Anyám költői kérdésekből doktori disszertációt írhatna, amivel a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lehetne. Csak olyanokat kérdez, amire nincs válasz. Őszinte semmiképp. Kimegyünk a jövő héten a temetőbe? Mit lehet erre mondani, főleg, amikor rájön, az már a húsvét hete lesz.

"Menjünk taxival", mondom napokkal előtte. "Jó", mondja, de tudom, ha ilyen gyorsan mond igent, abból nem lesz semmi. "Elfelezzük", mondja. Több napos variálás után a huszonhatodikában maradunk – különleges nap – Magyar Péter például ekkor megy az ügyészségre a bizonyítékaival. "A fenébe" – épp az élővilágot fogom irtani, amikor Magyar a Facebook oldalán osztja meg azt a hangfelvételt, amivel reményei szerint megdönti a kormányt. Anyámnak nem mondhatom el a kétségeimet, mert ellentétes oldalon állunk politikailag, és nem is tudja, ki az a Magyar Péter, elmagyarázni pedig addig tartana, amíg a három sírt rendbe tesszük. Annyira fáj a derekam, hogy egy idő után azt javasolja, nyugodtan üljek fel a biciklire, majd ott találkozunk. "Tropább vagy, mint én", mondja, és tudom, kicsit örül. Afféle anya-lánya rivalizálás, azóta tart, amióta egyszer a Mácsai nevű szomszédunk átkiabált a kerítésen, hogy anyám jobban néz ki mint én. "Hogy lehet egy fiatal nőnek ennyire nem adni magára?"

Indulás előtt átbeszéltük a forgatókönyvet, legelőször a sarki virágboltból kell öt szál fehér szegfű apámnak, mert ő a legfontosabb halottunk. A többieknek anyám a kertből szedett sárga trombitavirágot, beletettük a kis locsolókannába, fel a bicikli kormányra, nehogy elszáradjon, míg kiérünk. Biciklivel hamarabb odaértem, bementem a virágboltba és vettem öt fehér szegfűt, darabját négyszáz forintért. Kicsit soknak gondoltam a keveset, mint Micimackó, és ellentétes az elveimmel is, hogy gyökér nélküli virágot vegyek, de ez most rendkívüli helyzet. Közben anyám utolért. "Fehér szegfűt vettél?" Meg van döbbenve. Csak hogy én meg a narcisztikusokból írhatnék disszertációt, ezért csendben maradok, nem mondom azt, amit a helyemben mindenki: "De hát te mondtad, hogy fehér legyen" Ez a nyereségem, hogy többet tudok, mint ő. Apám sírjáig, elmondja, hogy a szegfű, amit vettem, másnapos. Megint csöndben maradok, egy szakember azt mondaná, nem adok anyámnak narcisztikus táplálékot. Jó jelző ez a másnapos, anyámban egy költő veszett el, bár nem azért mondja, mert verset akar írni, hanem, hogy a csúnya és a hervadt szavakat kikerülje. Tudja, hogy – akár hogy is nézzük, – önkénteskedem, és azt is mondhatnám, sajnos, nem érek rá.

Alison Friend – Artist Facebook oldala

Messze van a sír, van idő megbeszélni, mibe menjek Skóciába, és hogy őneki senki ne mondja meg, mennyi csomagot vigyen magával. Ezt ő csak nekem mondhatja meg, mert mióta megvan a repülőjegyünk, gondolatban mindent összepakolt, főleg az én ruháimat. "Majd ezt a szoknyát húzd fel." Kicsit meghatódom, hogy van olyan ruhadarabom, ami tetszik neki. Ő is elérzékenyül, felidézi, amikor csecsemő unokája – aki ma egy öt csillagos skót szálloda managere – elfehéredett ujjacskáival szorította az övét fürdetés közben, és hogy most a repülőn majd fordítva lesz, most ő fél. Mert anyám csak akkor utazik, ha eljönnek érte Skóciából. Apám sírja pont úgy néz ki, mint mindig, kivéve, hogy a gyönyörű hársfa ki van vágva. Gyökereiből egy henger alakú csonk maradt. Anyám szerint az utolsó percben jöttünk.

Hát igen, a szél tette a dolgát, tele van a fű összetört üvegmécsesek szilánkjaival, színes műanyag csokrokkal, faágakkal, elszáradt levelekkel. "Valaki direkt a mi sírunkhoz dobja." "Szerintem a szél", mondom. Gereblyével és a kezével szedi össze a csontszáraz leveleket, erős a szél, én tartom a zsákot. Hármat megtömünk, viszem a konténerbe. Mire visszaérek, a szintén csonttá keményedett földdarabokat üti gereblyével. "Soha nem dobnék semmit mások sírjára", de még be sem fejezi a mondatot, repül a kitépett fűcsomó meg a száraz gally. Mi lenne, ha azt mondanám: "De hisz éppen most dobsz mindent egy másik sírra". Annyira abszurd, mint egy Andrej Tarkovszkij film, látom, ahogy megrepedt a fekete márvány feszület, valakit agyonüt, de aztán elszégyellem magam.

Elfáradunk, leülünk a sírra. Temetnek valakit, érkeznek a gyászolók, közmunkások kaszálják a füvet, szegények. "Ha tudtam volna, hogy ennyien kint lesznek, nem is kellettél volna". Franciska nénémnél ripityára tört a gipszkaspó, mindenhol a többi sír szemétje, elkezdem összeszedni azokat is. "Megfigyeltem, te mindig mások sírjával foglalkozol." "Franciskám, boldog névnapot", mondja a sírnak, és kéri a trombitavirágot. Jó, hogy a Papának (apám) szegfűt vettél." "Úgyis mindig neki hízelegtél." Tudtam, hogy elértünk a tetőponthoz, a legkisebb lány utolsó próbatétele következik. "Ha úgy gondolod, hazamehetsz ám." Olyan vagyok, mint az okos macska a mesében, minden csapdát kikerül. "Ez a délelőtt erre volt szánva", mondom, de alig várom, hogy hazaérjek, nemcsak Magyar Péter miatt.  

∗ 

Vége