Ezt a történetet mindig is szerettem volna megírni. Nem csak úgy elmesélni valakinek, hanem rendesen leírni, papírra ceruzával, hogy ki lehessen radírozni, ha elvétek egy szót, vagy többet is. Magam túl vagyok a hatvanon, nem tanítok már évek óta, de sokszor álmodom a volt tanítványaimmal, akik  felnőttek már. Kivéve Rubinát. Ő megmaradt tizenhárom évesnek.

Abban az iskolában volt felső tagozatos, ahol alsósokat tanítottam, és mivel sosem volt a tanítványom, nem láttam akadályát, hogy elvállaljam a korrepetálását a lakásomon. Sosem mentem férjhez, a szabadságot mindig nagyra tartottam, de igazi lehetőségek nélkül valahogy elmagányosodtam. Igazából azért éltem egyedül, mert akiket szerettem, nem voltak alkalmasak semmire, így elment a kedvem mindenkitől. A tanítványaim kedveltek, de bárkit elfogadtak volna, aki nem túl szigorú velük.

Iskola után nálam töltötte a délutánokat, megcsináltuk a leckét, aztán nézte a tévét. A várdombi vonatállomás közvetlenül szemben van a házammal. A kisvonat Öreghegyig viszi az utasokat, de Rubina Lovastanyánál szállt le, mivel ott lakott. Egyszer jóval az események után felszálltam a vonatra, hogy messziről megnézzem a házukat. Kidőlt kemenceoldalhoz hasonlított, lomhán és töppedten állt a májusi verőfényben, mintha oda lenne ragasztva a földhöz, de mintha semmilyen kapcsolata nem lenne vele. Szerettem volna látni a fészert, amibe az apja zárta, meg a lila virágoktól roskadozó akácfába akadt műanyagszatyrot, amiről egyszer azt mondta, igazából egy sárkány, csak nincs kedve repülni. Még most is levegővel telve libegett, akár egy csapdába esett madár. 

Nem vagyok vallásos, de néha úgy érzem, valamilyen kegy, vagy kegyelem által a legkaotikusabb helyről jövő emberek is megéreznek valamit a világ biztatóbb, egészségesebb feléből, és kibírják a jelen szenvedéseit. Csakhogy az ártatlansággal nem lehet akármeddig visszaélni, előbb-utóbb történik valami.

Rubinának nem úgy segítettem, ahogy a többi tanítványomnak. Igazából azért járt hozzám, hogy minél később mehessen haza. A bűvös négyzetbe hibátlanul mondta be a számokat, felsőtestével ráfeküdt az asztalra, hosszú, befont haját a feneke alá gyűrte, fejét a karjára támasztva laposakat pislogva nézte a kezem mozgását. Hiányzott belőle a tizenhárom éves lányok izgágasága. Melankolikus és udvarias volt, ezért is szerettem vele időt tölteni. Amikor néha pénzt akartam adni neki, nem fogadta el. Nekem otthon mindenem megvan. 

Az osztálytársai békén hagyták, ami majdnem olyan volt, mintha szerették volna. A fiúk néha hergelték, hogy túl hosszú a haja, de a lányok megvédték. Nem volt a riválisuk, ezért nem bántották. Azt mindenki elismerte, hogy nagyon eszes lány, csak hát a körülményei nem szerencsések. Egyik délután a szokásosnál lehangoltabb volt, mindenre nyeglén válaszolt, és a házi feladatát félbehagyva, a korábbi vonattal ment el.

Másnap újra a régi Rubina volt. Március derekán jártunk, még jeges szél fújt. Előkotort a táskájából egy kiszínezett lapot, félbehajtotta és átnyújtotta. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szememnek láthatatlan. Boldog névnapot kíván Rubina, olvastam hangosan. A szöveg alatt piros szív. Este nem bírtam elaludni, hánykolódtam, napok óta fájt a fejem, mindig megérzi a hidegfrontot. Eszembe jutott az idézet, és arra gondoltam, egész életemben pont a szívemmel vacakoltam a legtöbbet, és nem mentem vele semmire, mert ha valaki az érzelmei szerint él, elrontja az életét. Nem a szívével lát jól az ember, hanem ha hagyja, hogy a szeme és az esze kiismerje a dolgok lényegét. Régebben úgy tekintettem a szívemre, mint valami hangra, nem pedig romantikus képzetre. A szívmotor a legnagyobb veszély, gondoltam, de azt is tudtam, Rubinának ezt nem tudnám elmagyarázni, bármennyire szeretném. Megint napokig lehangolt volt. Főztem teát, meg sajtos szendvicset kentem, de nem nyúlt hozzá. Nem szóltam semmit, már régen hagyom, hogy valaki azt tegye, amit akar, sosem kérdezem senkitől, mi a baja.

Natalia Zanchevskaia Empathy, 2023

A nyári szünetben nem láttam, de egyszer összefutottam vele a városka piacán. Rubina azonnal odaszaladt, és megkérdezte, eljöhet-e valamelyik nap. Még sosem láttam kibontott hajjal. Az anyja kelletlenül hagyta, hogy odaterelje hozzám. Morcos arcú asszony, jóval idősebbnek látszik a koránál. Nagyon köszönünk mindent a tanárnéninek. Zavarja haza a lányt, ha nem úgy viseli magát, ahogy köll. Reszelős, érdes hangon beszélt. Udvarias szavai ellenére az a fajta ragadozó rezgés volt benne, amitől mindig visszahőkölök. Úgy éreztem valamilyen sosem volt cinkosság nevében akar összefogni velem. Végig hallgattam monológszerű beszédét, amely semmilyen kölcsönösséget nem kívánt magának, és örültem, hogy megszabadulok tőlük.

Egyik kora délután állított be, kerékpárral jött. Kérdezte, segítek-e megírni az olvasónaplóját, házi feladatnak kapta nyárra. Pál utcai fiúk – mondta unott hangon. Copfját szokás szerint a feneke alá igazgatta, és bámulta a tévét. Tudod, miről szól? – kérdeztem. Két fiúcsapat küzd egymással a grundért, a Pál utcaiak, meg a vörösingesek, a konyhából beszéltem hozzá, de a tévé túlharsogott. Miközben a kenyereket vajaztam, arra gondoltam, fogalma sincs, mit jelent a grund szó. Engem annak idején nem érdekelt a történet, de nem mondtam neki. Egyszerűen nem ismertem magamra benne. A fiúkat nem kényszerítik, hogy olyat olvassanak, amiben nincs férfi szereplő. Téged nem zavar, hogy nincsenek benne lányok? Bementem hozzá az őszibarackkal és szendviccsel megrakott tányérral. De vannak, csak nem látszanak, válaszolta a tévét bámulva. Nagyokat harapott a barackból, aztán hirtelen felugrott a kanapéról, és köhögni kezdett. Odaszaladtam, de intett, hogy hagyjam. A mobilom után kutattam a táskámba, hátha mentőt kell hívni, de annyira remegett a kezem, hogy nem találtam. Egy pillanat alatt minden lejátszódott bennem; megfullad, meghal, én leszek a hibás. Nem mertem ránézni, tehetetlenül vártam, hogy abbahagyja. Amikor felköhögte, megkönnyebbülten rogytam le, de a lábam és a kezem még sokáig remegett.

∗

Szeptemberben találkoztunk megint, amikor nyolcadikos lett. Rövid ősz, és nagyon hosszú tél következett. Kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, pont olyan ez a havas táj, mint az életem. Most is jött délutánonként, de ritkábban, mint régen. Többet beszélgettünk, kevesebbet tanultunk, tanácsot adtam a fiúkhoz, teljesen feleslegesen.

November közepén eltört a bokám, elestem a síkos úton. Fekvőgipszet kaptam, nem tudtam tanítani sem. Rubina segített mindenben, délutánonként átszaladt a sarki boltba bevásárolni, odatett minden szükséges dolgot a kezem ügyébe, majd szaladt a vonathoz. Mikulás napján a szokásosnál korábban jött. Alig ismertem meg. Nem sajnáltad levágatni? – néztem rá döbbenten.  Nem, felelte. Mit fognak otthon szólni? Meg fognak ölni, nevetett. Tudtam, hiába faggatom, úgysem mond többet. 

Másnap nagyon vártam, elfogyott a kávém, a Bolond Kalapos szomszédnak nem akartam szólni, gondoltam megvárom Rubinát, de nem jött sem aznap, sem másnap, se soha többet. Nem tudtam felhívni telefonon, nem volt neki, pedig régóta vágyott rá. Késő délután átkopogott a Bolond Kalapos, beadott egy csomag kávét, persze koffeinmentes, évek óta meglehet neki. Fekvőgipszben, mankóval botorkáltam a konyhába, és főztem egy kávét. Amikor kifőtt, megszólalt a telefonom. Az iskolából hívtak.

Néha eszembe jut, mi a különbség az írók, és más emberek között. Mindig oda lyukadok ki, hogy akiben valamilyen idegenségérzés lakik, mely nem tud alkalmazkodni a világhoz, az világot teremt magának. Valameddig mindenki eljut az életről való elmélkedésben, de van, aki tovább megy, és leírja. Ez a kényszer, amiért íróvá válik. Persze, nem értek ehhez, csak gondoltam ennek a történetnek a kapcsán ide írom. Azon is szoktam gondolkodni, van-e az irodalomnak valami haszna. Azt hiszem, nem nagyon, de nélküle még rosszabb lenne. Nekem az irodalom olyan, mint a szanitécnek a háború. 

∗

Amikor a lány leugrott a vonatról, már kora délutáni sötétség volt, a frissen esett hó világította meg az utat. A kutyák idegesen csaholtak. Testvérei a sezlonon ültek, az apja dohányt sodort az asztalnál, az anyja meg a sparheltet tömte fával. A lány levette a sapkáját, lerázta róla a havat. Ott állt a rövidre nyírt hajával a párás, ételszagú konyhában.

Az anyád kurva Úristenit – az apja félszemmel is látta, amit kell, az anyja egy pillanatra nézett csak rá, rakta tovább a tüzet. Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te? A lány nem szólt, levette a kabátját, és lerázta róla a havat. A férfi felállt, közelebb ment, de nem ütötte meg, csak a sodort dohány füstjét a szemébe fújta. A lány elfordította a fejét, a férfi megint a szemébe fújt. Így ment egy darabig, mint egy szomorú pantomim.  Takarodjatok innét. A gyerekek beszaladtak a szobába. Az asszony ott maradt. Dögöltél volna meg, mikor a világra gyüssz. A dohányfüst csípte a lány szemét, de nem tudott szabadulni. Te sírsz, amikor anyádnak kéne? A férfi karjánál fogva ragadta meg. Visszament a konyhába, leverte csizmájáról a havat, visszaült az asztalhoz, sodorta tovább a cigarettát. Dkake Devles. A lány a fészerben talált egy pokrócot, maga köré tekerte, és sokáig nézte a csillámló, szűz havat a résen át. Kora reggel az anyja kiengedte, elé tett egy szelet margarinos kenyeret, meg estéről maradt pörköltet. Máma nem mész iskolába. Muszáj. Segíteni kell a tanárnéninek. Az asszony káromkodni akart, de a köhögés belefojtotta a szót.

∗

Harmadnap reggel, amikor az anyja hátrament havat lapátolni, a lány felkapta magára a kabátját, a sapkáját, és kiszaladt a házból. A kutyák azonnal jelezték a mozgást. A kisvonat csikorogva megállt, majd újra elindult. Kevés utas volt, egyiket sem ismerte. Leült, arcát a hideg ablaküveghez szorította. Ez már nem érvényes, mondta a bajszos kalauz, amikor visszaadta a bérletét. Arra ébredt, hogy egy fiatal férfi áll előtte vasutas egyenruhában, hozzá beszél, azt magyarázza, hogy le kell szállnia a vonatról. Szerintem beteg, hallotta a férfi hangját, egészen messziről. Megállt a térdig érő hóban, arcához emelt egy kis havat, megkóstolta, és elindult. Másnap találták meg. Először a bojtos sapkát, majd őt is, ahogy kicsit megdőlve, fejét oldalra fordítva ült a szikrázó, fehér napsütésben. A fejét vastagon, védelmezőn lepte be a hó, mintha melegen akarná tartani.

∗

 by Nagy M. Anna, 2021