Stephanie Land (1978) azonos című könyvéből (Maid) készült tíz részes sorozat készült a Netflix jóvoltából. Félrevezető a magyar címadás, a főszereplő nem szobalány, sokkal inkább alkalmi takarító(nő). A szobalány valami tartós jogviszonyra utal, a szobalány munkája nem csak takarításból áll, van valami kötődése a háziakhoz és a házhoz.

Alex (Margaret Qualley) egy takarító vállalkozás alkalmazottja – legalábbis egy ideig – elég ötletszerű, alkalmi megbízatások ezek ahhoz, hogy szobalánynak nevezhessük. A vallomás szó sem szerencsés, a vallomás irodalmi toposza hosszú időkre nyúlik vissza, és inkább a legbensőnk feltárása, a világ felé reprezentálása a célja. Alex inkább egy hibrid, autofikciós szöveget állít elő, meg akarja érteni, mi történik vele, nem titkolva, hogy írói ambíció is fűti.

A tízrészes sorozatnak határozott fejlődési íve van, elég katartikusra jön ki a vége. Egy nagyon súlyos társadalmi problémáról szól, a családon belüli erőszakról, azon belül a partnerbántalmazásról, és természetesen a szegénységről, ami megint csak a nőket sújtja jobban. Ez persze bevonzza a „Kilóg a feminista lóláb” kezdetű értékeléseket, de ezt nem lehet kivédeni, ahogy a filmben Alex környezete sem érti a lényeget, a befogadók sem feltétlenül.

Alex valahol Washington államban él (USA észak-nyugati állama) Sean-nal (Nick Robinson) és kislányukkal Maddy-vel (Rylea Nevaeh Whittet). Háznak alig nevezhető felszerelt építményben laknak az erdő közepén. Idilli környezet lehetne a természetközeliség, de Sean, aki pultosként dolgozik egy bárban alkoholista és bántalmazó férfi. Fizikailag ugyan nem bántja sem Alexet, sem Maddyt, de a bántalmazás összes többi formáját kimeríti (lelki, pszichés, gazdasági, szóbeli). Mivel Alex bátor nő, hamar a tettek mezejére lép, és azonnal bekerül az amúgy kissé ellentmondásos amerikai szociális ellátórendszerbe. Már az első jelenetekben látjuk, mekkora a különbség a magyar és az amerikai rendszer között, természetesen az utóbbi javára. Tudniillik, ott segíteni akarnak. Alexnek segítségre van szüksége ahhoz, hogy felismerje, ami vele történik, az bizony bántalmazás, de a felismerésre rávezetés olyan finoman, indirekt és közvetett módon van megmutatva, hogy a legvérmesebb nőjogosító ellenes hang sem találna benne kivetnivalót, annál inkább tud vele azonosulni az, aki átélt már hasonlót. És ez rengeteg nőt jelent. A férfi bántalmazásnak nincs társadalmi rangja, nincs bőrszíne, mert eredője, végső oka a modern patriarchátus társadalmi rendszere, amit némelyek tagadnak ugyan, de ez nagyon jól dokumentált fogalom és társadalmi tény, vitatása körülbelül a gravitáció tagadásával egyenértékű.

Alex a szerencsések közé tartozik, annak ellenére, hogy nincs egy vasa sem, és nincs hol aludnia. Fehér, művelt, fiatal és vonzó nő, aki a nyomor legaljáról is hamarabb fog segítséget kapni, mint egy középkorú vagy idős, túlsúlyos, fekete nő. Ha például eltűnt volna, sokkal több híradásban szerepelne, többen aggódnának érte, nagyobb nyilvánosságot kapna, mint egy kevésbé vonzó, és színes bőrű nő. De szerencsére nem tűnt el, csak lehetetlen helyzetbe került a kislányával együtt, akit persze apu elperel az első körben, mintha ez a gyermekszeretetről szólna és nem a visszavágásról.

Az Így jártam anyátokkal (2005) című sitcomban egy Barney nevű szereplő beszélt egyszer a szexmentes fogadós archetípusáról, aki egy nagyon segítőkész, gondoskodó és önzetlennek látszó férfi, akinek valójában az a célja, hogy a kiszolgáltatott prédára lecsapjon. Legyen akármilyen helyes és vonzó, mint a sorozatban Nat (Raymond Ablack) karaktere, a szándékai nem igazán tiszták. Csakhogy Alex Odüsszeiáját tovább színesítse

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Alex alól tehát kifut a családi és a baráti védőháló, nehezített terepen mozog: anyja Paula (Andie MacDowell) diagnosztizálatlan bipolárisként, hipomániásként, rettenetesen idegesítő, de ezoterikus szövegeivel csak a nézőt idegesíti fel, Alexet nem, ő hozzá van szokva. Andie MacDowell nagyon jól adja természetesen, és tök jól néz ki, bizonyítva, hogy a hajfestés teljesen felesleges, anélkül is lehetünk hatvan felett is vonzóak. A bántalmazást – eleinte – nemcsak Alex nem diagnosztizálja magára nézve, de a környezete sem detektálja, azt sem tudják, miről van szó. Az anyja még akkor is Seani-nak becézi az alkoholista bántalmazót, amikor már tudja, mi történt a lányával. De az apja (Billy Burke) sincs képben, legjobb szándéka ellenére sem ismeri fel a jelenséget. Nem véletlenül.

Szóval, elképedve nézzük az amerikai szociális ellátórendszert, ahol azonnal menedék jut egy bántalmazott anyának, ahol nem a hatalom letéteményese a szociális munkás, hanem szakszerűen akar segíteni és nem áldozatot hibáztatni. Egyáltalán: ismerik a bántalmazás jelentőségét, felismerik, nem úgy, mint itthon, ahol az intézményi árulás mindennapos jelenség a bántalmazott nők esetében.

A sorozat vizuálisan is érdekes – él a mozgókép adta lehetőségekkel – időnként fantáziaszekvenciákkal dolgozik, amikor Alex mentális állapotát mutatja, például eltűnik a kanapéban, vagy egy mély gödörben magzatpózban kuporog.

Néha azért túl idillire sikerült a kislányával való kapcsolat, a valóságban nem ennyire simulékony és problémamentes egy három éves kislány, de ezt vegyük művészi tömörítésnek, a gyermek szerepe itt a nehézségek fokozása és az apai birtoklás és torz jogosultságtudat kivetülése. Margaret Qualley remek, nagyon hihető, ha valakit érdekel, nézze már meg a Kenzo reklám filmben is – fergeteges. Nem sikerült kideríteni, ki volt a magyar hangja, de remek volt az is, egyedül Kiss Mari hangját ismertem fel mint Paula, és Kőszegi Ákosét mint Alex apja, akik szintén kiválóak voltak. 10/9

Bechdel-teszt pozitív

Egy szobalány vallomása (Maid) 2021, amerikai drámasorozat, Netflix