A dán Niels Arden Oplev (1961) olyan filmet írt és rendezett, amiről nehéz megmondani, tulajdonképpen miről szól. Több kérdéskört sűrít össze, és bár a végére elfogyott a szufla, még így is nagyon jó lett. 

Ez a film éppúgy szól két lánytestvér kapcsolatáról, mint a fogyatékosokat érintő társadalmi előítéletekről (ableizmus) és az omnipotens nyárspolgárok értékrendjéről, ami ha nem is futóhomokra, de megrengethető hiedelemrendszerre építi önmagát. Inger (Sofie Gråbøl) skizofréniában szenvedő középkorú nő, akit húga Ellen (Lene Maria Cristensen) és annak férje Vagn (Anders W. Berthelsen), elvisznek magukkal egy párizsi autóbuszos kirándulásra. A társadalom épelméjű tagjait összeeresztik egy elmebeteggel, mintha privát érzékenyítő tréninget rendeztek volna ennek a vegyes társaságnak. Különösen Andreasnak (Søren Malling), a fizika-kémia szakos tanárnak esik nehezére Inger társasága, szemmel láthatóan nem érti, miért variálták be rokonai egy felhőtlennek ígérkező párizsi turista útra. Szerencsére, mi nézők értjük. Ezt a filmet tényleg le kellene vetíteni pár érzékenyítő tréningen, mert a legfifikásabb és legjobb szándékú szociális segítő sem tudna olyan innovatív megoldásokkal élni, mint Ellen és a férje, pedig nem nagyon tanulhatták sehol. Ezt hívják érzelmi intelligenciának. Ellen karaktere nagyon érdekes, érdekesebb, mint Ingeré. Az a bizonyos érzelmi intelligencia az oka, hogy a legnehezebb helyzetekben sem veszíti el a fejét, ami nem azt jelenti, hogy érzelmileg ne terhelné meg egy-egy szituáció, de úrrá tud lenni rajta, mégpedig úgy – és ez a nagy truváj –, hogy nem hibáztat másokat, vállalja a felelősséget, pedig Inger jócskán feladja a leckét neki és a többieknek. Hol röhögünk, hol sírunk. Bár a legtöbb interakció Inger és a húga között zajlik, Andreas figurája legalább ennyire fontos. Ő testesíti meg az átlagos érzékenységű, ereje és öntudata teljében lévő nyárspolgárt, aki hozza az átlag macsót, annak fizikai attribútumai nélkül, hisz Andreas egy középkorú, pohos hasú, rosszul öltözött dán férfi, aki attól, hogy tanári képesítéssel rendelkezik, messze nem értelmiségi. Sofie Gråbøl Ingert játssza, Søren Malling a tanárt, mindketten a dán filmipar nagyágyúi. Mintha Dániában találták volna fel a sokat emlegetett eszköztelen színjátszást, és ők lennének a legnagyszerűbb gyakorlói. 

Sofie Gråbøl és Søren Malling 

Sofie Gråbøl nem véletlenül lépett nemzetközi színtérre, egyik szereplője például Lars von Trier A ház, amit Jack épített (2018) című filmnek, de ahonnan a sorozatokat kedvelő közönség legjobban ismerheti, azok a nyomozós szerepei. Védjegyévé vált a pókerarcú detektív, aki sosem mutat érzelmeket, mindig uralja a helyzetet, és halált megvető bátorsággal néz szembe a gonosszal. Aki látta a Forbrydelsen-ben (2007), az sosem fogja elfelejteni. Søren Mallinggal többször játszottak együtt detektíves sorozatokban, és most ennyire eltérő szerepkörben látni őket egyfelől nagyon vicces, másfelől szívszaggató. Søren Malling szintén az eszköztelen színjátszás nagyágyúja, ha engem kérdeznek a legjobb, vagy az egyik legjobb dán színész akkor is, ha honfitársát Mads Mikkelsent sokkal jobban sztárolják. Malling volt a főszereplője az Investigation (2020) című sorozatnak, ahol a főnyomozót játszotta, úgy húsz kilóval könnyebben, és elképesztő színészi teljesítményt nyújtott, pedig a pókerarc neki is az egyik alapeszköze. Van abban valami megejtően vicces, ahogy az egyik legjobb dán színész áll egy lepukkant turistabusz előtt a filmben, zöld kardigánban, idétlen, középkorú muksók kedvenc hajviseletével, szövetnadrágban, szemüvegben, belül háborog, de próbálja magát visszafogni. Niels Arden Oplev-nek még arra is volt ötlete, hogy tematizáljon egy filmes ősmasszívumot: minden filmben mindig, minden felnőtt hazudik a gyerekeknek. Ez nem dán sajátosság, ez világtrend. Hát ebben a filmben nem. A Søren Malling által játszott karakter a feleségével és a tizenhárom éves kisfiukkal Christian-nal (Luca Reichardt Ben Coker) utazik, aki életében talán most találkozik Inger személyében először olyan felnőttel, aki nem hazudik neki fontos dolgokról. Mi nézők pedig tudjuk, éppen azért, mert a nő elmebetegséggel küzd. A film erénye egy különleges kritika, amiről érdemes lenne esszét kanyarítani – turista látványosságok nemi szempontú szegregációja –, hogyan viszonyul a két nem (és többi) a turista célpontokhoz. (Azért jó tudni, hogy a normandiai Arromanches-les-Bains-ban van a D-Day Múzeum). Nem esztetizálják Párizst, annyiban jelenik csak meg, amennyire kell, nem érezzük a kínos feszengést, hogy a filmet a francia turisztikai minisztérium dotálta. És, hogy miért Rose a címe, holott senkit sem hívnak benne így? Meg kell nézni, hogy megtudjuk. 10/9