Ezek a szövegek tele lesznek közhelyekkel. "Elhagytam a pénzem utazás közben", "Az óceáni éghajlat az egyetlen élhető közeg", "Skóciában nem mindenhol szól a skót duda", "Az avokádó fele annyiba kerül, mint itthon. "Utálom a kánikulát, szar volt hazajönni."

Nemrég azt írtam, húsz év kéne, hogy kiigazodjak egy reptéren, de ez éppen annyira saját mítosz, mint a "Félek a repüléstől", ami egy feminista regény* címe is, talán a hetvenes évekből, azt jelenti, az élettől, a spontaneitástól, a kontrollvesztéstől félek. Fél a halál. De nem kezdődött jól, szar buszra szálltam, olyan helyeken állt meg, amit életemben nem láttam, de a sofőr segítőkészen tette be a gurulós bőröndömet a busz aljába, és ez kárpótolt. Régóta tudom, a buszsofőrök különleges emberek. A Népligetben akkor voltam utoljára, amikor levelező tagozatra jártam az egyetemre, és minden szombatot a Szentkirályi utcában töltöttem, ahova gyalog mentem, mert nem volt pénzem metróra. Változtak a dolgok, de van, ami változatlan, például az, hogy nyílegyenes utcán is eltévedek, amiben az a legbosszantóbb, hogy a tájékozódási képesség hiányát a nőkhöz társítják, én meg az életemet alapozom arra, hogy a nőkre vonatkozó sztereotípiákat megcáfoljam. Most nem sikerült. Hol a picsába mentem le annak idején a metróhoz? Kőbánya-Kispestre kell mennem, a 200/E buszt kell megkeresnem, az visz ki a reptérre. Előtte vonaljegyet kell vennem, pár percig várok, hogy észrevegyék, akarok valamit. Látják, de nem reagálnak. Megtalálom a gombot, amivel kinyílik az ajtó. Milyen vidéki vagyok, istenem. A reptéri buszra utolsónak szállok fel, de hogyan érvényesítsem a jegyet? Most nincs helye a szégyennek, megmutatják, és végtelen örömmel ülök le,  és remélem, észreveszem, ha már ott vagyok. Két maláj kinézetű csajra fogok hagyatkozni, hatalmas bőröndökkel utaznak, nagyon meglepődnék, ha nem a reptérre mennének.

Ferihegy, 2024. 07.26.

Pár napja még minden olyan egyszerűnek tűnt, persze, hogy megtalálom a bejáratot. Sokkal az indulás előtt érkezem, négy óra múlva, 22:25-kor megy a gépem. Ha az ember egy kicsit megáll és próbál ráhagyatkozni valamire, amit nem tudnék megnevezni, megtalálja a megoldást. Annyi logikai fejtörőt oldok meg a neten, amit csak zsenik tudnak, például, hogy mi nem stimmel a képen, és pár perc alatt rájövök, hogy a banán nem a földből nő ki. Kérdezem, becsekkolhatok-e. "Persze, bent sokkal kényelmesebb", mondja egy fiatal lány egyenruhában. Stresszel a tálcákra pakolás, megfosztanak mindentől, főleg, amikor megállítanak és levetetik a cipőmet, helyette világoskék műanyag tutyit kapok és félreültetnek. Biztos az tűnt fel nekik, hogy nyári ruhához zárt cipőt húztam, pedig megírtam a Ripley-ről szóló kritikámban, hogy olyan cipőt fogok hordani nyáron, mint Dakota Fanning a sorozatban, ezek szerint nem vettek komolyan. Mondom a nőnek, mi lesz a táskámmal, pénzemmel, útlevelemmel, amíg megy a futószalag? "Nem kéne kokaint csempészni a cipősarokban" – válaszolja majd. "Hét kamera figyel mindent." "Itt nem lehet lopni." Elképesztő megkönnyebbülés, hogy amitől féltem, megtörtént. 

Más világba érkeztem, meleg fények, csupa jól eső duruzsolás, itt vannak a félprivilegizáltak, van pénzük utazni – talán fapadossal, mint én. Minden parfümből fújtam magamra, legfeljebb nem engednek felszállni. Megnéztem a nagy kijelzőn, mikor írják ki a kaput, ahonnan majd kiengednek. Órák kérdése, nem baj, nálam van Kemény Lili Nem című könyve, határidős kritika, augusztus tizenötre várja a főszerkesztő. Túl izgatott voltam, hogy belekezdjek, úgysem tudnék figyelni rá, de két óra múlva már lehiggadtam. Szépirodalmat nem lehet csak úgy olvasni, sosem tudni, mikor bukkan fel egy kijegyzetelésre váró szó, vagy mondat. Gondoltam, nem lesz egyszerű, amikor a jegyzetfüzetemet is előveszem ott, ahol mindenki más a telefonját bújja. A velem szemben ülő japán turista érdeklődéssel figyel. Nem is rossz pasi, középkorú, illik hozzám, a keresztfiam úgyis Japánban él, meglátogathatnám, ha összejövök vele, de amikor népes családja megérkezik, a Japánnal kapcsolatos terveim dugába dőlnek. Viszont felerősödött a másik narratíva a szomszéd ülésről. Középkorú nő vekeng, sokat fog késni a török gép, mondja a mellette ülőknek, ő azt hitte ilyenkorra már ott lesz, de legalább elmeséli a szívszanatóriumban töltött hónapjait, és tényleg, mindent megtudtam a szív működéséről, az első félévet az orvosin minden további nélkül tudnám abszolválni. Tulajdonképpen miért izgulok? Átmentem a biztonsági ellenőrzésen, már csak egyetlen dolog van, megvárni a kapuszámot, odamenni, betenni az útlevelem a szkennerbe, belenézni az arcfelismerő kamerába, és automatikusan kinyílik az ajtó. Négyszer kellett megcsinálnom, de sikerült. Mindennél nagyobb baj azonban, hogy velőtrázóan ronda vagyok a szkennerben. Hogyhogy nem hánynak a nyakamba az emberek, amikor bemegyek az Aldiba? 

 Ferihegy, Budapest 

A kapu ismeretében azonnal felcihelődök, jó sokat megyek, már talán nem is a reptéren vagyok, amikor megtalálom: B18 Edinburgh. Révbe értem, lehuppanok, öreg este van. Szállingóznak az emberek, és nem tudom elképzelni, rajtam kívül minek megy valaki Edinburgba? Mi dolga ott? Én macska és meztelencsiga sitter leszek, de ez a háromkisgyerekes pár? Vagy ez a soktagú roma család? Vagy ez a felékszerezett idősebb nő? Mintha csak én mehetnék legitim céllal, mások nem. A lemenő kapuban feltorlódunk, legalább félórát várunk az esti forróságban, levegőtlenségben, és csak egyetlen jó dolog van, a sokgyerekes pár nagyobbik kisfia érdeklődéssel fordul felém – előtte állok. Hátrafordulok és rámosolygok, szeretem, amikor a felismerik bennem, hogy az univerzum bármely titkát rám lehet bízni. Évődés ide, évődés oda, tíz perc múlva vigasztalanul sír, nem bírja a kiképzést. Hamar beindult a ragályutánzás, olyan, mint az ásítás, már a másik két testvére is zokog. Onnan tudtam, hogy jó fejek a szüleik, hogy egyik sem szólt semmit, csak csendben ölelgették és ringatták őket. 

* Erica Jong, Fear of Flying, 1973

Folytatás következik...