Minden társadalmi, mondhatnánk a Minden politikai jelszava után szabadon. Szociológia és irodalom között mindig volt kapcsolat, az irodalom nemcsak a megismerés, hanem a társadalom megértésének is eszköze, képes beavatkozni és hatni a társadalomra.

Az ember reménytelen eset

Rakovszky Zsuzsa legújabb kötetét olvasva, a befogadónak olyan érzése támad, hogy a szerző kiment a világba, szétnézett, kétségbeesett, és tizenegy elbeszélésbe, antropológiai spektákulumba sűrítette, amit látott. Epikus miniatűröket és hosszabb elbeszéléseket tartalmaz a kötet, amelyekben a szerző közvetítő krónikásként a részvét egyik formáját gyakorolja, mint azok az aktivisták, akik néma áldozatoknak adnak hangot, humán és nem-humán létezőknek egyaránt.

A Vattacukor klasszikus realista próza, a magyar közép- és alsó-középosztály jellegzetes figuráit, élethelyzeteit ragadja meg. A szerzői hangot minden oldalon érezzük, a narrátorok mögé bújva nézi, hallgatja az embereket, akikkel találkozott, és akiket megírt.

A narratíva és a forma hatékony fegyver, hogy titkos, vagy kevésbé titkos igazságokról beszéljen egy író. Feltárhatja az igazságokat, hogy korunk legfontosabb problémáiról beszéljen, kendőzetlenül mutassa a világot olyannak, amilyen. De el is rejtheti, manipulálhatja az olvasót, amikor saját, mélyen gyökerező hitében és előítéleteiben erősíti meg. A narratíva és a forma problémás, és mély dolgokra világíthat: saját bűnrészességünket a jelen toxikus társadalmi bűneiben. Az írói tét az, tud-e Rakovszky érvényeset és igazat mondani erről a világról? Össze tudja-e egyeztetni a narratívát a formát és a stílust?

Amikor Rakovszky megválasztotta a társadalmi területet, amelyről írni akart, akkor stílust is választott, ami az ő szerzői lenyomata a nyelvben, a társadalom állapotának indikátoraként kell működnie szókincsben, mondatalkotásban, alakzatokban. A szerzői stílusnak röntgensugárként kell átvilágítani minden egyes novellát.

Keskeny vászonra írta, de saját életünket látjuk. A szerző minden novella fikciós szövetébe beleépít valamilyen magvasságot, releváns tudást, tapasztalatot az életről, és az emberi viszonyokról: hogy az ember változik, hogy az őszinteség veszélyes, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tudunk elengedni soha, és hogy azokra haragszunk a legjobban, akiket mi bántottunk meg. Minden novellában van valami traumatikus, ami kizökkenti a szereplőket, előrevetít egy hétköznapian baljós, végzetszerű és drámai eseményt, hogy lássuk, milyen kórképek mentén élünk és boldogulunk, vagy olyan csapdába szorultunk, amelyből nem tudunk kijutni.

Rakovszky mindjárt az első, címadó novellában (Vattacukor) regisztrálja a stílust, korfestő nosztalgia novellát olvasunk az 1950-es évek polgári világáról, emlékek szabad átiratát, ahol egy óvodás kislány, a hároméves Kisklára részleges nézőpontjából látjuk özvegyen maradt anyukáját, akit nemcsak a társadalmi előítéletek korlátoznak a boldogság elérésében, de saját nagynénje is (Mancikám), aki jó tanácsokkal látja el, nehogy saját életének főszereplője lehessen. Azért részleges nézőpont, mert van egy artikulálatlan narrátor a díszletek mögött – talán maga a szerző –, aki vaskosnak értékelhet egy női lábat (15.) vagy kétértelműnek a nedvességet valaki arcán. (29.) Ám a nosztalgia itt és most nem teremt feszültséget, nincs meggyőző narratív ív, amely elválasztaná a múltat a jelentől.

Szóval a vattacukor… Képzeld, van belőle fehér meg rózsaszín is! De tudod, mi a legfurcsább? – teszi hozzá töprengve. – Amíg nem lehetett kapni, mindent megadtam volna érte… na jó, nem mindent, de azért sok mindent… ha legalább egyszer újra megkóstolhatnám. És most, hogy van, valahogy nem ízlett. Hát nem furcsa? (32.)

A novellák családi, párkapcsolati dinamikákat, anya−lánya kapcsolatot, felnövekedésre képtelen fiatalembereket és generációs konfliktusokat ábrázolnak. A Győzelem című novella kakukktojás, erős történelmi arculata van, idősíkváltásos próza, elbeszélés az elbeszélésben típusú hosszú novella. Az 1960-as években játszódik; egy bulgáriai nyaralás alkalmával az eredeti narrátor udvariasságból és időtöltésként végighallgatja egy második világháborús veterán (Maljukin) felnövekedésének és politikai öntudatra ébredésének retrospektív történetét. Terápiás beszélgetésnek hangzik, bár a visszajelzés hiányzik, az elsődleges narrátor sem nem pszichoterapeuta, sem nem történész, a magyar szocialista rendszerben szocializálódott, aki azonban John Updike-ot olvas, és a Szovjetunióban járt egyetemre. Ez a kötet egyik legjobb elbeszélése, bár nehezen hihető, hogy a Maljukin-nak elnevezett narrátor ennyire önreflexív módon beszéljen saját magáról alkalmi nyaralótársának. Az előtte és utána korszakolás azonban drámai feszültséget kelt, a múlt század eleji oroszországi forradalmi idők allegorikus meséje arról szól, hogy az emberi természet sosem változik, és amíg így marad, addig a történelem törvényszerűségei is ugyanazok maradnak.

Az elbeszélések nyelvhasználati, szövegalkotási technikájában a tartalom elsődlegessége érvényesül, a célszerű és népszerű írott nyelv, a rutinos fogásokkal élő írás konformitása, az intertextusok bejáratott nyelvi készlete, amikor például a mondta szó helyett rendre hangutánzó szavakat használ a narrátor. Masszív, karistoló nyelv helyett: göcögnek, reccsennek, recsegnek, valakinek felragyogó arca van, vagy ünnepélyes komorsággal emeli fel a mutatóujját. A többi novellában is recsegnek, csipognak, kaffognak vagy kukorékolnak a szereplők, ha mondanak valamit, és ironikusan mosolyognak. A baltával faragott Maljukin nyelve semmiben sem különbözik az elsődleges narrátor irodalmi nyelvétől, a szerző láthatóan nem erőlteti a mimézist.

Leültünk sakkozni az üres étkezőben: nem is játszott rosszul. Közben arról faggatott, hol tanultam meg ilyen jól oroszul, jártam-e az országban, és ha igen, merrefelé. Megemlítettem a várost, ahol még egyetemista koromban jártam, vétlenül a régi nevét használtam, azt a nevet, ahogy Tolsztoj meg Dosztojevszkij emlegeti. Azt hittem legalábbis megrovóan néz majd rám, ehelyett fölragyogott. – Ott születtem, mondta. – Vagyis hát nem éppen ott, hanem Andrejevszkojéban, egy kis faluban, de kétéves koromban a szüleim visszaköltöztek, mert nem bírták a falusi életet... meg a nagyapám zsarnokságát. (202.)

Az áldozat című novellában egy Rózsika nevű takarítónő mesél egyik klienséről, Évikéről, aki elmondja, miért nincsenek jóban a lányával, holott ő mindig szerette. Majd felfejtődik a történeti szál; az anya szerepe végig kimerült abban, hogy ütközőzóna legyen lánya és a külvilág között. Ahány nézőpont, annyi értelmezés, a lány más narratívába csomagolja a történteket, az olvasó pedig saját tudásából fogja összetenni, hogy mi történhetett. A novella a valóság kereséséről szól – a sensus communisról –, amelyet minden író keres –, miközben mindenkinek megvan a saját valósága, érvényesnek tűnő igazsága, ezért leszünk mindig saját narratíváink foglyai. Mindenre van magyarázatunk, hogy önmagunkat mentegessük, és amit másoknak hazudunk, semmi ahhoz képest, amit magunknak.

– Honnan tudod, hogy nem mond igazat? – kérdezte este a férjem. Te eddig csak az egyik felet hallottad… Ez persze igaz volt. Évike hirtelen elkezdett átalakulni bennem, már úgy értem, az emléke, mert látni már nem láttam egy ideje: pont úgy voltam vele, ahogy ő volt állítólag a férjével, amikor megvádolta a lánya, hogy kikezdett vele, és ő folyton figyelte a férje arcát meg a szemét, hogy az vajon egy hazug ember arca és szeme-e, és hát persze hol így, hol úgy látta. (83.)

A kötetben vannak rövidebb írások is, A régi város generációs miniatűrje azt az emberről való tudást illusztrálja, hogy régi fát nem lehet átültetni. Megint többféle szempont és igazság van, de egy idős embereknek már nincs hatalma érvényesíteni őket, és a végén csak egyetlen kijárat marad a labirintusból. A Féltékenység című novella látszólag a nem-humán élőlények iránti felelősségről szól, valójában két középkorú nő között fennálló évtizedes rivalizálásról, a frenemyről szól, két olyan személyről (Hilda és Gizella), akik egyesítik magukban a barát és az ellenség tulajdonságait.

A Vattacukor szövegei klasszikus novellák, mintha egy el nem készült regény mélyéből támadná le olvasóit, az in medias res felütések azonnal határhelyzetben mutatják a szereplőket, hogy a hős jelleme kiütközzön. Ezeknek a történetelvű, lineáris vonalvezetésű szövegeknek mindig van egy mélyebb, absztraktabb jelentése, a szereplők életén túlmutató jelentést hordoznak. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, közös bennük, hogy egyikük sem főszereplője saját életének. Ezt kell a szerzőnek láthatóvá tenni, az olvasóra pedig az a feladat vár, hogy felismerje önmagában a szereplők lelkivilágát.

Tejesült-e az írói ígéret? Az irodalmi selyempapírba csomagolt kórképeknek íve, eszkalációja, csúcspontja és kielégítő következtetése van, azonban az olvasó azt is keresi, mikor áll össze nyelvileg is irodalommá? Hol fogja térdre kényszeríteni az olvasót az író innovatív mondatszerkesztése, vagy eredeti képalkotása? Éppen ellenkezőleg, bejáratott, konvencionális hangon szólal meg, az olvasó feje biccen egy kicsit, de a megdöbbenés helyett csak az ez van tudomásulvétele történik. A Rakovszky-kötetnek tehát nem tartalmi, hanem nyelvi problémája van. Olyan a stílusa, mint egy falvédő a nyári konyhában, kimerült, önismétlő és önjáró szövegezésű.

A stílus persze választott lehetőség is lehet, az esztétizálás direkt elutasítása annak érdekében, hogy ne árulja el sem a leuralt osztályokat, sem az olvasókat. A párbeszédek hihető ritmust követnek, ám néha didaktikusak és sterilek, mintha valaki éppen egy esszébe kezdene, ahelyett, hogy a karakterének megfelelően életszerű megszólalásába fogna. A Határeset című elbeszélésben például egy fiatalember a munkahelyén keveredik romantikus viszonyba egyik munkatársával, Almával, akit a környezete kissé különcnek tart. A férfi egyik kollégája így kommentálja a bimbózó románcot:

– Mondd, te tényleg azt a neurotikus hófehérkét kerülgeted? – kérdezte Dani, a srác, akinek az volt a dolga, hogy közvetítsen a vezetőség és az informatikusok között, és viszonylag jóban voltunk, legalább egyszer-kétszer elmentünk sörözni. (113.)

Rakovszky tehát a magas irodalom akcentusaként állítja elő novelláskötetének nyelvezetét, mint egy dialektus edző, aki a standard nyelvet ferdíti, igazítja egy színészi szerephez. A Vattacukor nyelvi stílusa az egyszerűség feltételezésén alapul, a szereplők létfeltételeinek reprezentációjaként.

Rakovszky Zsuzsa ezzel a kötettel kicsit olyan helyzetbe lavírozódott, mint annak idején Földes Jolán (1902−1963) magyar író, A Halászó macska uccája című regényével (1936), amit hiába kritizáltak, az olvasókat magával ragadta, felfalták, imádták és vették, mint a (vatta)cukrot. 5/3

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Következik: Gabriel García Márquez Száz év magánya a Netflixen

∗

563