Maïwenn rendezte a "Mon Roi" (2015) című filmet, "Az én szerelmem"-nek fordították annak idején, és egészen rendkívüli volt. Azt ábrázolja, milyen egy narcisztikus személyiségzavarban szenvedő férfivel való kapcsolat. Három fázisa van, mindegyik patológiás, csak az áldozat nem tudja. Mire felocsúdik késő, nyakig bevonódott érzelmileg, és nem bír egykönnyen szabadulni. Vincent Cassel és Emmanuelle Bercot a két főszereplője, ez utóbbi a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb színésznőnek járó elismerést. Ez a Maïwenn film azonban csak kérdéseket tesz fel.  

Maïwenn (1976) női rendező, és ennek jelentősége van filmelméleti szempontból, ugyanis női alkotóként azt várjuk tőle, hogy bontsa le a maszkulin, domináns filmnyelvet. A Mon Roi-ban sikerült, női nézőpontot helyezett előtérbe, azonban a Jeanne du Barry-ról szóló történetben nem látunk ilyet. Francia alkotóként érthető, ha visszanyúl a XVIII. századi francia történelemhez – mai nézőpontból pervertált értékekhez – és csiklandozta a fantáziáját XV. Lajos francia király egyik hivatalos szeretőjének személye, csak nem világos, mit akart vele mondani. Mi volt az a felhajtóerő, ami mozgatta? A társadalmi egyenlőtlenségek a Nagy Francia Forradalmat megelőző években? A nők helyzete? Emancipálni akarta Jeanne du Barry-t? Be akarta mutatni azt az intragenerációs mobilitást, melyet Jeanne végső fokon a személyiségének köszönhetett? Talán mindegyik, de a végtermék mégis elég lapos lett. Vagy az volt a felhajtóereje, hogy Johnny Depp játszotta XV. Lajost? Nem nagyon dobott rajta. Persze, neki ez volt a nagy visszatérése, miután Hollywood-ból kiebrudálták egy időre. Ha van analógia a filmben, akkor az éppen Johnny Depp-é, ő is időnként kegyvesztett lesz, majd ismét keblére öleli a közvélemény, ahogyan Jeanne du Barry-val is tette. A filmet leginkább történeti-szociológiai perspektíva felől érdemes megközelíteni, ha van bármilyen mondanivalója, akkor az az, hogy minden szakadatlanul változik. Senkinek a pozíciója, társadalmi helyzete és az élete nem garantált, főleg, ha nőnek született, és felesleges a biztonságot keresni, mert nem létezik. A narráció sosem tesz jót egy filmnek, itt is egyetlen célja volt, hogy lerövidítsen folyamatokat, áthidaljon bizonyos időszakokat és levonja helyettünk a tanulságot.

Jelenet a filmből. Kép forrása: Google

Nem vagyok megszólítva befogadóként, amikor pont azokat a részeket faragják le baltával, ahol egy szubjektum, egy individuum fejlődéstörténetét láthatnánk. Ezt nem helyettesítheti a narráció. Jeanne du Barry, alias Jeanne Bécu, hogyan lett az, aki? Hogyan lett belőle olyan ember, aki "senkit sem gyűlöl és senkit sem szeret"?

XV. Lajost sem szerette, hiszen a valódi szeretet még a XVIII. században is csak egyenrangú felek között működhetett, és egy hivatalos kurtizán nem volt egyenrangú a királlyal, hiába próbálkozott lebontani a bornírt etikett néhány szabályát. Ő maga is csak akkor volt képes szeretetre, ha nála kiszolgáltatottabb emberbe botlott, de az is inkább róla szólt, mintsem a gyámolítottakról. A film szemlélődő pesszimizmusa megengedi, hogy észrevegyük az "impozáns" környezetet – Versailles-t – Maïwenn vizuális retorikája totálplánban mutatja a francia legfelsőbb arisztokrácia élőhelyét, de ez az esztétikai reprezentáció nem éppen hódolat a patriarchális, nőgyűlölő és kizsákmányoló rendszer előtt? A kameraállások a nyelvet képezik le, politikai szerszám, nemcsak vizuális segédeszköz. A rendezés nem akart erről újat mondani? A király és a kurtizánok közötti viszonyrendszert nem akarta újragondolni, ez világos, pedig az esztétikai kifejezéseknek politikai dimenziója van, de ezek a totálplánok milyen politikai dimenziót közvetítenek? Hol van felszabadítva a kamera tekintete a maszkulin és hódoló nézőpont alól? Ha Maïwenn élt az időjárási jelenségek szimbolizmusával – mihelyt Jeanne du Barry helyzete rosszra fordul, azonnal szakadni kezd az eső vagy tél van –, akkor ezekre is lehetett volna érzékeny az alkotó. Klasszikus elbeszélői film lett, legyengített női nézőponttal. A női voyeurizmushoz – amit női alkotóként támogatnia kellett volna – nem elég a csalafinta tükör, ahonnan Jeanne du Barry nézegethette a szeretőjét alvás vagy ébredés közben saját lakosztályából. Maïwenn alakította Jeanne du Barry-t, természetesen jól áll neki a szerep. Nem a külseje miatt nyerte meg a királyt, inkább a kisugárzása miatt, kicsit szemtelen, kicsit pimasz perszóna benyomását keltette, és talán az etikettől elhülyült udvaroncok után ez érdekes lehetett XV. Lajosnak. Johnny Depp nagyszerű színész, meg sem kottyant neki a francia uralkodó szerepe, bár túl nagy mozgástér nem jutott neki, a királyi szerep mögötti embert nem nagyon láttuk, de ez nem az ő hibája, a francia királyok nem voltak magánemberek, ezt nem is kell számon kérni. Depp néhány grimasza és sokat sejtető pillantása valamit felmutatott ugyan, de alapvetően maradt a szerepszerűség kliséje. Szóval, Maïwenn ahelyett, hogy újragondolt volna egy régi történetet, hozta a bevett kliséket, a hangsúly az előkelő és libertinista (szabados) modus vivendin volt, Jeanne du Barry szubjektumát csak itt-ott sikerült ábrázolni. 10/6