Írásról, olvasásról és életről

Amikor valaki novelláskötetet vesz a kezébe, azzal a szándékkal, hogy írjon róla, az első gondolata – még a szöveggel való intim kapcsolat (olvasás) előtt –, hogyan és mitől működnek a történetek? Mit árul el egy novella rólunk és a világról, amikor felteszi a nagy kérdést: Hogyan éljünk földi halandóként itt lenn? Mit kell értékelnünk? Mi az igazság? Hogyan ismerjük fel? Elmerülünk a történetekben vagy éppen ellenkezőleg, ellenállunk neki? Mi az olvasás és írás valódi kapcsolata? Vannak a traumák – maga az élet – és vannak a szerzők, akik közvetítik ezeket a traumákat a szöveggel való intim kapcsolatuk és érzékenységük révén, majd tovább adják a traumákat az olvasónak, cipelje egy kicsit ő is. Örök körforgás és kaland, ez az olvasás és írás valódi kapcsolata. Szerzőben és olvasójában közös meggyőződés van: a szépirodalom erkölcsileg megtisztító küldetésében való evangéliumi – vagy éppen buddhista – hit, hogy miként segíthet nekünk szeretet teljesebb, nyitottabb, kevésbé önzőbb, jelenlévőbb élet élni. Ezeket várja az olvasó az érzelmileg megindító történetektől.

Az év novellái 2023 antológiát Erős Kinga (1977) kritikus, szerkesztő és Bíró Gergely (1979) író, szerkesztő, a Magyar Napló munkatársa, prózaszerkesztője válogatta, a Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány közösen adta ki Budapesten 2023. február 18-án, a széppróza napja alkalmából. Az antológia írásait nyomtatott és online forrásokból válogatták, valamint tavaly megjelent novelláskötetekből. A válogatáskötet harmincöt novellát tartalmaz, tizenhét női és tizennyolc férfi szerző munkáját. Húsz éve ez az arány messze a férfiszerzők felé billent volna, örvendetes odafigyelés eredménye ez a kiegyenlítettség. A harmincöt szerző közül tíz nem a mai Magyarország területén született, hatan Romániából, ketten Ukrajnából egy szerző Horvátországból, és egy a mai Szerbia területéről származik. A legidősebb Marosi Gyula (1941) író, a legfiatalabb Sarnyai Benedek Máté (1998) egyetemista. A novellák sorrendje ezt a születési időrendet követi, a legidősebb szerzővel kezdődik a kötet, és a legfiatalabbal végződik.

Egy novellát ugyanolyan nehéz megírni, mint egy regényt. A novella a fikció figyelemfelkeltő, rövid, éles megrázkódtatása, vagy a létezés csepegtetése, ahol minden szó számít, ezért lehetnek a jó novellák az intenzitás remekművei. Sőt, a novella sokszor megfelelőbb forma, mint a regény. Gondoljunk egy otthonlévő olvasóra, aki nem megy reggel a hivatalba, mégis sok a dolga, mondjuk csecsemőt gondoz, vagy home office-ban dolgozik. Ha novellát olvas, olyan történetbe kerül, amely intenzív és magával ragadó, nem kell megállni, letenni, hogy főzzön valamit, bepelenkázzon egy kisgyereket, vagy bármi mást csináljon, míg egy regényt olvasva este elmegy aludni, hogy másnap folytathassa. A novella olvasása közben a zöld tea ki sem hűl, máris egy másik világba kerül az olvasó, és mire teljesen kihűl, vége a történetnek is. A novella mégis hasonlít a regényhez: útitárs, aki tudja, hova megyünk, aki tudja, miről beszél, és aki nem etet meg bennünket hülyeségekkel. Az utóhatás is fontos – talán a legfontosabb –, vagy velünk marad, vagy hamar elfelejtjük. Az év novellái 2023 válogatásban mindkettőre találunk példát.

Tudjuk, mitől működnek a klasszikus novellák, de az már nehezebb kérdés, mitől működnek a (poszt)modern novellák, melyek történetek helyett inkább a befelé figyelő (introspektív), impresszionista asszociációs prózatechnikájára építenek. Mindkettőben van azonban valami közös: a „forma fizikája”: a hatékonyság, a sebesség, a specifikusság, az eszkaláció technikája, azaz a fokozatos feszültségnövekedésé: az az érzés olvasás közben, hogy a történet még mindig és még mindig eszkalálódik, egészen addig, míg az olvasott információk végül belefutnak a fő sodorba. George Saunders Booker-díjas regény- és novellaíró, a Syracuse Egyetem kreatív írás tanára egy egész könyvet szentelt a témának: A Swim in a Pond in the Rain címmel jelent meg 2021-ben a Random House kiadásában angolul. Orosz szerzők novelláin keresztül elemzi azt a hatásmechanizmust – ezt a bizonyos eszkalációt –, ami az anekdotát történetté teszi.

A kritikus olvasó szeret az író elméjében körülnézni, gyanakodni, kutatni, feltételezni, a szerzői szándék kontextusában elhelyezni a művet, vagy ellenkezőleg: szkeptikusan és kételyekkel telve dekonstruálni, hogy megmutassa, a szerző nem ura anyagának. A kritika csodálat és óvatosság között oszcillál, vagy kiterjedtebbnek érzi az életet olvasás közben, vagy antiliterális impulzust kap, és jól felidegesíti magát. Jelen kötetben, erre is, arra is volt példa. A kritikus és gyanakvó olvasó szorosan és bensőségesen követi nyomon a szerző szándékait, megérzéseit, ösztönös visszahúzódását attól, ami banális vagy túlzottan nyilvánvaló. A jó írás bonyolult kapcsolatban van az olvasó elvárásaival, felemeli, továbbviszi, megkerüli, vagy éppen felülmúlja. A jó novella szerkezeti mikrodöntések és választások összesített eredménye, minden azért van, hogy működjön a történet, az olvasó pedig úgy érzi, a novella azért lett kitalálva, hogy egy pillanatra megálljon a létfelejtésben, elgondolkozzon egy részlet vagy élmény igazságán.

Az év novellái 2023 viszonylag széles kínálatot mutat, klasszikus és modern novellák váltakoznak, és úgy tűnik, minél idősebb a szerző, annál inkább preferálja a klasszikus novellát: narratívák szimfóniája fogja össze a család, a rokonság, a párkapcsolat, az osztály-előítéletek, a traumák, és a közelmúlt történeteit. Mindegyik novella kér valamit az olvasótól, a klasszikus legtöbbször azt, hogy ítélkezzünk egy-egy karakter vagy esemény felett, hogy bizonyos idő távlatából értékeljük, vagy erősítsük meg a szerzőt, vagy a narratív hangot. Némelyik energiával akarja feltölti a nyelvet, van olyan novella, mely olyan nyelvet ébreszt fel álmából, amit már-már elfelejtettünk. Zsidó Ferenc (1976) metaforikus Farba című novellája a János-napi ünneplés ürügyén beszélteti szereplőit archaikus, mimetikus nyelven, bemutatva a jelen és múlt ironikus integrációját Bíró Jánosék családi dinamikájában, ahol inkább az elidegenedés, mint összetartozás van jelen, finoman beleszőve a férfi-női szerepek aszimmetrikus voltát is.

– Mekkora dínomdánomokat tartottunk régebb… Emlékszöl, te asszony? – Hogyne emléköznék, vót úgy, hogy harminc embörnek főztem és szógáltam föl… – válaszolta kissé epésen a feleség, akinek ha korábban nem is, most vénségére kezdett fájni, hogy hasonló kaliberű Mária-napot sosem szerveztek. (251.)

Van, hogy nem a nyelvet függesztik infúziós állványra, hanem a korszellem kap vérátömlesztést, Majoros Sándor (1956) anekdotikus és ironikus pastiche novellájában például Krúdy mesélőkedve keveredik Conan Doyle és Poirot kézművességével. A megyebíró íróasztalában egy nagyvárosból érkezett rutinos nyomozó dolgozik ugyan, de nincs az a bűntett, amit egy jó ebéd ne tudna feledtetni, legalább egy kis időre. Sütő Nagy Zsolt (1964) A székely kapitány című novellájában nyoma sincs iróniának, az elbeszélői hang objektív, elfogulatlan, nem értelmez, kerüli a didaxist, egy klasszikus novella, amelyik fiktív történelmi eseményt mesél el a világosi fegyverletétel idejéből. Az objektív elbeszélői hangra azért van szüksége, hogy hitelessé tegyen egy zsánerfigurát – Zathureczky István századparancsnok alakját. Sütő Nagy, bár a régmúltba helyezi hipermaszkulin karaktereit, időtlen kérdésekről szól: a mások iránti felelősség és a történelmi léptékű események súlya között őrlődő egyén döntéseiről. Ízig-vérig maszkulin novella egy külön bejáratú férfivilágról. A kötet lapjain mintha a történelem, a régmúlt vagy a közelmúlt dominálna, Horváth (EÖ) Tamás (1959) Toccata Hungarorum-jának szintén metaforikus a címe, és a történelmi régmúlt egy darabja bukkan fel az árból, a Wesselényi-féle összeesküvés tragikus végjátéka egy olasz udvari muzsikus, Poglietti megbízhatatlan narrátorának szemszögéből. Ezek a történelmi novellák a mikrotörténelmi nézőpontok részlegessége miatt érdekesek: hogyan érint bennünket a történelmi valóság, ha egy perifériás szemszögből olvasunk róla. Bár ezek a történelmi események jól dokumentáltak, egy olasz udvari muzsikus nézőpontjából még senki sem mesélte el nekünk. Az olvasó kihívása ebben az esetben éppen a narrátor különös nézőpontja, aki a török megszállást sajátosan értelmezi.

„Pardon, gracia, messere! Nem bírtam a csábításnak ellene állni. Odahaza, Sárváron nekem is van egy, csak nem ilyen pompás jószág. Őszintén remélem, nem tettem benne kárt.” Nádasdy Ferenc ült a billentyűk előtt. (95.)

Az év novellái 2023-ban nemcsak az életkori cezúra működik – majd hatvan év a különbség legidősebb és legfiatalabb szerző között –, hanem markáns választóvonal van férfi szerzők és női szerzők között is, majdnem igazat adva V. S. Naipaul (1932‒2018) Nobel-díjas brit szerzőnek, aki azt állította, egy szöveg első mondatából meg tudja állapítani, nő vagy férfi írta-e. A férfi szerzők előszeretettel nyúlnak maszkulin témákhoz, szereplőkhöz, történelmi korszakokhoz, eseményekhez, míg a nők tematikája interperszonális, intim, magánéleti jellegű, a szöveggel való kapcsolatot az érzékenység jellemzi, de nem azért, mert nőként ab ovo érzékenyebbek, hanem mert a kánon megtanította nekik az igazodást, a forma nélküli formától való idegenkedést, a magánélet vackaiba való belebújást, hogy jobban járnak, ha nem vállalnak tartalmilag és formailag túl nagy kockázatot. Persze, ez nem minden szerzőre igaz, Mezey Katalin (1943) Gondolkodnak-e a növények? című rövid esszénovellája például a forma nélküli forma kockázatát vállalta fel, nincs cselekmény, nincs történet, csak egy esemény, az eszkaláció novellaszervező munkáját egy szemtelen és nagyravágyó tök végzi el, amivel a szerző egy filozófiai témát helyez a középpontba, amikor saját veteményes kertjében lamentál.

A tök dicséretesen gazdálkodik a locsolóvízzel, már az ágyás nagy részét benőtte. Elgondolkodom a terjeszkedésén. Miért kúszott át a mályvacserjén? És ha már át akart ide jönni, miért nem érte be a vízszintes továbbhaladással? (32.)

Vida Krisztina (1996) Mesélj valamit csak nekem című mágikus-realista novellája a válogatás kötet egyik legjobb szövege. A hely, az idő a szereplők szimbolikusak, a kulcsmotívumok – szintén azok, a novella konnotatív (többletjelentése van), rejtélyes és izgalmas.

– Én nem kérek bárányt. Soha többet – mondta Zsuzsa húsvétkor. Pedig nagyon szerette, és olyan csodálatos sültet és pörköltet tudott belőle készíteni, hogy még Péterke is evett belőle, pedig válogatós gyerek volt. (325.)

A másik velünk maradó novella Mirtse Zsuzsáé (1967) – A tiszafa méze – kevéssé szerencsés címe ellenére. Portré egy férfitípusról, és egy párkapcsolati dinamikáról, ami energiával tölti fel szorongó (nő)olvasóját.

Aztán felveszi az asztalról a borosüveget, az üveglapos asztal fémszegélyéhez vágja, csak az üveg szilánkos nyaka marad a kezében. Folyik a mélyvörös bor szét a padlón, a szőnyegen, a keze csupa vér. (141.)

Száraz Miklós György (1958), Kötter Tamás (1970), Ficsku Pál (1967-2024), Szántó T. Gábor (1966), Győrffy Ákos (1976), vagy Regős Mátyás (1994), bár szubjektív, szociológiai és lélektani novellát írtak, határhelyzetekről, férfiasságpróbákról és férfiasság-alakzatokról szólnak, lényegében a maszkulin ego problémáit tematizálják kisgyerekkortól a felnőtt férfikoron át. Hegedűs Imre János (1941) kivétel, a szerző egy nőt állít középpontba – saját nővérét – a Boldog Margit című szociografikus novellában, ahol egy bántalmazott nő találja meg – a szűkös mozgástér ellenére is – a kivezető utat. Patócs Molnár János (1945) nézőpontváltó, modern elbeszélői hangja a Farkasveremben című novellában egy rendőr öngyilkosságának témája körül mozog, megszólalói részleges tudással rendelkeznek a valóságról, mindenki saját magát állítja a középpontba, onnan értelmezi félre az esetet.

A novelláskötetből feltűnően hiányoznak bizonyos novellatípusok és témák: a posztmodern, a klímaszorongó, az abszurd, a sci-fi, fantasy, a street- vagy urban fiction novellák és a short sztorik, de ez bizonyára tudatos szerkesztői döntés eredménye, vagy a merítés szabta szűkre a határokat. A harmincöt novella között azért mégis akad egy posztmodern, melynek nincs klasszikus története, esemény-töredékekből tudjuk csak összerakni a sztorit. Fragmentált, kerüli a kauzalitást, a történet és a nyelv dekonstruktív, az olvasót pedig komoly kihívás elé állítja. Mátyus Melinda (1970) Szent Habakuk című szövegéről van szó, ami tökéletesen kielégíti a provokatív, forma nélküli formát, naturalista nyelvezete pedig a minden esztétikai szűrőt elvető szerzői stratégiát. Mátyus is kockázatot vállal, mert ahelyett, hogy szépen, komótosan elmesélne valamit az élet pillanataiból, inkább a kibontakozó jelen idejűséget ragadja meg.

A rendőrautó most ér az utcánkba, tádáám, tádáám, két hete ezzel élünk, mindenhol hangosbemondó, éjszaka is óránként tádáám, nem szabad, nyolc után nem szabad, csak otthon, maradjanak otthon, otthonotthonotthon, miattunk ismétlik ennyiszer, az öregek miatt, mondta Bözsike […] (166.)

Az év novellái 2023 kötet nem az új hangok forradalmi kinyilvánítása, inkább a bejáratott hangokénak tűnik. Néhány novella új megvilágításba helyezi, mit jelent ma létezni, néhány fejleszti a formát, néhány velünk marad, néhány pszichológiai élességgel láttat, néhány szellemesen. Néhány lebontja a könyvkritika előítéletét azzal, hogy csak a regényeknek van lendülete, plasztikus és rugalmas formája, ám néhány klasszikus novella adós marad a dramaturgiai ívvel, az eszkalációval, néhol hiányzik a csúcspont, és nincs kielégítő végkövetkeztetés. A legtöbb novella ígéretes és jó, de nem mindegyik nagyszerű. A könyv tipográfiája ellenben hibátlan, remek érzés kézbe venni, gyönyörű, visszafogott, mégis elegáns. A borítót Árkossy István tervei alapján Zách Eszter készítette. Nagyszerű olvasni állva, ülve és fekve is. ∗∗∗∗∗

Az év novellái 2023, szerk. Erős Kinga ‒ Bíró Gergely. Magyar Napló Kiadó ‒ Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2023