Kérek mindenkit, ne bántsa a limonádét, ha a filmről ez jutott eszébe. A limonádé jéggel és mentával ebben a rettentő kánikulában életmentő.

A Látáscsapda* című könyvben van egy kifejezés: "kettős tetszés". Saját jelentést adtam neki: minden olyan alkotást jelent, amiről tudom, hogy a kommersz filmipar termelte ki magából, és olyan messze áll a filmművészettől, mint Donald Trump attól, hogy még egyszer az USA elnöke legyen – mégis valamiért tetszik. Most annak köszönhető ez a tetszés, hogy az egyik legfontosabb társadalmi problémára irányítja a figyelmet, a mindenütt jelenlévő férfierőszakra. A forgatókönyv Allysa (Jenny Slater) figurájának szájába adja a magyarázatot: a szívdöglesztő idegsebész Ryle Kincaid (Justin Baldoni) egy gyerekkori trauma következtében lett olyan, amilyen –, ő már csak tudja, hiszen a testvére –, ám abból a traumából nem következhet, hogy megerőszakolja a feleségét, itt többről van szó. Minden párkapcsolat legeslegeleje a legfontosabb, abban a pillanatban minden benne lesz, ami később számít. Ebben a filmben is. Kemény Lili Nem című könyve óta azt is tudjuk, a közös habitus erősebb habarcs, mint a véletlen. Ha a véletlen úgy hozza, hogy az első percepciónk valakiről az erőszak vagy akármi más, akkor tudhatjuk, ez a dinamika végig jelen lesz. 

Lily Bloom és Allyson (Blake Lively és Jenny Slater)

Lily Bloom-ot (Blake Lively) – nomen est omen – a virágok és a növények érdeklik, erre akarja az életét alapozni. Van benne szépség és jóság, ami egy nő életét nem könnyíti meg. Összetalálkozik egy vadítóan szép férfivel, és idővel az történik, ami történni szokott. A véletlen hozta őket össze, tehát jobban kell figyelnie. Lily Bloom nem vádolható sietséggel, figyel, betartja azokat a szabályokat, ami megőrjíti a férfiakat, és ez sokkal fontosabb, mint a szexis külső. Mik ezek? A várakoztatás, a nemet mondás, a szex prolongálása, és a barátzóna preferálása. Azokat a férfiakat bolondítja meg legjobban, akik csak szexet akarnak, mert a szerelem nagy falat nekik. Miért vannak olyan férfiak, akik ezt nyíltan kimondják? Mert ismerik magukat, tudják, hogy fájdalmat fognak okozni. Előre szólnak, de senki sem figyel rájuk, de nem a nők hibája, ha nem látják előre a jövőt. Senki sem rendezkedhet be arra, hogy bántani fogják, és hiába mondja a férfi testvére Allysa, hogy "Ha van egy kis eszed, menekülj", a figyelmeztetés, csak olaj a tűzre. Mindenki élete metafizikai üresség, és nem mindenki tudja kitölteni olyan dolgokkal, amitől boldognak érzi magát.

A bántalmazó idegsebész, Ryle Kincaid (Justin Baldoni)

Amikor valaki megverekszik értünk, vagy azt hajtogatja, mennyire szeret, és mi tesszük boldoggá, akkor úgy érezzük, végre történik velünk valami. Hát persze. Sok hűhó semmiért. A pozitív pszichológia pedig megmagyarázza a lehetetlent, ha mindennek a jó oldalát nézed, sikerül elfelejtened, hogy bántanak. Most szólok, ha valaki a pozitív gondolkodással jön, lecsapom egy péklapáttal. A Challengers (2024) című film kapcsán írtam a Szeretlek-tesztről. Ha valaki azt mondja, "Szeretlek", a másiknak azt kell válaszolni: "Én is." Ha azt mondja, "Tudom", akkor nem szeret. Nézzük meg a filmben Blake Lively (Lily) kinek mondja a "Tudom" szót, és kinek az "Én is szeretlek" mondatot. 

Van még valami, de kevesen fogják hallani: a nők kikapcsolhatatlan motorját a szaporodásra. A ketyegő biológiai óra. Azért nem tudnak figyelni, mert kifutnak az időből. A végén már bárki jó, aki gyereket csinál nekik, és innentől a nagy tűrés ideje jön, egész életük a revansról szól majd, meg az érzelmi függőségről és a tanult tehetetlenségről, ahelyett a döntés helyett, amit a filmben Lily Bloom végül meghoz. Persze, középosztálybeli nőként könnyebb. Vagy nem? A filmipar, akármilyen bűzlő ganédomb, azért vannak – akárhány filmből ismerős – megoldásai. Ha ott van takarásban a régi és az igazi, akkor is csak óvatosan. A tiszta helyzetet nem állítja elő helyettünk senki, és nem szabad idő előtt a másik emberbe kapaszkodni.

Atlas Corrigan (Brendon Sklenar)

Nem csak azért tűrhető a film, mert a bántalmazásra fókuszál, hanem mert még sosem hallottam vissza valaminek azt a távoli visszhangját, amit én is gondolok. Még soha semmilyen film nem tematizálta a növényfilozófiát – vagy csak én nem láttam –, hogy a levágott virág nem oké. (Itt ugye egy virágüzletről van szó, amit Lily Bloom vezet). "Úton van a halálba, munka van vele, meg kell szabadulni tőle" – mondja a  virágokról Allysa, de ezért Birkin-táskát szorongat a kezében. Elismeri, hogy egyoldalú a megközelítése, de hát minden forradalom egy gondolattal kezdődik, amit senki sem vesz komolyan – de ezt már csak én mondom. A másik tűrésfaktor a pozitív Bechdel-teszt, Lily és Allysa a növényekről beszélgetnek, amit a kortárs kulturális érzékenység értékelhet úgy, hogy két nő beszélget valamiről, ami nem a férfiakról és a párkapcsolatokról szól. 

Tele van klisével a film, bár a klisé szó a legnagyobb klisé. A hősnő szétnéz a gyerekkori szobájában és felnyitja a zenélő dobozt. A temetési gyászbeszéd elmondása helyett elmenekül. "Hány nőnél működött ez a duma?" kérdezi a frissen megismert faszitól. "Legyünk barátok", mondja később ugyancsak neki. Tesónak reggel kávét vinni, amikor még kufircol valakivel, majd kéretlen tanácsot adni valamelyiküknek. Testvérrel lógni, vele szórakozni. Normális ember ilyet nem csinál.

Blake Lively-ről állandóan Donáth Anna a Momentum exelnöke jutott eszembe, Jenny Slater-ről (Allyson, aki a főszereplő barátnője egyben sógornője), hogy kijárna már neki egy főszerep valami A kategóriás filmben. Mindig akkor veszik elő, amikor okos, humoros nőt kell alakítani, de aki nem elég szép a filmiparnak. Blake Lively ugyanabban a fehér topban van majdnem végig, ami érthetetlen, hacsak nincs belőle egy tucat, mert még kamaszkorában vette akciósan. Az egész filmben a legjobb, a végén befutó srác, Atlas Corrigan (Brandon Sklenar), akit akár véletlenül ismernél meg, akár nem, azonnal belezúgnál. ∗∗∗∗∗

 * Látáscsapda. Beszélgetések El Kazovszkijjal. Magvető, Budapest, 2012

 It Ends With Us, 2024, Justin Baldoni. Collen Hoover regényéből készült

Bechdel-teszt pozitív