Egy Finn Skarderud (1956) nevű norvég filozófus író, pszichiáter felvetése adta a film alapötletét. Szerinte az emberek véralkohol szintje 0,05%-kal alacsonyabb a kelleténél, pedig enyhén mámoros állapotban fokozódna a munkahelyi és szociális teljesítményünk. Mentségére szolgáljon, nem tudhatta, hogy Thomas Vinterberg dán rendező majd filmet forgat belőle.

Mik lennénk élvezetek nélkül, kérdezhetné egy filozófus. Németek, mondaná a rendező. Vinterberg ráharapása a témára kicsit olyan, mint mikor Fank Zappa kaktuszok közé ment gitározni, hogy később azt mondhassa, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Vinterberg időben rájött, ez azért nem egészen így működik, de ha egy fenegyerek rezonál egy másik fenegyerekre, abból jó dolgok is kisülhetnek, ebben az esetben az, hogy a Még egy kört mindenkinek lett 2020-ban Európa legjobb filmje. Ez a Skarderud jó fejnek tűnik, az Instája tele van kutyákkal és macskákkal, karika nélkül írja vezetéknevét, ezért az ember nem érzi kínosnak, hogy nem találja a billentyűzeten a norvég ábécé 29. betűjét, a karikás a-t, amit persze írhatnánk dupla a-val is, mert ugyanazt jelenti, a kiejtése azonban nem változik, ó-nak kell mondani, akárcsak Kierkegaardot.

Az rendben van, hogy Skarderud szereti az állatokat, a hangulatos enteriőröket, de már megint egy filozófus, aki csak az emberiség felére gondol. Mi értelme van egy elméletnek, ha csak az emberiség feléről képzeleg? Megint egy kanmuri, akár a hippimozgalom. Persze, nem mondja ki, de biztosra vehető, elsősorban férfiakra gondol, hiszen az ő alkoholfogyasztási, társas kapcsolati szokásai képezik az euroatlanti kultúrkörben az öntőformát, hovatovább az egész kultúra férfiakra van szabva, és erről még könyvet is írtak (Carolin Criado Perez: Láthatatlan nők, 2019). Hiába képzeljük el a szülésznőt, a bábát, a szoptató anyát, az óvónőt vagy a bolti pénztárosnőket emelkedett véralkohol szinttel munka közben, egyszerűen nem megy.

Dán filmet nézni mindig kicsit különleges, Dánia nagyon menő, dánnak lenni nagyon szexi. A világ egyik legjobb országa, itt a leglaposabb a hierarchia, nulla államadósággal, de az élet elől még itt sem lehet megszökni. Nikolaj, Tommy, Martin és Peter ugyanabban a középiskolában tanítanak, jóban vannak, összejárnak, valahol Dániában, lehet éppen Koppenhágában. Nikolaj negyvenedik születésnapját ünneplik, amikor az ünnepelt szóba hozza ezt a bizonyos Skarderud tételt, és talán nem véletlen, hogy pont ő. Hamarosan a tettek mezejére lépnek, ki akarják próbálni, kicsit fennköltebben szólva tanulmányozni akarják, működik-e a dolog, ha mindig csak annyi alkoholt isznak, hogy enyhén emelkedett hangulatba kerüljenek. Természetesen nem működik. Mind a négy szimpatikus fickó, kicsit ormótlan skandináv típusok, baltával faragott arccal. Nikolajnak (Magnus Millang) három tejföl szőke kisgyereke van, Tommy (Thomas Bo Larsen) elvált, a kutyájával élnek kettesben, Martin (Mads Mikkelsen) házasember, két kamaszfiút nevelnek a felségével Anika-val (Maria Bonnevie), Peternek (Lars Ranthe) viszont nincs senkije. Négy különböző élethelyzet, és bizony elég egy lépés keletre vagy nyugatra, hogy a kép teljesen megváltozzon. Mindenki életére hatással lesz az ivászat, ami fölött egy idő után valamilyen mértékben mindannyian elvesztik a kontrollt. Az alkohol önmagában persze nem oka semminek, csak katalizátor, felgyorsítja azokat a folyamatokat, amelyek már régóta ott lapulnak a háttérben. Az alkohol lehet kiváltója a történéseknek, de nem lehet az oka, annak ugyanis a defektes férfiszerepek, és a neoliberális kapitalizmus a végső oka, ahonnan nincs menekvés, bár egyéni innováció mindig lehetséges.

A film nagyjából egy évet ölel fel, Martint állítja a középpontba, aki már megváltozott véralkohol szinttel keresi a magújulást saját tantárgya (történelem) keretein belül, és olyan lesz a diákok nagy örömére, mint egy FBI profilozó, aki az értékelést és az érzékelést bénító fekete-fehér, bináris gondolkodás veszélyeire hívja fel a figyelmet, hogy a jó és a rossz, a helyes és a helytelen megítélésében tévútra jutunk, ha nem fedezzük fel a szürke zónát, amikor mondjuk történelmi alakokat értékelünk. Mintha azt sugallná, az élet paradoxonjait nem lehet polarizált gondolkodással megoldani, a jellem pont a paradoxonokkal való találkozásban keletkezik és formálódik. Mintha csak önmagáról beszélne, ám a házasság roppant racionális intézmény, szereti a fekete-fehér letisztult drámaiságot, és szürke zóna ide, vagy oda, Martin helyzete nemsokára elég egyértelmű lesz.

Jelenet a filmből. Mads Mikkelsen Martinként 

Bár Martin eleinte tartja magát, egy kiugrási kísérletet után kiderül, mindennek ellent tud állni, csak a kísértésnek nem. Mind a négy férfinek máshol vannak a határai, de az alkohol egy idő után körülbelül annyira lesz felszabadító hatású számukra, mint a munka egy koncentrációs táborban, és a hasonlat nem lehet sértő, ha figyelembe vesszük azt a pusztítást, amit végez, pedig a kultúránk sokat tesz azért, hogy elfelejtsük, nincs unalmasabb, mint egy ittas ember, legalább olyan unalmas, mint az olvadó hó. A pezsgő ásványos ízjegyei, az érett francia föld, a cár arcára is mosolyt csaló vodka, Burgundia szellemiségével átitatott francia bor, a pohárra spriccelt narancs illata lehet, hogy a marketing-költészet maga, a nem mindennapi valóság, csak éppen nem lehet hosszú távon fenntartani, mert az emberi életre is érvényes a termodinamika második törvénye, az entrópia. Ez a dinamika emészti fel a házasságokat, az ifjúság reményeit, a mindennapokat, mert minden a rendezetlenség felé halad, ha nem ölünk bele energiát. Márpedig Martin pont ezt akarja elinflálni. Az élete lassan olyan lesz, mint egy magára hagyott rendszer, halad a káosz felé, pedig egykor a szerelem számára is egyfajta befektetés lehetett egy másik emberbe. Martin nem úgy láthatatlan, mint a kultúránkban a nők, neki az előjogai láthatatlanok, éppen úgy, mint Nikolajnak (pszichológia tanár), akinek van három pici gyereke, de ellentétben a feleségével, ő ráér baráti beszélgetésekre, hajnalig tartó önfeledt és gátlástalan vircsaftokra. Martin meg azt hiszi, elég nyolc év után egy evezős túra, vagy egy saját készítésű vacsora, ahelyett, hogy számba venné, tudatosítaná és felszámolná saját privilégiumait, de ezek a férfiak saját vakfoltjaikra is vakok. A kultúra pedig ebben segíti őket, nem a megújulásban. A selymes, gazdag textúrájú bor kultúra, a férfiak több szabadideje, szolidaritása és cimborasága kultúra, a szülőföldről szóló dal is kultúra, még ha néhány muszlim bevándorló diák hidzsábban énekel is róla, és a gyökerei éppen nem dán földben vannak.

Vajon a krízis új minőséget teremt a szereplők életében? Lesz-e régimódi katarzis? Talán igen, talán nem, de azzal egyetérthetünk, amit Martin mond a diákjainak: A világ sosem olyan, mint amilyenre számítotok.

Néhányan szemére vetik a filmnek, hogy súlytalan, hogy nincs rendezői koncepció, hogy kibontatlan tragédiák sorát látjuk, hogy áldozott a giccs oltárán, amikor odarángat pár filmes klisét. Ha ezért valaki sosem nézi meg a filmet, az utolsó öt percét így, vagy úgy, de biztosan látni fogja valahol, valamikor az életben, pláne ha egy régi reminiszcencia is felkapaszkodik a fedélzetere: a Zorba, a görög (1964) című Mihalis Kokoyanis filmmel, ahol Anthony Quinn ropja, bár egy másik tengerparton. 

Az eszköztelen játék kifejezés Mads Mikkelsen-ben találja meg végső értelmét, mert az eszköztelenség maximális kifejezőerővel párosul, ez az ő védjegye. Az Európai Filmakadémia is így gondolhatta Berlinben, mert elnyerte legjobb férfi alakítás díját, a film pedig a legjobb rendezésért és forgatókönyvért járó díjat kapta meg. ∗∗∗∗∗

A film Bechdel-tesztje negatív. 

Még egy kört mindenkinek (Another Round/Druk) 2020, dán filmdráma, Thomas Vinterberg