Connie, itt egy kortárs író

by Joséphine Miévre

Connie tegnap látott egy kortárs írót,

majdnem premier planban, és

minden apróság kivehető volt,

a mély barázda is, de a többen

a kevesebb mindig benne van.

Szépen öregedő férfiarc, kis mosolyka,

nem egész, csak kezdemény.

Tél van, a mosoly abortálódik, de

nem biztos, hogy a hideg miatt, talán az élet.

Connie még nem olvasott tőle, mert

egy könyv nagyon sok betű.

Connie mesélte, hogy egyszer egy novelláskötet

arcai megrémisztették, baltával faragott férfiarcok és

barbáriák voltak, de ők legalább nem dögivel.

A novellák nem cáfolták  az empíriát, mind önmagát legitimálta,

nem az irodalmat.

Ha nem lenne elég a megérzés, hogy ez a kortárs író

jó ember, nézd meg a sapkáját. Fekete gépi kötésű, talán

Reserved vagy H&M, esetleg Zara.

Talán saját kertjében áll, ahogy Nádas szokott,

mert nem csak saját halál van, saját kert is,

bár a halál sajátabb mindennél.

A feketén minden meglátszik, mondta Connie mamája

a halála előtt, de hát könnyen beszél a varrónő

a színek fekete bárányáról. És milyen igaz, a kortárs író

sapkáján egérszürke galacsinok, itt-ott szöszök, ahogy felveszi,

leveszi, óhatatlan egymásba gabalyodnak. 

Kunkorodó fehér szőrszál kicsit följebb, több is,

a pajeszából származik vagy az ebtől, akit szeret? 

Csak megközelítések és bejárások lehetnek, mint ahogy 

az író járja be önmagát és a kertet, ami még az övé.

Aztán sapkája levendulaszagú szekrénybe kerül, és

amikor a lánya, a fia vagy a hátrahagyottak

kicsit közelebbről megnézik, életükben először, úgy igazán,

észreveszik majd a kutyaszőrt és a galacsint,

és félreteszik.

  by Rachel Victoria Hillis