Réz Pál, az egykori Holmi főszerkesztője egy beszélgetés-sorozatban azt mondta Parti Nagy Lajosnak (Bokáig pezsgőben), hogy őt már csak két dolog érdekli az irodalomból: a szerelem és a halál. Nehéz volt ráállni ennek a mondatnak az érzelmi hullámhosszára, egyfelől nem a kortárs szépirodalom érdekeltsége, vagy ha mégis, körmönfont módon az, másfelől mind a két téma olyan izé. Egészen addig, míg valaki meg nem nézi ezt a pattintott kőkorszakban – 1966 – készült fekete-fehér francia filmet, mert akkor megérinti valami olyan, amire nem számít, ami mellbe vágja.

Nemrég futott a mozikban A hollywoodi giccs támadása (2021), amolyan „nézzünk a kulisszák mögé” jellegű film, amelyben többek között Florance Pugh, Nathan Rabin, vagy Andie MacDowell mondja el a véleményét, Rob Lowe narrátorkodása mellett, ami elég viccesen és cinikusan prezentálja az átlagnéző felé a hollywoodi kliséket. Persze, nem kell pont az Egy férfi és egy nőig visszamenni az időben, vannak más szerzői filmek (régen művészfilmnek hívták) is, amelyek fittyet hánynak ezeknek a kliséknek. Persze a szerzői filmeknek is megvannak a maguk kliséi, csak arról még nem csináltak filmet. A hollywoodi filmek antiintellektuálisak, nem önreflexívek, narratívak, cselekmény orientáltak, nem találkozhatnak úgy a leendő szerelmesek, mint az átlagemberek, valami vicces, drámai, vagy mondvacsinált ok kell hozzá, mondjuk egymás mellett fekszenek egy bankrablásnál a földön, aztán fél év múlva véletlenül egymásnak ütköznek egy másik bank forgóajtójában. Tétova mosoly, kávé egy közeli pubban, egy hét múlva kínai evőpálcikás zacskós kaja a kanapén, törökülésben, valamelyikük lakásán, miközben egy Will Smith vígjátékot néznek. Vagy valamilyen nehézséget kell legyőzni, például egyikük el van már jegyezve, vagy egyenesen férjnél van, esetleg nős. Ezzel szemben a szerzői filmek szubjektívek, intellektuálisak, önreflexívek, az elbeszélés absztrakt, és tele van mentális alakzatokkal, ahol gondolatok, álmok, fantáziák jelennek meg, és a ki nem mondott szavak mögött lelki vívódások húzódnak meg. Érdekes összevetést tehetünk a két esztétikai minőség között. Nézzük, hogy van ez az Egy férfi és egy nő című intellektuális melodrámában.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Anne Gauthier (Anouk Aimée) és Jean-Louis Duroc (Jean-Louis Trintignant) Párizsban élnek, a gyerekeik viszont egy vidéki bentlakásos iskolába járnak, az óceánparti Deauville-be (Normandia). Nem valami hollywoodi, elég hétköznapi eset, a nő egy nap lekési a vonatot, a férfi viszi haza autóval Párizs XVIII. kerültébe, a Rue Lamarck-ra (Montmartre). Hollywoodi filmekben a világ legközhelyesebb városa Párizs, olyan nem lehet, hogy az Eiffel-torony ne látszódna valamelyik ablakból. Itt viszont egyszer sem látjuk, szóval ez tényleg nem egy hollywoodi film. Az utazások alkalmával (oda-vissza 400 km) beszélgetnek, lassan megismerik egymás életét, merthogy innentől a férfi hozza-viszi a nőt, már nem kell vonatoznia, és a gyerekek is összehaverkodnak. Mindkettőnek tragikus múltja van, az intellektuális melodráma legfőbb összetevője az áldozatiság, az emberrel összemérhetetlen erőkkel való találkozás. A nő ezt nehezebben dolgozza fel, persze a nők már csak ilyenek, érzelmesebbek. Ez akár lehetne egy szerzői filmes klisé? Miért szeret bele a férfi – aki nem is annyira átlagos – a nőbe? A sűrű barna hajáért, amelybe folyton beletúr a szél? A szépen kifestett szeméért? Vagy a karcsú alakjáért? Vagy mert jól áll rajta a nagykabát? Nem. Azért szeret bele, mert szerzői filmekben a nő szabályosan viselkedik a férfivel. Nem csacsog, nem nevet harminckét foggal, hátravetett fejjel, csak ha már legalább négyszer találkoztak, és a férfi nagyon vicceset mond. Fordítva nem lehet, a nő nem mondhat olyat, amin egy férfi nevet. Megint egy szerzői klisébe botlottunk? Nem kérdezősködik, keveset beszél, azt is alt hangfekvésben (Béres Ilona szinkronja nagyszerű), melankolikus, ugyanakkor van véleménye, amit köntörfalazás nélkül mond el, de csak ha kérdezik. Nem mindig elérhető, újabb szabály a vonzó viselkedésében. Ha ma játszódna a sztori, három hét után a nő feltehetne a Facebook-ra egy képet a sirályokról, az óceánról, és egy messzi képet a gyerekekről, vagy a férfi autójáról, belőle azonban csak a szél fútta haja látszódna, mert a szerzői filmekben a nő mindig diszkrét. Nem írná ki sehová, hogy özvegy vagy bonyolult kapcsolatban van, mert nem mutat többet a szükségesnél.

Az új hullámos szerzői filmeknek is jellegzetes témája a szerelem, ebben nem nagyon különbözik a hollywooditól, de itt a szerelem témáján keresztül valami más is megmutatkozik. A szabadság és a fiatalság, mint ellenállhatatlan, euforikus érzelmi állapot. Amikor szerelembe esünk, az rávetül mindenre, a tájra, más emberekre, semmi nem ugyanolyan, mint előtte. Mindenbe szerelmesek leszünk. Ezt írja tökéletes filmnyelvre a film. Amikor Jean-Louis Trintignan-t feláll az asztaltól, mert a nő táviratot küld neki, és bevágja magát az autóba, az a szerelem. Amikor szalad, a kabátját meg utána fújja szél, az a szerelem. Amikor eggyé válnak az óceánpart ködös horizontjával, az ugráló kutyával, és a gazdájával, az a szerelem. Költői, asszociációs birodalomba érkeztünk, ahol nincs zene az első szexuális érintkezésnél. Elég bátor megoldás volt.

Trintignan-t* ebben a filmben maga a szerelem. Játéka olyan magától értetődő és természetes (Mécs Károly szinkronizálja), olyan fiatal, normális és vonzó, hogy el sem hisszük, hogy Michael Haneke Szerelem című filmjében ugyanezt a férfit látjuk. Claude Lelouch (1937) forgatókönyvíró-rendező 1966-ban elnyerte a  a Cannes-i Arany Pálmát, majd egy év múlva a legjobb eredeti forgatókönyvért Oscar-díjat is kapott. 10/9

A film Bechdel-tesztje negatív

* Jean-Louis Tringtignant (1930-2022)

 Egy férfi és egy nő, (Un homme et une femme) 1966, Claude Lelouch

A film megnézhető: videa.hu