A művészeti írók sokszor hozzák szóba a képzőművészet valódi és véletlen közönségét reális kontextusban, azaz, hogy értetlenül állunk a modernista és posztmodern alkotások előtt. Egy absztrakt expresszionista alkotást legalább olyan nehéz megérteni, mint egy modernista verset. Művészettörténet szakra kellett volna járni, hogy közelebb kerüljünk a megfejtéshez? Úgy tűnik, vigyáznak, hogy minden abban az arisztokratikus buborékban maradjon, ahova valaha tették. Itt nincs helye a demokráciának. William Butler Yeats is utálta, ezért tekintik sokan fasiszta költőnek. 

A modern és posztmodern képzőművészet kegyetlen művészeti ág. Saját hiányosságainkra mutat rá. Olyan, mint az irodalom és a film, amikor olvasunk, vagy nézünk valamit, egyéni történetünket visszük a befogadásba: korábbi olvasmányainkat, társadalmi szerepeinket, iskolázottságunkat, osztályhelyzetünket, a nemünket, a rasszunkat, a hitünket és a filozófiai beállítottságunkat. Ezeknek az egyediségeknek a kombinációja szimbolikus jelentésekben mutatkozik meg, leginkább abban, hogyan értelmezzük egyénileg a modern képzőművészeti alkotásokat, ha szemtől szemben állunk vele. Alain Badou francia metafizikus gondolkodó azt mondja a festészetről, hogy a láthatatlan láthatóvá tétele az ézékelhető forma szingularitásán keresztül. Olyan kép létrehozása valamiből, aminek nincs képe. Creatio ex nihilo, de ezt nem Badou mondja, hanem én. Csintalan Jozefin fotelszakértő átlagos befogadónak számít, ő az, akiről a művészeti írók azt állítják, ha modernista alkotásokkal találkozik a képzőművészetben, akkor értetlenkedik. Mivel Csintalan Jozefin mindenkinél okosabb akar lenni, és mélyen sérti az önbecsülését, ha valamit nem ért, ezért Thomas Stearns Eliot költészetét kezdte tanulmányozni, ha őt megérti, mindent érteni fog. A tudás kis mozaikokból áll, az innen-onnan összeszedett  darabkák egyszercsak összeállnak. Amikor Heidegger néhány foglamát összekötötte a képzőművészet nagy titkával, úgy érezte, új világ nyílt meg. A festészet a létfelejtés ellen van? A csoda felismerése? Az akárki lét elkerülése? Az autentikus élettel kapcsolatos? Ok, de mit jelent ez, ha egy belvárosi galériában vagyunk? Gál András, Jovánovics Tamás, Bak Imre, Szilárdi Béla, Drozdik Orshi és a többiek alkotása olyan lesz, mint egy egyetemi szigorlat. Négytagú kompániánk múlt pénteken tehát felkerekedett, hogy ellátogasson az Einspach galériába. A műértő tehetséget a kis társaság kulturális újságírója képviselte, a többiek nem fedték le teljesen a műértéshez szükséges potenciált, gyógyszerész, kábeltévé szerelő, és Csintalan Jozefin. A Budapestig tartó úton Jozefin megosztotta előző nap felcsipegetett tudását, előadva a Grál-legenda szimbolikus értelmezését, a termékenység mítoszt, ahol a szűz és fiatal lovag a szuronyával (fallikus szimbólum) meg akar keresni és meg akar tölteni egy kelyhet (női nemi szerv). Aztán, hogy a modern művészet nem akarja utánozni a klasszikus festőket, nem akar ezeregyedik csendéletet, ahol a szőlő egyszer felül van, aztán alul, aztán tesznek mellé két körtét is, meg egy fehér rózsát, hogy érdekesebb legyen. A modernista festőknél a szőlőszemek feketék és kocka alakúak. Nem azért, mert nem tudnak élethű szőlőt festeni, dehogynem, csak nem akarnak. A csendélettel nincs semmi baj, csak a gyümölcsök helyett épületekből is állhatnak, mint Bak Imre hommage képein (Morandi III.), mintha az élettelennek ugyanakkora hatása lehetne, mint az élőnek. Sokan látogatnak várakat, ők tudják a legjobban. 

Gál András képe

Gál András monokrom vagy polikromatikus (?) műve volt az első értelmezésre váró alkotás, és a kis kompánia megegyezett abban, hogy fallikus, és a kurátor úgy rakta fel, hogy egy liliomot tartó kéz egy félig mutatott emberi test alatt legyen. Egyértelműsítettük a szituációt, bár két művész alkotásáról volt szó. Már az kérdéses, milyen színű a kép? Málnafagylalt, málnahab, vagy lila? Amit legelőször kell megtanulnunk, hogy nem rólunk szól semmi, de a globális kapitalista marketing-etikához szokott világunkban ez fura, mert ott kiszolgálnak bennünket, pedig nem is kértük. Az alkotó behív minket egy olyan játékba, amihez csak később kapunk kedvet. "Na, mit szólsz?" "Kibillentettem a magabiztosságodat?" "Azt hiszed, te vagy az élet császára, és mindent jobban tudsz?" "Te is tudnál ilyet csinálni?" "De nem csináltál még." A befogadó azt hiszi, a monokrómia (egyszínűség) azt jelenti, van egy szín, amit felvisz a vászonra valaki. Dehogy. Rengeteg színt visz fel, hogy a végén egyszínű legyen. Paradox? Eltér attól a hétköznapi akárki léttől, ami a legtöbbünknek ismerős? Persze. Szoktunk a mindennapokban arra gondolni, milyen fantasztikus egy szín? Nem, mert létfelejtésben vagyunk, nemcsak a színekre nem gondolunk, hanem arra sem, hogy mekkora csoda, hogy itt vagyunk és láthatjuk őket. Ezért akarnak orrbavágni a nem-ábrázoló alkotók. Minden róluk szól, és nem szabad besértődnünk. Vannak művészeti előzmények, hagyományok, amibe belehelyezkednek, és van a személyes folyamat (magazinokban flow-élménynek mondanák), ami a festékvásárlással indul. Szelektálás, vászonfelfeszítés, festékek felvitele, eszközök (akár mosogatószivacs is lehet), anyaggal való játszás, leuralás, és sokszor egy kis alkohol. Kit nem nyügözött még le a festékek állaga és színe? Csintalan Jozefin nagyon is emlékszik, amikor kamaszkorában meglátott egy gyönyörű pasztellkréta készletet. Kegyelmi-katartikus állapot volt, nem mert hozzányúlni. Vagy annak a műanyag virágnak a színe, amit gyerekkorában a barátnője hajában látott, és bármit odaadott volna érte? És az első osztályban használt lila ceruza, amiről azt hitte, ha azzal írná a matemetika dolgozatot, ötöst kapna? Mi lesz ezekkel az érzésekkel? Elfelejtjük. Mikor jönnek elő? Amikor kilépünk az akárki létből, és művészettel találkozunk.

Szilárdi Béla Untitled 2023 akril, vászon

A kulturális újságíró-író Szilárdi Béla négyzetes képei előtt azt mondta: "Nem látom benne a szenvedést." Csintalan Jozefin arra gondolt, azért, mert nincs benne szenvedés. "Bizonyos rend szerint ábrázolt kaleidoszkóp." "Belső lelki tájkép." Ezeket mondta az újságíró. A Szilárdi képek is egy folyamat eredményei. Nála a polikromatikust szó szerint kell érteni, jórészt tiszta színek, napsárgák, pirosak és kékek. Szilárdit is a festék nyügözi le elsősorban, és bár ő is a nem-ábrázoló modernista hagyományt követi, több támpontot ad a befogadónak. Mivel az értelmező szubjektivitás a képzőművészetben a legnagyobb, tágabb teret ad a Szilárdi képekhez. Két közepes méretű négyzetes kép egymás alatt, egy egész négyzetet ad ki. Az absztrakt formák és a színek hasonlóak, minden ismétlődik, mindegyik csak egy kicsit tér el a többitől, mégsem egyformák. Variációk egy témára. Kis különbségek narcizmusa, ez az alkotó játéka. A négyzetes keretek miatt a rendet érezzük a játéktér első elemének. Az alkotó a rend embere, ezen a renden belül játszik, ahogy a kis geometrikus formáit elhelyezi hol itt, hol ott. Nem is teljesen geometrikus, mondaná. A kis különbségekkel piszkálja fel a befogadót, meg azokkal a színekkel, amelyekkel nem enged teret más színeknek. A polikromatikus, ami egy színné válik a végén, egy fáradt napsárga hatalmas méretben, azonnal eléri, hogy egy másik színt akarjunk látni. Ebben van az ereje, hogy fondorlatos módon egy másik szín után vágyakozzunk. Mint az író, aki egy tálról ír inkább, amikor a női szexusról akar mondani valamit. Szilárdi nem ilyen, ő nem fondorlatos. Rendező elve a rend tehát, amely keretbe foglalja a belső izgatottságot, az életből kiharapott színes részeket, de annyira szép és színes minden, hogy a befogadóban felsejlik a "sok szépségből melyiket" dilemmája, a fügefa-szindróma festészeti változata. Továbbmenve, a polgár és a művész antagonizmusa van színekbe fojtva.

Jovánovics Tamás The Ethernal Dilemma of Abstract

Gyógyszerészünk Jovánovics Tamás geometrikus képe előtt az emberi szervezetet látta, lentről felfelé haladva, pedig mindenki fentről lefelé nézte. Ő nem. Az entropikus széteső, kalamajkás legalsó négyzetes képet a káoszból kivezető útnak látta, míg mindenki más az entrópia születését nézte felülről lefelé. Csintalan Jozefin Drozdik Orshi Pornográfia című 1979-es grafikáját sajnos egyáltalán nem értette meg, talán túl sok mozaikból próbálja összerakni, azt ami eleve egész. A pornográfia az ami, nincs többletjelentése, mert a viktoriánus írók tettek róla annak idején. Mi lehet itt a többletjelentés? A gesztus, hogy a nő, aki a pornográfia tárgya és passzív elszenvedője uralja most a témát? Vagy a női comb maga is férfi nemi szerv? Ki tudja? Csintalan Jozefin sem tudhat mindent. 10/10

Drozdik Orshi Pornográfia, 1979, rajz, alapozott vászon

Einspach Fine Art & Photography H-1054 Budapest, Hold utca 12. Phone: +36 20 935 9889

Summer Wine csoportos kiállítás

A kiállítás 2023. július 28-ig tekinthető meg.

Einspach Fine Art & Photography Summer Wine – csoportos kiállítás

enteriőr