Jonathan Glazer (1965) rendezőt nemcsak Martin Amis regénye ihlette meg, de William Styron "Sophie választ" című műve is, ahol igen részletesen van ábrázolva az auschwitzi láger parancsnokának, Rudolf Höss-nek az alakja. Höss-ben nincs semmi rendkívüli. Átlagember. Olyan, mint bárki más. Ma adóellenőr vagy biológia-kémia szakos tanár lehetne, felesége a városi óvodák szakmai vezetője. Ha tétován elborzadunk is a nevétől, azt leginkább az uralkodó korszellemnek köszönhetjük, nem annak, hogy olyan nagyon megváltoztunk

Ha valaki azt mondja, eddig nem látott semmit a rendezőtől, az gondoljon a Burberry Hero nevű férfi parfümjére: Adam Driver egy sziklás-homokos tengerparton versenyt fut egy lóval. Meg ott van a felejthetetlen "Live With Me" videoklipje a Massive Attack-től. Jonathan Glazer most valami egészen mást csinál. Megmutat egy épülő-szépülő Édenkertet a Pokol tőszomszédságában. Nincsenek messze egymástól. Pár centire. Igaz, a hársfák el kezdtek sárgulni, de majd lesz hozzá szerves trágya. Auschwitz különleges koncentrációs tábor volt, gázkamrákban és égetőkemencékben semmisítették meg az embereket, ami a náci vezetésnek logisztikai projekt volt, nem morális kérdés. Az IG Farben (1925-1952) német vegyipari és gyógyszeripari konglomerátum segítségével tökéletesítették a gázkamrák szerkezeti egységeit, csak a frankfurti szakértelmiségiekről nem készülnek filmek. Rudolf Höss (Christian Friedel) kitüntetett helyzetben van, ő a lágerparancsnok, ezért készül róla a film. Feleségével Hedwiggel (Sandra Hüller) és öt gyermekükkel élnek a láger szomszédságában. Takaros ház, szépen lenyírt fű, zubogó kis folyó a közelben. Olyan mint egy nyaraló, csak innen nem megy haza senki.   

"Ez a mi otthonunk", "Úgy élünk, ahogy megálmodtuk", mondja Hedwig asszony, és megértjük, miért mondja ezt. Ki szeretné elhagyni a földi paradicsomot? Ezt a csodálatos lengyelországi életteret, amit az isten is arra teremtett, hogy az emberek jól érezzék magukat benne. Senki nem bánt senkit, mindenki udvarias mindenkivel, bejáratott üzemmód: mindenkinek meg van a maga helye és feladata, a háztartást viszik napról napra, és ugyanúgy össze kell hangolni a munkát, mint a szomszédban, csak ott egy kicsit zajosabb és büdösebb minden. Néha homokszem kerül ugyan a gépezetbe, de semmi komoly. Az Édent szó szerint kell érteni, buja növényekkel teli télikert, falra kúszó futórózsabokor, alakuló-szépülő szaletli, ahol meg lehet pihenni egy fáradt nap után, és egy izgága kutya, mert az állatokat mindenki szereti. A biofil élettér, a botanikuskert, a green garden, a fedett télikert azonban csak látszólag hordozza az életet, valójában ennek éppen az ellenkezője, nekrofil gyűlölet mindennel szemben, amit mások jelentenek. A télikertek zöld gettók, az ego elkerített terrénumai, az antiszolidaritás helyei, ahová mások számára nincs bejárás, mert a kizárás a lényegük, igen szofisztikált módon. Egy irodalmi műben vagy filmalkotásban a burjánzó télikert, a szenvedélyes vagy kényszeres kertészkedés sokszor emberi patológiát jelent, abnormális modus vivendit. Van, hogy a növény- és állatszeretet éppen az ökofasiszta késztetések jelölője, a bensőségesség enklávéja, semmi közük az élet valódi tiszteletéhez.

Sandra Hüller, Jonathan Glazer, Christian Friedel

Rudolf Höss nem szereti sem a felségét sem a gyerekeit, de nem tud róla, azt hiszi, szereti őket, pedig nem. Mégis képes a szeretet torz formájára. Szereti a lovát. Nem azért torz a szeretete, mert a ló nem méltó a szeretetre, hanem azért, mert olyan entitás felé árad, aki nem rendelkezik szabadsággal. Nem tud ellentmondani. Jonathan Glazer nagyon vigyázott, ne lássuk Rudolf Höss alakját egyik ismerős sztereotípiában sem: ordibáló SS-tisztként, hatalmaskodó, erőszakos apafiguraként, bántalmazó férjként, hatalomhoz törleszkedő, karrieristaként, fekete öves manipulátorként. Végtelenül unalmas és érdektelen munkamániás bürokrataként ábrázolja, akiben egyedül a feladattudat működik élő organizmusként, és időnként nem fér a bőrébe.

Hedwig Höss ugyanilyen, ő is végtelenül érdektelen. Ma senki sem venné észre azt a banális gonoszságot, amivel az életét működteti. Annyira fantáziátlan, felszínes és unalmas, hogy még igazán gonosz sem tud lenni, mert az igazán gonosz emberek autonómok és innovatívak, van elképzelésük azon túl is, ami a szemük előtt van. Hedwig ma cuki fotókat posztolna Facebookra a kis Emmi Hössről, és minden ismerőse névnapjára pezsgősüveget küldene rózsaszín kunkorodó szalaggal átkötve, egy csomó szívecskével. Pechjére azonban olyan korszakban született, hogy a történelem nagy és láthatatlan keze helyzetbe hozta, bűnsegéd lett, akit a tételes jog szerint nem lehet felelősségre vonni, mert ez nem jog kérdése, hanem morális probléma. Ma ugyanúgy nem ismerjük fel kulturális hagyományainkban – irodalom, film, zene – önmagunk embertelenségét mint egykor Hedwig és Rudolf Höss. Vakok vagyunk saját vakfoltjainkra. 

William Styron regényének címszereplője Sophie Zawistowska a Höss családnál dolgozik, mi több, egy Bronek (Andrey Isaev) nevű szolgáról is szó van a regényben, aki a filmben is megjelenik, csakúgy, mint egy Sophie (Stephanie Petrowitz) nevű szolga, ami nem lehet véletlen. Időnként felbukkannak innen-onnan hangfoszlányok, minek kell egy századik holokauszt film? Nem mondtak el már mindent? Jonathan Glazer filmje vajon tudott újat mondani? Igen, tudott, és nem holokauszt filmet csinált. Az emberről szól, aki akkor mutatja meg az igazi arcát, ha helyzetbe hozzák, ezért nem kell a nevét nagy e-vel írni. Glazer legfőbb művészi eszköze ebben az újat mondásban nem a kameraállásokban és a beállításokban rejlik – pedig volt pár szépséges virág premier plánban –, ugyanannyira visszafogott volt ezzel is, mint Höss alakjának ábrázolásával. Annak ellenére, hogy van benne egy különleges és eredeti animáció, kakofonikus zenéje (Mica Levi) az igazán megrendítő és művészi. Sandra Hüller kelletlenül ostoba arcánál és közönséges járásánál jobbat elképzelni nem lehet, a 21. század egyik legnagyobb színésze, Christian Friedel Höss-ként pedig el tudta hitetni, hogy egy koncentrációs tábor vezetője szelíd nyárspolgár is lehet. A film versenyben van a 2024-es Oscar-díjért, mint a legjobb nem angol nyelvű film. 10/10

Érdekvédelmi terület/The Zone of Interest, 2023, Jonathan Glazer