A szenvedés képessége a nagyság egyik, s talán legjobb mértéke. A magyar történelemnek nincs olyan korszaka, ahol ez az igazság ne nyerne értelmet. A Magyar Passió című film a közelmúlt történelmi eseményei közé helyezi az egyéni elkötelezettséget, az összetűzés kockázatát elviselni kénytelen ferences rendi szerzetes, Leopold atya életét.

Történelmi tény, hogy 1950 szeptember 7-én Rajk László belügyminiszter egy törvény erejű rendelettel beszüntette, eltörölte a szerzetesrendeket Magyarországon, és ezzel a kommunista kulturkampf elérte a tetőpontját. Mindkét ideológia a lelkekért harcolt, és ez a harc – ha más formában is –, de a mai napig tart.

1906-ban egy Evelyn Beatrice Hall nevű angol írónő Voltaire barátairól szóló könyvében írt egy nagyon ütős szöveget, ami azóta a politikai szólásszabadság emblematikus jelmondata lett – noha igazából nem Voltaire mondta –, és nagyjából így szól: "Széleskörű műveletlenségem okán egyáltalán nem értek egyet önnel, de az életemet adnám, hogy ön elmondhassa a sajátját."  Magazin szövegek szintjén ugyanez így hangzik: Élni és élni hagyni. De az ötvenes években még nem tartott itt a világ, és ez sok ember életébe került. 1950-ben, valahol a korabeli Magyarországon Trianon 30. évfordulóját ünneplik egyházi keretek között, amikor a besúgóhálózat jóvoltából a szovjet-magyar katonai egységek értesítést kapnak a dologról. Még éppen a Rajk rendelet előtt vagyunk, nyár elején, az egyházak elleni igazi támadás majd ősz elején kezdődik. Leopold atya (Eperjes Károly) ferences rendjének arany kegytárgyait a szovjet Fjodorov (Gál Tamás) szeretné megkaparintani , aki a végsőkig hajlandó elmenni, amiben Keller főhadnagy (Telekes Péter) gyermekkori traumáját újraélve, készségesen segíteni fogja.

Az a helyzet, hogy nagyon el vagyunk kényeztetve mi, nézők. Rengeteg filmet és sorozatot termel a filmipar, és ahogy Olga Tokarczuk Nobel-díjas lengyel regényíró jegyezte meg a díj átvételekor, a 21. század uralkodó műfaja már a filmsorozat lett, ami szerinte nem ad okot a derűre, mert a világ szellemi állapota ezáltal rosszabb lett, a civilizáció sorvadóban van, mondja, és ez az irodalom jövőjét veszélyezteti. Az okokról is beszél, elsősorban a közösségi médiát tartja felelősnek, ahol szerinte a szubjektum diadalát ünneplik, ez lett a fő írói szerep; Mi történt ma velem, mit ettem, mit vettem, hányszor hánytam az asztal alá. Saját magunkra fókuszálunk a történeteinkkel, ezért mások szemszögére vakok lettünk. Tokarczuk nemcsak a sorozatokról beszél, meggyőződésem, hogy a filmekről is, és csak azért nem definiálja külön, mert a film, mint művészeti ág már régen nagykorú lett.

Nagyon nem értek egyet Olga Tokarczuk-kal, de azt megértem, miért érez így. Íróként érzi magát fenyegetve. Én pont az ellenkezőjét gondolom. A sorozatok és a filmek hordozzák azokat az új belátásokat, nézőpontokat, eddig nem artikulált jelenségeket, amelyeket sokkal nehezebb eljuttatni az olvasókhoz, ha szépirodalomba csomagolják, hiszen ma mindenki ír, és senki sem olvas, legalábbis szépirodalmat nem, a szűk szellemi eliten kívül. Ha arra várnánk, hogy a szépirodalom közvetítsen új társadalmi-jóléti normákat, az majdnem olyan lenne, mintha Godot-ra várnánk. A sorozatok pont azért lehetnek életképesek, azért szegeznek néző-milliókat a fotelbe, mert az üzeneteket könnyebb, fogyaszthatóbb formába csomagolják, de ettől nem lesz értéktelenebb, csak ettől nem lesz népbutító ópium. A katarzis ott van, nem veszett el. A kultúrafogyasztásnak szükségszerűen meg kellett változni. Modern, fogyasztásra épülő kapitalista társadalomban élünk, ha valaki bűnbakot keres, keresse ott, változtassa meg ott a paramétereket, ne a sorozatokat és a filmeket okolja. Nem az a lényeg, hogy a sorozatok tarolnak, hanem hogy mellette megjelenhetnek a szellemi elitnek szóló szépirodalmi alkotások is, senki nem csap fejszével valaki kezére, csak mert leemeli a polcról Bartók Imre Lovak a folyóban című regényét. Miért kell morális pánikot kelteni Olga Tokarczuk-nak? A Magyar Passió című filmben megjelenített korszakban hány ember életét lehetett volna meghagyni, ha a divergens kulturális termékek úgy létezhettek volna egymás mellett, mint ma.

Mondok egy példát. Van egy Broadchurch (egy angol tengerparti városka) nevű sorozat, még 2013-ban készült, Olivia Colman, a későbbi Oscar-díjas színész játssza az egyik nyomozót. Tele van fajsúlyos témával a három évad, és olyan megoldási módokat mutat közvetett és finom módon, hogy mindenki megértheti. Felülbírál egy csomó sztereotípiát, és úgy didaktikus, hogy csak a professzionális néző (kritikus) veszi észre (de neki meg ez a feladata). A harmadik évadban megerőszakolnak egy negyvenkilenc éves nőt, aki nem elégíti ki a standard szépségideálra vonatkozó elvárásainkat, hétköznapi nyelvi norma szerint öreg és ronda. A sorozat komment szekciójában és a filmben is megy a vinnyogás, mért pont őt, miért nem egy fiatal és csinos nőt erőszakoltak meg? Nos, a sorozat szépen elmagyarázza, a szexuális erőszaknak semmi köze az áldozat kinézetéhez, életkorához, társadalmi státuszához, az mindig az elkövető döntése, és nem a szexről szól, hanem a hatalomról. Szóval, Tokarczuk ilyen sorozatokat támad.

Nemcsak rengeteg sorozatot gyártanak, de olyan színészi teljesítményeket látunk, amelyek sok esetben lenyűgözőek. Tobzódunk benne, élvezzük, katarzist élünk át, és nem ez a lényeg? Nagyon magasra van téve a léc, ezért ha magyar filmet vagy sorozatot nézünk, adódik az összehasonlítás. A Magyar Passió itt és most kiállja az összehasonlítást, igazi mozi élmény lett, nagyszerű színészi alakításokkal. Eperjes Károly színészi kvalitásai mindig is a legnagyobbak között volt, amikor annak idején Plautus A hetvenkedő katonájában láttam, életre szóló élményt szereztem. Leopold atyának is nagyon jó, de róla azt írni, hogy „nagyon jó”, szinte tiszteletlenség. Láthatóan a szereplők egy része a Pesti Magyar Színház társulatából verbuválódott, Tahi József például, aki a Pacsirta (2021) című filmben is vendéglőst játszik, vagy egy nyúlfarknyi szerepben Bede-Fazekas Annamária (Keresztanya).

A film témája a szerzetesrendek embertelen felszámolása, internálása és bebörtönzése, de a mondanivalója egy ember (Keller főhadnagy) jellemfejlődésének stádiumai egy nagyon speciális történelmi korszakban. Egyéni, traumatikus múltjának feldolgozása és átértékelése végzetesen tragikus lesz, egy kegyetlen történelmi kor eredménye. Telekes Péter mint Keller nagyszerű, minden pillanata hiteles, át tudta adni azt a fejlődési ívet, amely a gyermekkori traumától a megtagadáson át a lelki visszaérkezésig tart. Fjodorov szovjet tiszt szerepében Gál Tamás is remek, félelmetes, undorító és gyalázatos egyszerre, nagyon jó új arc, de azért szerepe szerint egy kicsit jobban beszéli a magyart, mint hihető. A film egyetlen hibája a nemi aspektusokra redukált nőszereplőkkel kapcsolatos. Az orosz nyelven beszélő tolmács (Szűcs Nelli) elég sztereotipikusan van ábrázolva, mintha egy kegyetlen politikai hatalom alacsony státuszú nőfigurája ad abszurdum erkölcsileg csak laza lehetne. Másik véglet Dr. Wágner szerepében Tóth Auguszta – aki remek, nem érthető mellőzése a filmiparban, vagy csak én nem látom sorozatokban, ki tudja –, akit szintén a szexuális habitusa vezet. A Magyar Passiónak atmoszférája van, totálisan hozza az ötvenes évek purutya és elidegenedett valóságát, ez a világ pont olyan undorító és félelmetes, mint Nemcsák Károly Steiner pribék szerepében. Az ember hálát ad, hogy nem kellett abban a korban élnie.

Érdekes adalék, hogy Eperjes Károly édesanyját Imeldának hívják, mint a filmbeli elárvult kislányt, akit a mindig nagyszerű Pásztor Erzsi (Rozi néni) vesz pártfogásba. 10/8

A film Bechdel-tesztje negatív

Magyar Passió, 2021, Eperjes Károly