Hát persze, mi más lenne? Csak az tudja meg, hogy előtte van még valami, aki végighallgatja a negyvennyolc percet. Nem mondom meg mi az, tessék  megnézni

Magyarországon két Paulo Coelho él, az egyik Várkonyi Andrea, a másik Müller Péter, és nem tehetek róla, ha meglátom az utóbbit, rögtön az örökbefogadott fia jut eszembe, aki nemrég elfogadott a NER-től valamit, már nem emlékszem mit, de nyilvánvalóan csalódás volt. Nem pontos a kifejezés, mert sosem voltam vele olyan nexusban, hogy csalódhassak, ez amolyan közhelyes nyelvi fordulat, nem ismerem a munkásságát, amit meg ismerek belőle, az nem érint meg. Inkább azon morfondírozok, amikor ennek a tizenkét éves kisfiúnak az anyukája férjhez ment Müller Péterhez, miért kapta a gyerek is az író nevét, amikor már volt neki: Kovalcze Végh Péter Iván. Nem tudom, az 1952. évi IV. törvény (Csjt.)** hogyan szabályozta a dolgot, de az én gyerekem biztos nem kapott volna új nevet – pláne, hogy tizenkét éve volt már neki –, mert nem tudnám, nem okoz-e identitásválságot szegénynek. Azt gondolták, ha a Péter marad, abból olyan nagy baj nem lehet? Anyukája is biztos Müller Péterné lett, úgyhogy nyugodjunk le, nincs itt semmi látnivaló, nők milliói éltek és élnek ma is teljes férfinéven, csak két betű – né – tudatja a világgal, hogy nem férfiak. Megszólítani sem lehet őket, ha nincs előzetes tudásod: Katinak, Marikának, vagy Rózsának hívják. Nekik milyen identitásuk változott vajon? De akkor is, van ebben valami mérhetetlenül patriarchális és erőszakos. Ha már a kút mélye, gondoltam ez is olyan téma, ami csak a kút alján fekhet, ahol az öröm van Müller szerint. A kút agyonterhelt metafora és szimbólum, egyszerre félelmetes és reménykeltő, attól függ, hol van. A Száhel övezetben biztosan örömforrás, sorban állni a kút alján lévő vízért, haza vinni, és remélni, nem párolog el, mire hazaérünk. A nagyszüleim kertjében viszont naponta százszor elmondták, ne menjek a kerekeskúthoz, ne hajoljak a peremére, ezért jó mélyen hajoltam bele, hogy lássam a bádogvödröt, amit a nagyapám leeresztett. Az van, hogy a beszélgetést hallgatva nem lettem okosabb, nem tudtam meg többet a világról, mint amennyit előtte tudtam. Biztosan azért, mert nincs affinitásom a spiritualitáshoz, engem a véres valóság érdekel, de szerettem volna tudni, miért tartják ennyien bölcs embernek Müller Pétert, ráadásul szeretem az anekdotikus érvelést és analógiát, amit ő is használ. Mégis, ha szerepekről, maszkokról van szó – pláne, ha ráégett az arcunkra – jobban szeretem, ha Jean-Paul Sartre vagy Heller Ágnes beszél róla, vagy valamelyik szociálpszichológiai tankönyv, mert az a megismerést szolgálja, ha meg Müller Péter beszél róla, akkor csak Müller Pétert szolgálja. Szóval, nem értettem, miről szól a beszélgetés, strukturálatlan és kesze-kusza, hol Jézus lovag hol Buddha, hol Isten került szóba, az ő hatalmas játékuk, de én arra gondoltam, mindez leginkább Müller Péter hatalmas játéka önmagának és a közönségének. Melyik volt előbb? Ki tudja? Inkarnáció, jóga, a jó öreg Brahman lett összefésülve, mert a szinkretizmus remek megoldás, ha olyan entitásokat kell egy tető alá hozni, akikről csak a mosdatlan tömeg gondolja, hogy különállóak. Aki olyan magasságokban jár, mint Laár András vagy Müller Péter, azok már tudják, mindez egység, kétség nélkül. A keresztény egyház meg csak néz, ők sosem terelik egybe ezeket a meglett férfiakat, ők válogatnak, mint Mariska néni a szakmári búcsúban, ez ez, az meg az. A nyúl ürege viszont olyan mély, hogy minden belefér. Az a szép és felemelő ezekben a dolgokban, hogy nem lehet bizonyítani semmit, ezért minden marhaságot összehordhatnak róla. Jézus Szent Szíve például a Bács-Kiskun Megyei értéktárban van egy ideje, de hogy melyik polcon, azt nem tudom. Hogy mondhatja valaki, hogy "Ott lakik Isten a lelkünk mélyén?" Honnan veszi? Ez Müller Péter nagy titka, sosem tudjuk meg, amíg világ a világ. Arra hajlítja a gondolatait, amerre a beszélgetőpartnere, flexibilis, így érthető az iránta való rajongás, mindig azt mondja, amit az emberek hallani szeretnének.  "Egy gyerek hoz magával egy rejtett személyiséget és sorsfeladatot." Édes Istenem. De ezt legalább a társadalmi normák felől értelmezhetjük, gondoljunk a szegregátumban élő cigánygyerekekre. További bornírtságok szabadságról, szabad akaratról, és a véletlenről. Ha a kiszemeltem egy kötetlen beszélgetésben azt mondaná: "Nincsenek véletlenek", belehánynék a koktélos poharamba, ő meg azt hinné, velem van a baj. Apropó kapcsolatok. Müller Péter egy hiú, patriarchális megmondóember, akinek a Doktor Herz (1988) című musicaljét egy kortárs Broadway színházból úgy vágnák ki, mint macskát szarni, mert a nőt a férjhez menés, a férfit meg a Nobel-díj kontextusában értelmezi. Nem is az a baj, hogy nem gondolkozunk egyformán – ez viszi előre a világot –, hanem az a mérhetetlen magabiztosság, a kétely nélküliség, amitől megittasulva ontja a bulvárfilozófiai és spirituális közhelyeket, és zsebeli be érte a suskát. ∗∗∗∗∗

**Családjogi törvény