Egy fiatal lány rácáfol egy irodalmi ügynökség szlogenjére, mely szerint a leendő írók rémes asszisztensek, valamint arra is, hogy az írás csak egy kamaszkori betegség, amin mindenkinek át kell esni, de míg a vágytól az önkultiválásig eljut, azért elég sok víz lefolyik az East River folyón. New York pedig annyira inspiráló, csoda, hogy nem minden lakója író.

Ismerni az utat és járni rajta, két különböző dolog, mert határokat kell átlépni. Valamelyiket biztosan. A világirodalom tele van olyan fiatal férfiakkal, akiknek az élettörténete olyan, mint egy keresztény szenvedéstörténet, a várt sikert szenvedés előzi meg, mintha ettől válna legitimmé. A fiatal William Styron a negyvenes évek végén kezdő íróként a New York-i McGraw Hill kiadó alkalmazásában heti nyolc órában kézirat hegyeket olvasott minimális fizetés mellett, és amikor nem volt hajlandó belesimulni a cég kalaphordást előíró dresszkódjába, felmondott. Antoni Gaudi a híres katalán építész ugyanezt a utat járta be, mondjuk ő mélyen vallásos is volt. Úgy tűnik a modern szenvedéstörténet, az alulról kezdés bizonyos társadalmi osztályok tekintetében kulturálisan kódolva van, és különösen kódolva van, ha valaki nőnek születik. A negyvenes évek New Yorkjában kevés fiatal nő ülhetett kiadók és irodalmi ügynökségek íróasztala mögött, hogy majd belefogjon saját irodalmi tevékenységébe. Változott-e a helyzet a kilencvenes évek közepére, amikor az Egy évem Salingerrel című film történik? Nem nagyon.

Joanna Rakoff története univerzális, nem Salinger-ről szól, de még csak nem is teljesen Joanna-ról, hanem nők tömegéről, akik alacsony státuszú munkát végeznek még oly híres vagy kevésbé híres kultikus helyeken is, ahol a játéktér nem egyenlő. Titkárnők, kávét főznek, nyargoncként szaladgálnak ide-oda, és boldogok, hogy egyáltalán van munkájuk. Női tapasztalatokat nemcsak regények és filmek tudnak reprezentálni, hanem azok a terek is, ahol a nők munkavállalóként jelennek meg.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Az Egy évem Salingerrel igaz történeten alapul, Joanna Rakoff (1972) élő személy, aki tényleg egy éven át dolgozott egy olyan New York-i irodalmi ügynökségen, ahol J.D. Salinger (1919-2010) a világirodalmi klasszikussá vált (Rozsban a fogó) című könyv szerzője kiemelt ügyfél volt. Joanna (Margaret Qualley) Kaliforniából érkezik New Yorkba, hogy meglátogassa a barátnőjét Jennyt (Séana Kerslake), majd ott ragad, amikor állást kap egy irodalmi ügynökségen. Képzeletét romantikus mítoszok tartják fogva, olcsó lakásban élni, kávéházakban írni, amiből az olcsó lakás mindenképpen ki lesz pipálva (apu nem finanszírozza, mert otthagyta a Berkeley Egyetemet.) Simone de Beauvoir meg Sartre is így csinálta egykor Párizsban, már csak azért is, mert addig sem kellett otthon begyújtani. Margaret (Sigourney Weaver), a könyvügynökség elmeszesedett, hajlíthatatlan vezetője testesíti meg a hierarchikus távolságtartás munkaerő-piaci modelljét, ami kihívást jelent a fiatal lánynak, aki annyira elüt a környezetétől, hogy senki számára nem jelent veszélyt. Joanna a gamine-szerű Audrey Hepburn értelmiségi változata, de nem párkapcsolatok és a szerelem körül forog az élete, írói ambíciói vannak. Munkája jelentős részét teszi ki, hogy egy Selectric lábpedálos írógépen válaszolnia kell J. D. Salinger-hez írt levelekre, amelyek sosem juthatnak el a szerzőhöz, és amely levelek íróit Don (Douglas Booth) Joanna barátja megszállott idiótáknak nevez, Joanna viszont intenzív érzelmi bevonódással reagál rájuk. J. D. Salinger („Jerry”) Cornish-ban (New Hampshire) élt elzárkózva mindentől és mindenkitől, nem akart az irodalmi kultúrában részt venni, ami olyan privilégium, amivel csak az alkotói szenvedéstörténet közepe-végén engedhet meg magának valaki, kilépni a kommodifikációs körforgásból, magasról tenni mindenkire. William Styron is Marta's Vineyard-on (MA) élt, távol a világ zajától.

Minden kezdő – így Joanna is – kéretlenül kap tanácsot, hogy majd kijegecesedjen az egyetlen értékes mondat, ami tényleg hasznos, hogy az írás olyan mint a szerelem, nem kell hozzá más, csak szerelem. Az íráshoz sem kell más, csak írás. A vallásban és az irodalomban van egy közös vonás, mind a kettő menedék, az abszolútum egyik formája, Simone de Beauvoir fiatalon csak ebbe tudott menekülni a képmutató nagypolgári életforma elől. A filmbeli Joanna talán olyan világ elől menekül, ahol a nők potenciálja kimerül a nyakkendő helyes kiválasztásában. Joanna életében a félelmet és az örömöt majdnem ugyanaz az erő hajtja, legértékesebb tulajdonsága, a dönteni tudás, amiben az a nagyszerű, hogy egyik döntés hozza magával a másikat, fellép a multiplikátor hatás, a végeredmény makroszinten jelentkezik majd, de hogy mi lesz ez, ahhoz meg kell nézni a filmet.

Ez a film nem a gyalogkakukk sebességével rohan a végkifejletig, azoknak fog tetszeni, akik szeretnek irodalmi kulisszák mögé nézni, vagy írói ambíciókat kergetnek, és bizony kielégíti a Bechdel-teszt elvárásait; Joanna és barátnője Jenny arról beszélgetnek, ki hogy viszonyul az íráshoz, amit kamaszkorukban dédelgettek egymásban. Lehet, hogy nem ettől lesz jó film, de hogy szerethetőbb, az biztos.

Az Egy évem Salingerrel 2020-ban a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt, nagyszerű színészi alakításokkal, főleg Margaret Qualley (Andie MacDowell lánya), aki már Tarantino Volt egyszer egy Hollywood (2019) című filmjében megmutatta, mennyire tehetséges. Sigourney Weaver pedig tényleg olyan volt – egy magazin írta róla – mint Don Corleone Lauren Bacall-nak öltözve. 10/7

A film Bechdel-tesztje pozitív

Egy évem Salingerrel (My Salinger Year), 2020