Eddig háromszor filmesítették meg, a második verzió (1974) a középgenerációnak ismerős lehet, Venczel Vera, Oszter Sándor és Nagy Attila játszották a főszerepet, Nagy Attila alakította Ó Pétert, a léha apát. Szegények már nem élnek.

Érdekes szituációba helyezte Gárdonyi a történetet, olyan szerelmes regényt írt, ahol a szerelem a házasságkötés után jön létre, a mi kultúrköreinkben ritka jelenség, Indiában, vagy a zsidó kultúrában biztosan sokkal gyakoribb. Először a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, kötetben csak 1924-ben, de ezt Gárdonyi már nem érte meg, 1922-ben meghalt. A film kicsit más, mint a regény, ott a fiatalok Münchenbe költöznek a házasságkötés után, a filmes verzióban maradnak a fenekükön, Magyarországon. Na most attól, hogy a történet a század elején játszódik teljesen aktuális kérdésekkel foglalkozik, azt is mondhatom, időtlen dolgok ezek, ha eltekintünk a kosztümöktől és a korabeli díszletektől, amelyek persze egy színes képeslap retorikájával bírnak, élvezet nézni őket. „Miféle alak házasodik hirdetés útján?” kérdezi az elején Ó Ida (Mentes Júlia). Hát igen, a zárdában nem az életre nevelték, máskülönben árnyaltabban látná a világot. De erre ott van az apja (Hevér Gábor) aki elég rugalmas, ha arról van szó, hogy megszabaduljon egyetlen lányától, nem kell egy hívatlan szupervízor a nap huszonnégy órájában. Meg lehet érteni. Gárdonyi tollát talán nem a női emancipációs törekvések vezették, de talán nem is volt érzéketlen a téma iránt, mindenesetre 2023-ban egy kosztümös filmet nézni különleges élmény és időutazás, nem kell mindig Jane Austen hozzá, amikor itt van nekünk egy magyar író, aki legalább olyan érzékletesen mutatja be a korabeli dzsentri vagy polgár erkölcsöt és életformát. Nem szeretnék a múlt század húszas éveiben nő lenni, az biztos. Ahhoz, hogy független lehessek, először férjhez kellene mennem, majd elválni, ami elég abszurdnak tűnik. Ritka adomány volt, ami ma természetesnek tűnik, egy nő maga határozhatja meg, hogyan szeretne élni.

Goda Krisztina és Mentes Júlia 

Goda Krisztina filmje dramaturgiailag nagyon feszes, egyetlen felesleges gesztus, mondat és jelenet sincs benne, szépen halad a végkifejlet felé. Figyelt a szerzőpáros (Goda Krisztina, Divinyi Réka) arra is, hogy a két főszereplő fej fej mellett haladjon, egyenrangúak az utolsó pillanatig. Ida morális érzékkel, zongoratudással és szabadságvággyal rendelkezik, férje, Balogh Csaba (Rohonyi Barnabás) festő azonban kénytelen a móré (hozomány) miatt nősülni. Szóbeli szerződést kötnek Idával: a világ felé házasok, a négy fal között azonban idegenként tekintenek egymásra. A Zöld kártya című film (1990) hasonló dinamikára épült annak idején, Gérard Depardieu és Andie McDowel is előbb házasodtak össze, és csak utána szerettek egymásba. Ott nem a móré, hanem a munkavállalási és tartózkodási engedély volt a tét. Mentes Júlia arca annyira ismerős volt, pedig sosem láttam még, aztán rájöttem, pont úgy néz ki, mint Megan Boone a The Blacklist című sorozatban, ahol Pálmai Anna szinkronizálja, és egy FBI ügynököt játszik. Teljesen elhittem Mentes Júliának, ő Ó Ida. Remekül adta, sem alá, sem fölé nem játszott, tökéletes illúzió volt.

Gárdonyi nem ismerhette a „gamine” karakter filmes kategóriáját, fiatal, kissé csibész, játékos és öntudatos nőt jelent, akik az élet nehézségeit iróniával és egy kis nemtörődömséggel vagy beletörődéssel oldják fel. Nem kerítenek nagyobb feneket a dolgoknak a kelleténél, mégis azt teszik, ami nekik jó.

A gamine archetípusa Audrey Hepburn volt a Római vakáció-ban (1953), de ilyen Jean Seberg a Kifulladásig-ban (1960), ahol úgy játszott Jean-Paul Belmondóval, mint macska az egérrel. Vagy ott van Shirley MacLaine a filmjeivel. Sötétebb tónusú gamine figura Gulietta Masina az Országúton-ban (1954), de itt vannak a kortárs gamine-ok: Rooney Mara, Audrey Tautou és a többiek. Ha spirituális keretek közé akarom szorítani Gárdonyi és Goda művét, azt mondom – a feliratokat, mint paratextusokat olvasva –, hogy jungiánus megközelítést preferál, amikor például ezt írják ki a gyöngyvászonra: „Minden, ami jó a világon, valami rosszból születik.” Fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül, és a fájdalomból mindig valami új születik. Mi ez, ha nem a spiritualitás vagy inkább a dialektika pajzsként szolgáló pozitív attitűdje? Persze, lehet „spirituális bypassként” is értelmezni, lehasítom magamról a kellemetlen problémákat ahelyett, hogy megoldanám őket. Egy biztos, Ó Ida teljes harci győzelemmel jön ki a szituációból, abban a világban, ahol nemcsak a szabad akarat nem létezik, de a női szabadságvágy is korlátozott, mert a kor egyik erkölcsi ideálja a kettős mérce természetessége: más normák vonatkoztak nőkre és férfiakra. Gárdonyi vagy Goda – ki tudja, melyikük – elrejtett egy mai erkölcsi kritikát is – figyeljük csak meg, mit magyaráz Balogh Csaba festő feleségének a modellekről. Goda Krisztina hiába nem akart kikacsintani a mise-en-scene világából, mégis sikerült. A filmtörténet tele van önmagát mások szemével néző nő látványával, mise en abyme típusú tükrözés ez, ebben a filmben is megjelenik, és szerintem nem kellett volna. A másik hiba sokkal jelentéktelenebb, de ez is visszatérő eleme a filmeknek – legyen szó akár Woody Allen filmjeiről is – és talán csak a néző túlzott igénye a mimézisre. Minden filmben, minden bőrönd mindig üres, pedig a jelenet szerint éppen cipelik. Most komolyan. A film legjobb jelenete, amikor a hirdetésre jelentkező kérők teljes spektrumát látjuk, Elek Ferencnek hiába van egy mondata, elviszi a show-t, ugyanígy Molnár Gusztáv, akit többször néztem vissza azért az öt másodpercért. 10/9