Az újranézett filmeken remekül lemérhető saját intellektuális fejlődésünk. Amit nem értettünk egykor, vagy éppen bosszantott, ma másképpen látjuk, amennyiben tényleg jutottunk valahova. A filmből annyira emlékeztem, hogy Debra Winger és a férje valahol Délen szenveleg, és halálosan unják egymást.
Lehet, Paul Bowles regényében – belőle készült a film – hangsúlyos a házaspár krízise, de a filmben egyáltalán nem ennyire egyértelmű, hogy erre a motívumra húzzunk rá mindent. A házasság tényleg katalizátora egy csomó dolognak, de nem ez a mondanivalója a filmnek, ez csak a témája, amin keresztül megjelenik pár fontos egzisztenciális és mentális kérdés, például a házasságon belüli magány, vagy a társfüggőség. Nem arról van szó, hogy Kit Moresby (Debra Winger) és Port Moresby (John Malkovich) – igen, úgy hívják, mint Pápua Új-Guinea fővárosát – kiüresedtek és újra egymásra akarnak találni. Ez csak egyik árnyalata a filmnek.
Nincs az a házasság, ami tíz év alatt ne jutna valahonnan valahová. Két kodependens egyénről van szó, akik kölcsönösen függnek egymástól. Egyikük, vagy mindkettőjük viselkedési függőségben is szenved, travel addikcióban, kóros utazási mániában. Wanderlust, azaz állandó vágyakozás, erős késztetés a világjárásra és a kalandozásra. Valószínűleg a férj addikciója, melyre idővel rácsatlakozott a felesége is. Utazónak tartják magukat, nem turistának, és persze, mindig mások a szörnyűek.
A nő hátország, projekciós felület, segítő, szükségletek kielégítője, és mint ilyen, nélkülözhetetlen. A férfi elfogadja ezt, azaz használja a nőt. Bernardo Bertolucci háromszög alapúvá teszi a történetet – ménage a trois –, az egyik legjobb elbeszélői dinamika, gondoljuk a sok példa közül, a Sophie választ (1982) című filmre. Kit, Port és George Tunner (Cambell Scott) együtt érkeznek meg Délre, egy közelebbről meg nem határozott afrikai országba, amiről annyit tudunk, hogy francia gyarmat. Kit dependenciája tünet, fájdalom van mögötte, ki is mondja, de nem figyel rá senki.
Önreflexiója kimerül abban, mit nem tud megtenni: nem tud dönteni, fél a magánytól, nem kellett volna megszületnie, nem tudja, hol szeretne élni, nem tud saját érzéseihez kapcsolódni, nem tud érett, autonóm felnőttként viselkedni. Port a férje, passzív agresszív, illúziók rabja, hol a múlté, hol a jövőé. Az elképzelt élet metaforái érdeklik csak. George Tunner, aki velük utazik – egy darabig – a házaspárral ellentétben mentálisan egészséges, semmilyen illúziónak nem rabja, a valóság érdekli, de nincs elég hatása Kit-re, aki megérzi benne az autonómiát, a játszmamentességet, ezért menekülőre fogja.
Jelenet a filmből
Ha egy író vagy filmszerző Délre vezeti a szereplőit, annak jelentése van. A Dél a psziché metaforája, a tudatalatti sötétsége, a félelmek és a vágyak helyszíne. Gondoljunk E.M. Forster Út Indiába (1924) című regényére, ahol a barlangok jelentések egész hálózatát hozza létre, vagy Joseph Conrad látnokaira Fekete-Afrika mélyéről, H.D. Lawrence utazóira, Hemingway vadászaira, Lawrence Durrell libertinusaira az Alexandriai négyes-ből, vagy Kerouac hipsztereire. Kit és Port ámokfutást hajt végre a sivatagban: nyers találkozások a tudatalattival, az üresség megtapasztalása, majd idővel a civilizált psziché és test szétesése is.
Kit és Port tehetős New York-i polgárok, akik mentális és kognitív problémáikat mindenhova cipelik, úgy, hogy közben egy kicsit sem tisztelik mások kultúráját. Port például imaidőben simán átgyalogol a szőnyegeken, miközben semmitmondó beszélgetést folytat egy szintén utazó pár egyik tagjával (anya-fia patológiás kettőse) arról, milyen unalmas helyen vannak. Nem zavarja őket egy, a vallását éppen gyakorló muszlim férfi jelenléte sem. A filmet lehetne a gyarmattartó-gyarmatosított nézőpontjából is elemezni, hiszen 1947-ben vagyunk, két évvel a második világháború után. (Algéria függetlenségére még tizenöt évet kellett várni). A házaspár egymást használja ebben a kodependens rendszerben, ezért nem meglepő a más országok felé mutatott patológiás tiszteletlenségük sem.
"Nekem a szerelem az jelenti, téged szeretni. Soha nem lesz más" – mondja Port a feleségének. Ilyet csak olyan ember mond, aki teljesen negligálja a jelenidőt, a valóságot, és álomvilágban él. De miért szereti ezt a nőt, akiről az égvilágon nem tudunk semmit, csak azt, hogy írt egyszer egy sikeres színdarabot? A befogadó nyomát sem látja ennek a nőnek. Ki ez az ember? Mit szeret? Miben hisz? Melyik politikai oldalt preferálja? Mik a prioritásai? Hisz Istenben? Mit gondol a muszlim kultúráról? Mit gondol a házastársi hűtlenségről? Egyáltalán nem beszélgetnek egymással, ahol ez kiderülhetne. Kinek drukkolt a második világháborúban? Bár Port hal meg tífuszjárványban (metafora, a gyarmaton a tífusz olyan, mint a tél Oroszországban, több ellenséget öl meg, mint a katonák), Kit viszont már eleve halott, hiszen képtelen a személyes fejlődésre, és párként is képtelenek voltak rá. És ennek a minimalista filmnek ez a lényege. A fejlődésképtelenségbe halunk bele, nem a tífuszba meg a sivatagi szélbe. 5/4
Oltalmazó ég, Bernardo Bertolucci, 1990
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
