Susanne Bier Oscar-díjas rendező munkája – ő rendezte az Esküvő után (2006) című kultikus filmet –, mégis, ez a sorozat csak közepesre sikerült. Nicole Kidman és Eve Hewson miatt néztem meg, utóbbi Bono lánya a U2-ból. 

Csontvázák a szekrényből

Nantucketről azóta tudok, mióta William Styron életét tanulmányoztam, és eljutottam Martha's Vineyard szigetéig a kutakodásban, ami Nantucket sziget mellett van. Óceáni az éghajlat, Massachusetts-hez tartozik közigazgatásilag, és annak idején WASP-ok népesítették be. Kik a WASP-ok? Fehér, angolszász protestánsok. A sziget, mint ideális, tökéletes világ kultúrtörténeti jelentőségű, de sokszor kapcsolódik rejtélyességhez, veszélyhez és elszigetelődéshez is. Nem véletlenül van ide kalibrálva a történet.

A Winbury család itt él Nantucketben, éppen az egyik fiuk esküvő előtti próbavacsoráját tartják, amikor meghal valaki a népes ünnepi vendégseregből. A második epizódig kell elvergődni, hogy megtudjuk, tulajdonképpen ki az. Nem rossz indítás, fokozza az érdeklődést, bár a meghalt szereplővel nem tudunk, csak igen felszínes viszonyt kialakítani. Milliószor láttuk már ezt a típust, unalmasan szép, hozza a konform szépségideált, már akinek ez a szépség-fogalom bejön. Ha divatmagazinban bukkan fel, oké, szép, de nem figyelemreméltó, hiába visel Missoni partiruhát, a szakmári búcsúban összeszeded a színes szemetet a végén, és ha magadra rakod, ugyanígy nézel ki, csak sokkal olcsóbb. Olyan típus, ha egyet láttál, láttad az összeset. Nem tud meglepni, semmi érdekeset nem mond a világról, nem tudod sem utálni, sem tisztelni, a létezése olyan, mint egy pohár Chablis, átlátszó, megiszod, és akkor mi van? Magán nyűglődik állandóan, belső gettóban él, ahova a világ egyéb gondjainak már nem jut hely. Érthetetlen, hogy lehet a legjobb barátnője egy olyan lánynak, akit a nem-humán élőlények érdekelnek, és egy állatkertben dolgozik, ami azért önmagában necces, az állatkertek létezése nem egyeztethető össze a jelen korszak progresszív etikai normáival. 

 Amelia Sacks (Eve Hewson)  és barátnője Merritt Monaco (Meghann Fahy)

Ahogy lenni szokott, elkezdődik a nyomozás, ki ölhette meg az áldozatot, majd mindenkinek lenne oka kinyírni. Mindenki gyanús, aki él és mozog. Nicole Kidman Greer Garrison Winbury-t játssza, ő a feleség és örömanya, de hogy ne legyen ilyen egyszerű, puha kötésű regényeket ír, nyilván romantikus lektűrök, "Gyilkosság Dubajban", gondolhatjuk, milyen lehet. Kiadója a házaspár tökéletes imázsára alapozza  a promóciót, de a néző nyilván sejti, mi van a homlokzat mögött. Biztosan nem transzparencia és a protestáns etika. Susanne Bier láthatóan a női szereplőkre helyezi a hangsúlyt, az ő motivációik érdeklik a legjobban. Ugyan mit csinálhat egy középkorú nő, ha rájön, házassága kátyúba került? Nem mondhatja, amit Woody Allen az egyik filmjében: "Miért ne maradhatna kátyúban?" Nem mehet Goába, hogy betagozódjon egy hippi közösségbe. Vagy kezdjen angolt tanítani Tokióban? Keveredjen viszonyba fia korabeli pasasokkal? Mondjuk, annyit tehetne, hogy reggelinél közli, nem viseli többet a férje vezetéknevét. Sokkal célravezetőbb, mint egy nagy veszekedés. 

A sorozatok mindig bújtatott didaxisok, minden sorozatnak – az irodalomnak is – ez az egyik lényege. Mit tanulhatunk A tökéletes párból? Például azt, ami egy közép-európai átlagnézőtől igen messze áll, ha cseléd van a háznál, nem szabad elvenni a munkáját. Ez olyan, mint a kávéházban, amikor elmegyünk, nem szabad a széket visszatolni a helyére, ez a pincér dolga. Vagy, amikor meglátjuk a szerelmünk szüleit. Vége lesz mindennek, lassan ható, de biztos méreg, de hát nem mindenki választhat párt az árvaházból. És egy érdekes felvetés, amit a rendező Isabelle Adjani (Isabel) szájába ad, hogy a hosszú kapcsolat alatti megcsalások tulajdonképpen arra vannak, hogy a szív tudja, még él. És, főleg azt, amit overdózisban adagolnak, de senki sem tanul belőle: a férjek nem hagyják el a feleségeiket. Ha igen, annál rosszabb.

Dakota Fannig mint Abbey Winbury

Apropó, Isabelle Adjani. A nyolcvanas évek francia filmikonja, aki látta a Metro (1985) című francia filmet, sosem fogja elfelejteni amikor azt mondja valakinek egy hosszú étkező asztalnál: "Mondja valaki másnak. "Engem nem érdekel". Most önmaga paródiája, és egészen elképesztő, hogy a rendező hagyta. Mint egy óvodásra maszkírozott múmia, polír, ránctalan arc, de kit akar megtéveszteni? Éppen az USA-ban járt, és beugrott egy sorozat jelentéktelen és felesleges szerepére? Nem kellett volna. Eve Hewson jó, de semmi rendkívüli, nehéz lesz ebben a versengő szcénában tartós sikert elérnie, bár még nem láthatjuk át a teljes pályaívet. Ugyanakkor itt van Dakota Fanning, ő játssza a házaspár egyik fiának terhes feleségét Abbey-t. Látszólag nem predesztinálja semmi a kiemelkedésre, a külseje – ismerve a hollywoodi elvárásokat – szinte semmilyen. Beállna a sorba az Aldiban, észre sem vennéd, de mennyi arca van, atyaég. A Ripleyben egy visszafogott, írói dolgával elfoglalt okos, érzékeny és viselkedni is tudó nőt játszik, itt meg egy pimasz, a szemeit forgató figurát. Liev Schreiber játssza a férjet, Tag Winbury-t, az amerikai flóra és fauna jellegzetes, mértéktartóan képmutató, hazug és szenvedélybeteg karakterét. Tulajdonképpen semmit sem csinál, mégis neki van Saját szobája, amiről Virginia Woolf egy egész könyvet írt. Felesége, aki író, a nappaliban dolgozik. Neki nincs dolgozószobája. Számtalan sorozatból ismerjük a karakterét, semmilyen meglepetést nem okoz, de azért Susanne Bier a végére belevisz egy kis kraftot, kizárólag az edukáció miatt. És ki a legjobb a sorozatban? Szerintem a Nikki Henry nyomozót alakító Donna Lynne Champlin, aki annyira kilóg a sok túlesztétizált nőn, hogy öröm látni. 5/3

Donna Lynne Champlin

∗

A tökéletes pár (The Perfect Couple), 2024 S01/E06