Nem költészetkritikailag szeretném értékelni egy vidéki költő utóéletét, de azt állítom, hogy egy dél-alföldi kisváros önkormányzata lokálpatrióta hevületében nemileg és ideológiailag elfogult, hamis módon állít emléket egy önmagát költőnek deliráló embernek.

A delirált szó nagyon is idevaló, költőnk mindennapjainak valóságához tartozott az alkohol, és annak nem kívánt hatásai. Azok, akik ma táblát avatnak neki, meg sem születtek, amikor költőnk fénykorát élte. Természetesen férfiről van szó, akit volt szerencsém közelebbről ismerni. Fénykorában igazi, tőrőlmetszett verbális-szexuális zaklató és bántalmazó volt, ez utóbbit exfelesége által lehet tudni, kizárólag informális úton, az előbbi saját élményű tapasztalat. Egy ideig társadalmi és foglalkozási pozíciója is volt, valamilyen kulturális intézményt vezetett, könyvtárat vagy múzeumot, ha jól emlékszem. Fénykorában vagy egy kicsit később nem tartott ott a korszellem, hogy zaklatásnak minősítsen valamit, de nem azért, mert nem volt az, hanem, mert nem voltak rá szavak, és amire nincsenek szavak, az nincs. Nem létezett a #metoo, nem léteztek ilyen kifejezések, mint szexuális vagy verbális zaklatás, bántalmazás, partner bántalmazás, családon belüli erőszak. Mire ezek a kifejezések megszülettek, költőnk már őszhajú, idősebb férfi volt, ami nem zárná ki a romantikus kapcsolat esélyét valakivel, ám a penetráns mosdatlanság és húgyszag igen. Költői csillaga a NER alatt kezdett ragyogni, nem véletlenül, jobboldali, nemzeti érzelmek feszítették, vehemens és elkötelezett MDF tag volt a kezdetektől. Nem ismerem behatóan a költészetét, amikor egyik kötetével megajándékozott, feltettem a könyvespolcra, és többet nem nyúltam hozzá. Az önkormányzati képviselők biztosan többre mentek vele. A negyedik emeleten lakott, emlékszem egy újságnak készítettem róla fotót, ahogy a szobájában ül a rengeteg könyv között, meg beszélgettem is vele, életem első és utolsó interjúja volt költővel. Akkor jöttem rá, hogy a legjobb lakberendezési tárgy a rengeteg könyv, főleg ha nem adekvát helyre teszik. A lakását elbeszélésekből már ismertem, egyik barátnőm és barátai rendszeresen takarítottak nála, minden tartós eredmény nélkül, mert van az entrópiának az a foka, amit nem lehet helyre hozni. Emlékszem, a vécéjét nem lehetett lesavazni az évek alatt felgyűlt szartól és húgykőtől, de valamiért nem érzett késztetést, hogy becsukja az ajtaját. Volt azonban valami, ami nem zavartatta magát a közegtől, gyönyörű, hatalmas citromfa ült a konyha ablakban, burjánzó levelei meghálálták a törődést, ő volt az egyetlen, aki költőnknek fontos volt. Egyik húsvét hétfőn messziről látszott töpörödött alakja az utcai padon, félig lelógva a teste és a karja, nem voltunk biztosak benne, hogy él. Élt, csak hulla részeg volt. Haza egyengettük a negyedikre. Milyen különös, hogy emléktáblájának készítője hasonló kaliber, ő is szereti az éjszakákat a hideg padon tölteni öntudatlan állapotban, és ez mit sem vesz el érdemeiből, meg az sem, hogy útszéli, fasiszta eszméket hirdet. Szóval, gondoljuk el nemi szempontból az esetet, cseréljük ki költőnket férfiről nőre. Negyvenes költőnő, veri a férjét, majd elválva, napjai nagy részét kávéházakban tölti, ahol a pincérfiúknak és ismerősei ismerőseinek verbális-szexuális abuzálással udvarol, évtizedekkel fiatalabb férfi áldozatainak tesztrészeit minősítve, miközben szexuális aktusokra buzdítja őket saját magával kapcsolatban, mert kezeletlen pikkelysömöre, húgyszaga és piszkos ruhái ellenére szexuálisan vonzó partnernek gondolja magát. Reális lenne, hogy miután költőnőnk meghal, valakinek eszébe jutna egy emléktábla avatás? Elképzelem a testületi ülés szünetében mondjuk a kulturális bizottság képviselőjének informális megnyilvánulásait, melyben a büdös kurva lenne a legenyhébb kifejezés.

                                                                                      by Lucia Kiss

                                                   A kép az Art Therapy Budapest Facebook oldaláról származik