Hát persze, mi más lenne? Csak az tudja meg, hogy előtte van még valami, aki végighallgatja a negyvennyolc percet. 

Magyarországon két Paulo Coelho él, az egyik Várkonyi Andrea, a másik Müller Péter, ha meglátom az utóbbit, rögtön az örökbefogadott fia jut eszembe, aki nemrég elfogadott a NER-től valamit, nyilván csalódás. Nem pontos a kifejezés, mert sosem voltam vele olyan nexusban, hogy csalódhassak, nem ismerem a munkásságát, amit meg ismerek belőle, az nem érint meg. Inkább azon morfondírozok, amikor ennek a tizenkét éves kisfiúnak az anyukája férjhez ment Müller Péterhez, miért kapta a gyerek is az író nevét, amikor már volt neki: Kovalcze Végh Péter Iván. Nem tudom, az 1952. évi IV. törvény (Csjt.)** hogyan szabályozta a dolgot, de az én gyerekem biztos nem kapott volna új nevet – pláne, hogy tizenkét éve volt már neki –, mert nem tudnám, nem okoz-e identitásválságot szegénynek. Azt gondolták, ha a Péter azért marad, abból nagy baj nem lehet? Anyukája is Müller Péterné lett, úgyhogy nyugodjunk le, nincs itt semmi látnivaló.

A kút agyonterhelt metafora és szimbólum, egyszerre félelmetes és reménykeltő, attól függ, hol van. A Száhel övezetben biztosan örömforrás, sorban állni a kút alján lévő vízért, haza vinni, és remélni, nem párolog el, mire hazaérünk. A nagyszüleim kertjében naponta százszor elmondták, ne menjek a kúthoz, ne hajoljak a peremére, ezért jó mélyen hajoltam bele, hogy lássam a bádogvödröt.

Az van, hogy a beszélgetést hallgatva nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a világról, biztosan azért, mert nincs affinitásom a spiritualitáshoz, engem a véres valóság érdekel, de szerettem volna tudni, miért tartják ennyien bölcs embernek. Miről szól ez a beszélgetés? Kesze-kuszaságokról, hol Jézus lovag hol Buddha, hol Isten került szóba, az ő hatalmas játékuk, de én arra gondoltam, mindez leginkább Müller Péter hatalmas játéka önmagának és a közönségének. A jó öreg szinkretizmus remek megoldás, ha olyan entitásokat kell egy tető alá hozni, akikről csak a mosdatlan tömeg gondolja, hogy különállóak. Aki olyan magasságokban jár, mint Laár András vagy Müller Péter, azok már tudják, mindez egység, kétség nélkül. A keresztény egyház meg csak néz, ők sosem terelik egybe ezeket a meglett férfiakat, ők válogatnak, mint Mariska néni a szakmári búcsúban, ez ez, az meg az. A nyúl ürege viszont olyan mély, hogy minden belefér.

Az a szép és felemelő ezekben a dolgokban, hogy nem lehet bizonyítani semmit, ezért minden marhaságot összehordhatnak róla. Jézus Szent Szíve például a Bács-Kiskun Megyei értéktárban van egy ideje, de hogy melyik polcon, nem tudom. Hogy mondhatja valaki, hogy "Ott lakik Isten a lelkünk mélyén?" Ez Müller Péter nagy titka, sosem tudjuk meg. Arra hajlítja a gondolatait, amerre a beszélgetőpartnere, flexibilis, így érthető az iránta való rajongás, mindig azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének.

"Egy gyerek hoz magával egy rejtett személyiséget és sorsfeladatot." Édes Istenem. gondoljunk a szegregátumban élő cigánygyerekekre. További bornírtságok szabadságról, szabad akaratról, és a véletlenről. Ha a kiszemeltem azt mondaná: "Nincsenek véletlenek", belehánynék a koktélos poharamba. Müller Péter egy hiú, patriarchális megmondóember, akinek a Doktor Herz (1988) című musicaljét egy kortárs Broadway színházból úgy vágnák ki, mint macskát szarni, mert a nőt a férjhez menés, a férfit meg a Nobel-díj kontextusában értelmezi. Nem is az a baj, hogy nem gondolkozunk egyformán – ez viszi előre a világot –, hanem az a mérhetetlen magabiztosság, a kétely nélküliség, amitől megittasulva ontja a bulvárfilozófiai és spirituális közhelyeket, és zsebeli be érte a suskát. 5/1

**Családjogi törvény