Tizenöt éves koromban olvastam először Somerset Maugham Örök szolgaság (Of Human Bondage, 1915) című könyvét, nagy magától értetődöttséggel  "Maugham"-nak olvasva  a szerző nevét. Ma már tudom, "Móm"-nak kell ejteni..

Tizenöt évesen gyakran jártam könyvtárba, és valamiért a kávébarna műbőr borítás megfogott. Nem tartalom szerint választottam a könyvek között, hanem a külsejük alapján. Vastag, olvasott, barátságos kötet volt, amit szépen lehet lapozni, nem úgy, hogy kinyitom középen, és a mondatok fele elveszik a hajlatban. Felütöttem valahol, beleolvastam egy vagy két mondatot, és el tudtam dönteni, érdekel-e. Ebben a módszerben még sosem csalódtam, minden könyvre igaz, a tesztem még sosem hagyott cserben. Egyszer anyám átküldött kenyérért a boltba. Forgatható állványon eladhatatlan könyvek féláron, ide-oda tekergettem, míg vártam a pénztárnál. Kiemeltem egy színes fotóval illusztrált puha kötésűt,* érzéki női arc volt az elején. Kinyitottam a közepén és beleolvastam. Abban a pillanatban megéreztem, hogy soha, semmi nem fogja túlszárnyalni, és így is lett. Észrevettem, hogy kétkötetes, az összeggel el kell majd számolnom otthon, de az a bátorság fűtött, aminek nem lehet az útjába állni. Majd lesz valahogy, kit érdekel. Később megjelent más kivitelben, fűzött változatban, kisebb betűkkel, a hajlatban elvesznek a mondatok, a barátságtalan, fegyelmezett külseje miatt senki sem fogja tudni, egy kincses bánya van belül, és udvariasan a legfelső polcra teszik majd.

Azt mondja Alain Badiou kortárs francia, klasszikus metafizikával foglalkozó gondolkodó, hogy a festészet feladata a láthatatlan láthatóvá tétele az érzékelhető forma szingularitásán keresztül. Szerintem az irodalomra is érvényes ez a tétel, mással nem magyarázható, hogy egy tizenöt éves, Közép-Európában szocializálódott kamaszlányt lenyűgöz egy olyan regény, amely 1885-ben kezdődik, és egy középosztálybeli angol férfi testi-lelki nyavalyáit állítja a középpontba. Mi közöm volt nekem tizenöt évesen a Maugham regény főszereplőjéhez Philip Carey-hoz? Ha a láthatatlan szót lefordítom "fogalmiságra" és a regényt értelmezve az alávetés, a kiszolgáltatottság, és az önrendelkezés fogalmaira fordítom, rögtön világosabb a kép, ezeket a fogalmakat egy kamaszlány is tudja értelmezni a környezetére és saját magára mélyen, legbelül. Valami alapvetőt ragadott meg bennem a regény, bár nem tudtam, mi az, és ma sem tudom pontosan. A regény megtette a magáét, megmutatott valamit a láthatatlanból. De mi volt ez? Egy méltatlan, értelmezhetetlen, titokzatos, irracionális erő – szerelem – , amiről az sem tud többet, aki elszenvedi. Philip Carey dongalábbal jött a világra, jóravaló, törekvő fiatalember, Londonban él, orvosnak tanul éppen. Megismerkedik egy Mildred Rogers nevű pincérnővel, beleszeret, de nem talál viszonzásra. Mildred megkeseríti a férfi életét, szimbolikusan kasztrálja, mire Philip Carey rájön, az érzelmeit nem jó emberre pazarolta.  A könyvet 1915-ben írták, a filmet pedig 1934-ben mutatták be. Mai normák felől nézve elképesztően archaikus, ha társadalmi nézőpontból szemléljük, és nem az örök emberi természet felől. Leslie Howard (1893) játszotta Philip Carey-t, Bette Davis (1908) pedig Mildred Rogers-t. Játszi könnyedséggel, elegáns Freud-i felületességgel értelmezhetjük a történéseket, egy kevéssé maszkulin férfi csak olyan nők felé tud vonzalmat érzeni, akik nem törődnek vele, elutasítják, mint annak idején az anyja, aki kilenc éves korában elhagyta, igaz nem önszántából, hanem, mert belehalt a szülésbe. Társadalmi privilégiumaira vak, és ugyanazzal az elánnal csap le egy pincérnőre, mint a mai srácok (vagy lányok) a pultosnőkre, akikről azt hiszik, kedvességükben és segítőkészségükben van bármi személyes. Minden alsó- és középosztálybeli srác legalább egyszer volt már szerelmes pultosnőbe, ám ha mindez harminc felett is megtörténik, ott nagy a baj. Goethe Werther-je volt ilyen, addig nézte Charlotte-ot a konyhában sürögni-forogni a testvérei közt, míg beleszeretett. Charlotte a pultosnő archetípusa, leplezetlenül lehet bámulni, miközben forog a headmovie (fejmozi). A végét tudjuk. A kívülálló számára értelmezhetetlen a "halálosan szerelmes vagyok" kijelentés Philip Carey szájából. Ez hogy lehet? Egy ostoba, rossz természetű, érdektelen, pénzes férfiakra vadászó nő, hogy lehet ekkora hatással egy normális emberre? Ez az a bizonyos láthatatlanság, amit cselekménnyé, képpé kell gyúrni, hogy látható lehessen. A film összesűrítette a regénybeli eseményeket, de egy neorealista, részben autobiografikus könyvből nem megvalósítható a tökéletes interpretáció, hiszen egyik jelentésrendszerből a másikba kerül. Végül is Maugham regénye akkor sem veszett el az időfolyón, amiről ír, az tényleg örök és szolgaság. 10/8

* Lawrence Durrell Alexandriai négyes I-II. Árkádia, 1987 Fordította: Szőllősy Klára