Almodóvar-t eddig úgy ismertük, mint aki a személyes, intim életben merül el fura, exraordinális hősei által, akik megrengetik a nézők békés, kicsit unalmas, polgári életbe vetett hitét, ami a biztosnak és megingathatatlannak tűnő értékekre épül. Karakterei egytől egyik mélyrétegekből előbújt figurák azért, hogy provokáljanak, egyszersmind együttérzés keltsenek egy olyan világ részeként, amit nem mindig szeretnénk látni, mert zavarba ejtő. Almodóvar tehetsége ez a fajta film, ahol tapasztalt spanyol Vergiliusként kalauzol minket a földi pokol bugyraiba.

Amikor túljutunk az emberélet felén – ha már Danténál kötöttünk ki –, valahogy észrevesszük, hogy megváltoztak szépen, lassan a preferenciáink, elkezdjük unni önmagunkat, vagy az addigi témáinkat, egyszóval ráununk egy kissé saját világunkra, de úgy, hogy azért a lényeget megtartjuk belőle. Almodóvar-ban unikális a nők problémáira való figyelem művészi megalkotottsága, amit lehet referenciális olvasottság miatt azzal magyarázni, hogy sok nő vette körül gyerekkorában, legalábbis így írják a biográfiájában. Most szintet lépett.

A Párhuzamos anyák című film két roppant témát sző egybe; születést és halált. Spanyolországban 1936 és 1939 között polgárháború dúlt a nacionalista falangisták és a köztársaságpártiak között, amikor a második spanyol köztársaságot megpuccsolták, és a királypártiak győztek. Hatalomra került Francisco Franco (1892-1975) tábornok, aki egészen 1975-ig tartotta fenn tekintélyuralmi rendszerét. Nekünk magyaroknak nem kell elmagyarázni egy diktatúra természetrajzát, jobban ismerjük, mint szeretnénk. Bele tudunk helyezkedni a tömegsírok emlékezetpolitikájába, amikor valakit a vacsora mellől visznek el földet ásni, hogy majd másnap, még a reggeli előtt bele is lőjék az alkalmi gödörbe, ahol már elég sokan fekszenek. Nem is olyan régen volt, nem is olyan messze, a ma aktív középkorúak már általános iskolába jártak, amikor ez Spanyolországban megtörtént. Nem mindenki tudott elmenekülni, mondjuk Mexikóba, vagy más országba, így ők még életükben temetetlen holtak lettek, csak idő kérdése volt, mikor válnak igazi halottakká.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

A temetetlen holtak témája átível a világirodalmon, erős toposz, gondoljunk a görög végzet-tragédiákra, gondoljunk Antigonéra. De hogy jön össze a filmben ez a két téma, születés és halál? Hát ez a nagyszerű Almodóvar-ban. A nagyon személyes anyaság témájára rájátszódik a traumatikus spanyol történeti múlt, és Almodóvar nem hagy kétséget bennünk, melyik oldalhoz tartozik. Megint női karakterek, erős lélekrajz, nagy próbatételek, atmoszférateremtés, a spanyol nyelv páratlan zamata, a színek, a retinába égő vizuális megoldások, és ami a legfontosabb, a női szolidaritás, a sisterhood művészi tematizálása.

A Janist alakító Penélope Cruz középkorúvá érett karaktere nem szenveleg, teszi a dolgát, fotográfusként dolgozik, miközben politikai és humanitárius célok mozgatják. Autonóm ember, akit nem csak saját nyűgje foglalkoztat, ami varázslatos párosítás. A kórházban közvetlenül a szülése előtt találkozik a szintén terhes Ana-val (Milena Smit), akivel bizalmas viszonyba kerülnek, és még nem tudják, életük örökre összefonódik majd. Janis anyapótló, világra szemet nyitó, gondoskodó, ugyanakkor komoly kétségekkel is küzdő ember, jellemének nagysága, igazságos volta egy nagy próbatétel közben mutatkozik majd meg, és aki ezáltal Ana számára megkerülhetetlenné válik. Ana fejlődéstörténete is igazi tét a filmben, fiatalsága miatt saját problémáival van elfoglalva, még nincs szeme a történelmi traumákra, hiszen van neki azok nélkül is épp elég. Nem történhet nagyobb lelki fejlődés egy emberrel, mint amikor egészségesen narcisztikus énjén túllépve, nagyobb perspektívába helyezi önmagát. Ez történik majd Ana-val is.

Almodóvar filmjei mindig nagyon spanyolosak, telve vannak galantériával, néhol tirádával, a szenvedélyek és lelki felkavaródások miatt kicsit mindig operaszerűek is. Most mintha kissé kevesebb lenne mindebből. Penélope Cruz játékára ha azt mondjuk nagyszerű, még ne mondtunk semmit. Milena Smit, mint Ana is remek, a kissé éretlen és zavaros fejű lányból a nézők szeme láttára válik érett nővé. Rossy de Palma Elena-ja nagyon jó, őt a Julieta (2016) című film óta nem lehet elfelejteni. 10/10

A film Bechdel-tesztje pozitív

Párhuzamos anyák (Madres paralelas) 2021, Pedro Almodóvar