Connie a nagyvárosban 

  by Josephine Miévre

Connie, hallom, voltál a fővárosban,

de idejekorán hazajöttél, mert

otthon felejtetted a mobilodat?

Dunaharasztinál vetted észre, megijedtél,

de aztán megnyugodtál, nem lehet baj.

Így is találkoztok, nem kell idegeskedni,

tudja, hol fogsz várni rá. 

Amúgy Connie, te voltál a hibás,

az aluljáró rossz végében álltál,

nem nagy öröm, hogy ő is.

Egyikőtök sem merte elhagyni a vártát, 

nehogy pont akkor jöjjön a másik. 

Egy koreai srác megkérdezte,

a jegyautomatára vársz-e,

és mivel remekül beszélsz angolul, megértette,

amikor azt mondtad neki, hogy No. 

A West Endbe mentél melegedni,

amikor lefagyott a lábad,

és azon gondolkodtál Connie,

hogy lehet, hogy sehol sincs óra?

Olyan büszke voltál, hogy nem kérdezted meg senkitől.

Pedig ha megkérdezed, tudhattad volna,

hogy nem érdemes várni.

Elmentél az Örs vezér térre,

leültél az ikea csau színű kanapéjára,

hátha felbukkan a forgóajtóban,

hiszen tudja, az első utatok ide vezetett volna.

De nem bukkant fel.

Connie, tényleg eszedbe jutott a csau szó,

amit a nagymamád annyit emlegetett?

A cipőkre mondta mindig, ugye? Én is emlékszem,

és tudtad, neked sosem lesz csau színű cipőd.

Megértetted, hogy a versírás hagyományába

éppen most helyezted magad ezzel a dögszagú mondattal?

Hányszor olvastál ilyet? 

és tudtad, neked sosem lesz csau színű cipőd.

Mert te olyan hiperérzékeny vagy.

Mérce, etalon, kiindulási pont.

 Az irodalom ennél kicsikét bonyolultabb.

A válladat Houellebecq nyomta, legalább három kiló,

egy nőgyűlölő farok szar könyve, de hogy nehéz is,

az megbocsáthatatlan. Neki hoztad, kölcsönkérte.

Connie, nem is mondod, mit láttál a metrón? 

Nem mondod a sok ronda embert?

A rondákat és rosszul öltözötteket, 

az irtóztatóan gusztustalanokat?

Rájuk nézel, és okádsz. Nem te mondtad?

A legundorítóbb ez a középkorú nő, biztos valamilyen né.

Melírozott kóchajában műanyag fogas-fésű, 

nézi a mobilját, a műkörmeivel fogja át, ahogy a dögkeselyű

a húst a természetfilmekben, csak az szép látvány.

Rózsaszín keselyűkarmok, fekete gyászkerettel.

Szemüvege zsinóron lóg, most pötyögi fészbúkra, hogy

aki ismer, az tudja, ki vagyok. Bemutatkozásként. 

De hidd el, aki nem ismer, az is tudja, csak rád kell nézni. 

Tudja, hogy kedvenc mondásod az

ami nem öl meg, az megerősít. 

A fészbúkon olvastad, és annyira megtetszett,

hogy a kolléganőidnek hetente egyszer elmondod

a sarki vegyesboltban. Otthon senkit sem érdekel. 

Fekete poliuretán feszülős bőrnaciban vagy,

pedig nem született még ember, akinek jól állna,

leszámítva pár etióp modellt Londonban, negyvenöt kilóval

és százkilencven centivel. De még ha jól is állna, mi van

az állatokkal ? Csak azért van poliuretánból, 

hogy te is megvehesd. Ők mind belehaltak,

nem erősödtek meg. 

Connie, azt mesélted, végigszaladtál a termeken,

de annyira húzta a vállad a kurva Houellebecq,

hogy egyetlen percét sem élvezted a szépségnek,

és akkor gondoltál egy nagyot. Lemaradsz a Futni mentemről, 

több is veszett Mohácsnál.

Fogod magad, és szépen hazamész.

A buszon elmajszolod a neki hozott birsalmasajtot

és szendvicset, nyugalom száll meg,

mint a jó döntések után bárkit.

Azon jár az eszed, hogy életed legértelmetlenebb

kirándulásán vagy túl, hogy a Futni mentem egészen

biztosan olyan szar, mint Houellebecq,

ami már nem nyomja a vállad.

                                          ∗    

   by Ágnes Tóth A kép az Art Therapy Budapest Facebook oldaláról származik