy Párizsban, mert ott van Patricia Franchini (Jean Seberg), aki újságírótanonc, regényt ír (említés szintjén), és a Sorbonne Egyetemre akar éppen beiratkozni. Egyáltalán nem illenek egymáshoz, mégis hasonlítanak, mindketten narcisztikusak a végtelenségig. Michel Poiccard szerelmes a lányba, azt mondja, nem tud nélküle élni. Pitiáner és amorális karaktere annyira megtestesíti a zabolátlan és omnipotens fiatalság esszenciáját a grimaszaival, a kioktatásaival és a jellegzetes mozdulatával, hogy mindent elnézünk neki, pedig nem kellene. Ma már látjuk persze, amit 1960-ban még nem. Dehogy szerelem ez. Michel Poiccard mindent felvonultat a narcisztikus érzelmi bántalmazásból, a body policyn át a birtokló, hamis jogosultságtudatra épülő férfi felsőbbrendűségig, amikor például kontrollálni akarja Patricia öltözködését (mért nem visel melltartót) kivel találkozik, megtilt, fegyelmez, az egész női nemet összemosó kategóriaként kezeli, és esszenciális baromságokat mond róluk. („A női nem, maga a megtestesült gyávaság”). Mit kezdjünk 2022-ben ilyen mondattal, miközben érezzük, ezt nem Michel Poiccard karaktere gondolja és mondja, hanem a forgatókönyvírók: Francois Truffaut és Jean-Paul Godard?

Simone de Beauvoir Mandarinok (1954) című Goncourt-díjas könyvében – a második világháború utáni francia értelmiségi (”mandarinok”) tableau-vivant-ja – saját életét és Jean-Paul Sartre-ét írta meg, és milyen érdekes, hogy a könyvben Anna Dubreuilh, aki Beauvoir alteregója, magázza férjét Robert Dubreuilh-t, aki viszont tegezi őt. Ugyanígy van a Kifulladásig című filmben is, úgy látszik az új hullám nem csapott olyan magasra, hogy ezt reflektálni tudja, de hát ilyen volt a korszellem.

Michel Poiccard-nak nehéz dolga van Patriciával, aminek fő oka, hogy a lány szabályosan viselkedik vele, ezzel provokálja ki az érdeklődését. Nemet mond, kéreti magát, rövidre zár, autonóm személyiség, akinek fontos a karrierje. Valószínűleg Godardnál ki is merült ebben a nemek közti viszony nagy forradalmi hullámverése: Sorbonne Egyetem, regényírás, újságíró munka, anyagi függetlenség, miközben tegezik, ő meg magázza a férfit. A film kulcsjelenet Patricia kis hotelszobájában történik, ahol a világ leglaposabb és legérdektelenebb filmes dialógusa folyik ahhoz képest, hogy ez most itt az újhullám, és ezt még William Faulkner Vad pálmák című könyvének utolsó mondata sem menti meg. Patricia karaktere ugyanolyan, mint Michel-é, a bensőségesség gettója, a befelé fordulás külsőségei, játszmázásai, de ez a narcisztikus felszínesség rettent unalmas a befogadó számára, és fényévekre van a híres szabadságtól. Marad spektákulumnak, helyes rövid hajú, szépségideálra hajazó színésznek. Miért tűnik unalmasnak Patricia? Mert kizárólag önmaga pillanatnyi érzései érdeklik, úgy néz bele saját magába, mint egy feneketlen kútba, de nem lát semmit, mert valójában ugyanolyan üres és nihilista, mint Michel. Lehet, hogy 1960-ban ez a jelenet még nagyot ütött a tabudöntögető intimitással, ami persze valójában csak az intimitás imitációja.

Különösen karikatúraszerű Parvulesco író kitalált karaktere, akit újságírók hada vár a párizsi reptéren, köztük Patricia, újságíró szerepben. Orákulumként válaszolgat elképesztő baromságokat, amikor új könyvéről (Candida) kérdezgetik, a mai fülnek elképesztően ostoba kérdésekkel: „Manapság még lehet hinni a szerelemben?”, „A nők szentimentálisabbak, mint a férfiak?”. A legbornírtabbat pont Patricia teszi fel, amikor megkérdezi a jócskán középkorú napszemüveges írót: „Van valamilyen szerepe a nőknek a modern társadalomban?” Igen, mondja az író, és itt tesz egy megjegyzést a szerinte elbűvölő Patricia külsejére. Helyben vagyunk. És az van, hogy itt nincs semmi irónia Godard részéről, ez a vérvaló, itt legalább megérti a filmnéző-befogadó Guy Debord (1931-1994) francia filozófus kis frakciójának utálatát a rendező iránt. 10/6

A film Bechdel-tesztje negatív

Kifulladásig (À bout de souffle) 1960, Jean-Luc Godard

A film megnézhető: videa.hu