Fura együttállások vannak mostanában. William Styron "Sophie választ" című regényét olvasom sokadszorra. Nem a naiv befogadó attitűdjével, hanem a gyanakvó olvasóéval. Mire figyelek? Arra a korszellemre, amelyben Styron a könyvét írta, a könyv idejére, ahogy a történet megelevenedik, és a mai korszellemre. Hogyan ír a nőkről, a homoszexuálisokról vagy a feketékről? Hogyan jeleníti meg egy paranoid skizofrén lelkivilágát, és hogyan nem tesz különbséget bántalmazás és mentális betegség között.  

De hol van a szinkronitás? Karikó Katalin Nobel-díjáról olvastam a hírekben, aztán kezembe vettem ismét a Styron könyvet, és éppen arról van benne szó, hogy Nathan Landau a Pfizer Gyógyszergyár biokémikusa (mi tudjuk, hogy portás) micsoda felfedezéseket tett a munkatársaival, és befigyel az 1947-es orvosi-biokémiai Nobel-díj, épp mint Karikónak és munkatársának most. De van más is. Régóta érdekel William Styron az írás amerikai nagymestere, megérdemelt volna egy Nobel-díjat, de valamiért az amerikaiak kapják legkevesebbszer. Styron egyik jó barátja, Philip Roth sem kapta meg, most meg már késő. Styron 81 évesen halt meg, sírja Martha's Vineyard (sziget, MA) Tisbury városának West Chop részében található, közel az Atlanti-óceánhoz. Szürke kő, név, születési (1925), halálozási dátum (2006), alatta felirat, de nem sikerült kisilabizálnom, mi van ráírva. Egyszerűen nő ki a földből, körülötte elszórt sárga mezei virágok – anyám gaznak mondaná –, kajla, elhajló hosszú fűszálak, és lenyírt fű. Anyám botrányosnak nevezné, összecsapná a tenyerét és azt mondaná: "Úristen, hogy néz ki." Szóval, mielőtt anyám újabb temető-túrájára indultunk, éppen azelőtt láttam William Styron sírját, feleségével, Rose Styron-nal készült interjú részeként mutatták, és egyszerűségében is nagyszerű volt. Nem úgy, mint a magyar sírok. Nem olvastam még esztétikai értékelést az átlag keresztény magyar temetőkről, de szívesen. Micsoda különbség van egy észak-amerikai felső-osztályhoz tartozó értelmiségi és egy magyar középosztályos vagy alatta lévő nyárspolgári ízlés között. Az előbbi egyszerűségre törekszik, az utóbbi fertelmes kivagyiságra. A nyárspolgár nyilvános képéhez tartozik nemcsak családtagjainak öltözködése és viselkedése, de a halottainak sírja is. Őróla mond valamit, nem a halottról. Nemcsak az arcunk és az életrajzunk mesél rólunk, a sírjaink is. Nyilvánossá tenni a gyászt, a rossz ízlés archetipikus hangja, a szüntelenül toporzékoló disszonanciáé. Megtestesülése a gaz nélküli, simára polírozott műmárvány sírokban, férfi néven élő nők neve a kereszten, a többnyire zajtalan élet zajossá tevésében van. Művirág és műanyag mécsestartó. Csupa praktikum, persze, mert ha nem műanyagból lenne, ellopnák.

Alison Friend Artist

Van, aki már nem képes kimenni a sírhoz, alkalmat adva másoknak, hogy megszólják. Miről ismerni fel az ilyen sírokat? Évekig ugyanazok a félbevágott hipós flakonok vannak elrozsdásodott dróttal a sírhoz rögzítve, a víz már régen elpárolgott, pedig a művirág soha nem volt szomjas. Ha van a kelet-európaiságban valami esszenciális, az a temető esztétikumban is keresendő. Közép-Európában a tízliteres mosószeres flakonok diszkréten a sír hátsó feléhez van állítva, remek locsolókanna kánikulában. Elképzelni nem tudom, hogy a Montmartre-i temetőben ilyen létezne, hogy Heinrich Heine sírja mellett egy kiürült Persil legyen. A sír az ember meghosszabbítása, főleg a nőké. Arról sem olvastam tanulmányt, vajon még mindig a nők szociális feladatai közé tartozik a sírok rendben tartása? A férfiak nemhogy a rokonaik, de saját feleségük születésnapját sem tartják evidenciába, és a bolond nők nem vonják le a tanulságot. Apám például soha életében nem ment ki a temetőbe, ezt rajta senki számon nem kérte. Szóval, William Styron egyszerű sírja járt a fejemben, a kis virágok, a harsanó zsenge fű, az élet. Ezt kellett nekem kikapálni tegnap délelőtt anyámmal a temetőben. Nemcsak kapáltunk, mérget is önt a kigyomlált földbe, a bogarak megint ezer felé szaladtak, de anyámat nem zavarja, hogy élőlények lakóhelyét veszi el, hogy az élet szenved megint csorbát, ő ettől boldog. Végtelen szomorúság és levertség vett erőt rajtam. Megint az élet lett megcsúfolva. A személyesen már régen túl vagyok, tudom, ez egy társadalmi réteg értékvilága. Ők attól boldogok, hogy kontrollálnak mindent, a szabadon növő borostyánt, a növő fűszálakat, és végül a halált.