Kemény könyvére az első nyomás után várni kellett, közben mindenki erről beszélt. Mindenki, akit érdekel a kortárs szépirodalom, és gyaníthatóan egy kicsit azon túl is. Nomen est omen, Kemény Lili írt egy kemény könyvet. Már a neve olyan, mint egy vadnyugati fogadó tulajdonosáé, ő veri csapra a sört, és egy kicsit mindenki tart tőle.

A Nem kortárs kulcsregény, miközben nem is regény, hanem autofikció, amelyben majdnem mindenkit be lehet azonosítani, noha nem mindenkit könnyen, egy sor szereplőnek álneve van, érthető okokból. A könyv címe ambiguous; mert mit jelent az, hogy Nem? Jelenthet habituális nyelvi gesztust: nemet mondok rátok, akik úgy viszitek szátokban a polgári ethoszt, mint anyamacska a kölykeit, de jelentheti az emberi faj nemi megosztottságát, sőt, egyszerre mindkettőt, arról nem beszélve, hogy ez a rövid szócska a világ egyik legfontosabb szava.

Kemény Lili (1993) költő, filmrendező, író, Kemény István kortárs szerző és Szirmay Ágnes dramaturg, kritikus, műfordító, író, nagyobbik gyermeke, aki a fogantatása pillanatától rendezi narratívába életének bizonyos részeit, ami nagyjából a húszas évei végéig tart. Így kezdi:

Prágában fogantam, ahol anyám az ösztöndíjából tartotta el apámat. Egy magyar szakos doktorit és egy jól induló tévériporteri karriert hagyott félbe gyors egymásutánban, hogy káprázatos lánygyermekkel láncolhassa magához kiszemeltjét, a korszakos jelentőségű szentimentális költőt. (7.)

Ebből a részletből is látszik a szöveg fikciós volta. Nem azért, mert Kemény Lili nem mond igazat, hanem, mert ez nem az igazság. Mi van például, ha Ági (így hívja az anyját) mondta így, mert jól hangzik? Az autofikcióban mindig fennáll a náarcizmus, a banalitás és a kényszeres őszinteség kockázata, de mindig az a lényege, hogy valaki miként éli meg, ami vele történt. Nem véletlen, hogy Kemény nem regényt írt, a regény epikus műfaj, Kemény viszont a líraiság megszállottja. Hibrid könyv: vallomásos irodalom, melynek gyökerei Szent Ágostonig és Rousseau-ig nyúlnak vissza? Vagy memoár, mely fél szemmel az utókort figyeli? Nem tévedünk nagyot, ha önelemző önéletírásnak vagy autofikciónak hívjuk, mely középpontjában a szerző személye áll, aki saját fejlődési folyamatát rögzíti. Majd harminc év kortörténeti dokumentuma, amit a szerző esettanulmánynak hív.

Hét egységre bontható ez a formailag nem különösebben strukturált könyv: korai évek, gimnázium, egyetem (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Sipos Balázs, D., Dán Mikes és a Színmű hallgatók általi elfoglalása 2020-ban. A szöveg egyszerre mozgat érzelmi és intellektuális szálakat, oszcillál a különböző részek között, amelyek folyamatosan reflektálnak egymásra. Miért három férfialak köré épül egy idő után a narratíva? Mert a szerelem nagyon intenzív állapot, folyamatosan a „Ki vagyok én?” kérdésére keresi a választ, állandóan a másik szemével tekint önmagára, és nem is csak férfiakra fókuszál, a világegyetem mestereire is, melyek megváltoztatták a narrátor életét és művészetfelfogását: tanárok, szociológusok, írók, irodalmi alakok, gondolkodók, filozófusok, filmrendezők, filmek, és világos, Keményt nem az iparosok érdeklik.

A narrátort ugyanúgy hívják, mint a könyv szerzőjét. Műveltsége, önreflexív mivolta szubkulturális jellegű, azt jelenti, hogy kevesen értik. Otthon nyilván értik, hisz az egész habitusa tőlük származik; ismerik a társadalmi-művészi státuszokért való kérlelhetetlen tülekedés szabályait, melyek értékesebbek mindennél. Ő a kapitálissal írt Káprázatos, akivel korán elhitetik, hogy zseniális, aki ha odaszarik valamit a papírra, akkor is jobb másoknál. Nem tehettek volna rosszabbat vele, hiszen innentől képzelt nagysága determinálja, és a bukása kódolva lesz, amikor le akar majd jönni a szerről – Különleges Hópehely Szindróma –, elvonási tünetei lesznek. Ez a családi dinamika és a középiskolás évekre vonatkozó Tom Wolfe-szabály működik: középiskolás korunkban betagozódunk egy társas körbe, eldől, melyik személyiségtípus lesz a szövetségesünk, melyik az ellenfelünk, és talán egész életünkben ez a szembenállás határozza meg a felnőtt életünket. (Erről lásd például David Brooks A társas lény című könyvét. Libri Kiadó, Budapest, 2013.)

Markó napi cselekedetei adták az elbeszélés gerincét, mégpedig olyan értően elhelyezett hangsúlyokkal, hogy a külső szemlélő felől napnál is világosabb legyen, hogy Markó engem akar, de én, bár az élet más terepein szinte riasztóan éleslátó vagyok, szegény fiú félénk vonzalmát egyszerűen nem tudom észrevenni. (29.)

Azzal foglalkozik, amivel a szülei: ír és gondolkodik, vagy gondolkodik és ír, és aki ír, az tudja, az első variáció a legjobb. Nem csak a család determinálja, hanem életkora is, kamaszlány-nyűgökkel kezdődik a könyv, mintha ezek speciális kiáramlások lennének, pedig minden középosztálybeli kamaszlány ilyen, ám elhisszük, a narrátor más, mert úgy van megírva. Mivel a család derivatív módon az író−-költő−-filmrendező szentháromságában látja a sikeres élet zálogát, a főhős erre indul el. Az egyetemi évek alatt új hatások érik, apja könyve, az Az ellenség művészete (1989) azonban állandó referenciaként van jelen, a hivatkozások hivatkozása, ugyanakkor az anya – Ági – hatása halványodik. Az olvasó drukkolt ennek a fordulatnak, pedig nem annyira Ági rosszhiszeműségéről van szó, az anyaszerep miatt maga is determinált; elsődleges gondozóként ő felelt a család érzelmi életéért, nem az apa, aki jó fej tudott maradni azzal, hogy a piszkos munkát elvégezték helyette. Ági tipikus cimboramama, kisajátítja azokat a funkciókat, amelyek nem őt illetnék, nem segíti lányát a többi nő iránti szolidaritásban, és a patriarchátus által felkínált múzsa-státuszban látja lánya jövőjét.

A Színmű katalizátor és multiplikátor hatású – filmrendezést tanul, Janisch Attila és Szász János az osztályfőnöke, később Enyedi Ildikó –, ám nem tőlük kap valódi támogatást. Legfőbb tudása abból a tapasztalatból származik, hogy mennyire ingatag dolog a tekintélytisztelet és a polgári-értelmiségi ethosz, amelyre addigi életét alapozta. Elég körülnézni a Színműn, ahol az egyik osztályfőnök-színházrendező, Zsámbéki Gábor azzal vigasztal valakit, hogy a „színésznők mind kurvák, első kézből tudja, az ő anyja is színésznő volt.” (269.) Horrorisztikus, fájdalmas, hihetetlen mondatok, Lars von Trier filmjében (Nymphomaniac, 2013), láttunk ekkora negatív katarzist. Ugyanakkor kezdjük érteni a narrátor helyzetét alkotó nőként a művészi elitképzésben, és nem ejtünk az SZFE-ért a végén egyetlen könnycseppet sem, mindezt úgy, hogy az ellenoldal politikai törekvéseit éppúgy megkérdőjelezzük, mint ezt az áporodott, szexista, patriarchális közeget.

Amikor Enyedi Tihanyba akarta vinni őket színészekkel és képzősökkel, Párizsig menekült. Majdnem egy éve állandóan fázott, és csak araszolt, araszolt előre valaki másnak a szövegében. És most emberek közé kényszerítenék, versenyeztetnék… Nem, ő sajnos most nem tud Tihanyba menni. Még örült is, ha fennhéjázásnak hitték a félelmét. Arrogánsnak inkább tartsák, mint görcsösnek. Elég, ha ő tudja, hogy ahová beteszi a lábát, ott nem jön létre közösség. (91.)

A szöveg narrátora nem karizmatikus személy, elég sokáig csak a bevételi oldalt ismeri, manipulatív szolipszista, aki képes elbűvölni a férfiakat és a nőket, de nincs egyenrangú kapcsolata senkivel. Modoros, kényszeres leplező, aki annyi energiát fektet a játszmáiba, hogy ekkora erővel megmászhatná a Kancsendzöngát. El akarja hagyni a Káprázatos szerepét, de ugyanazokat a manipulatív paneleket gyűri vég nélkül; esszenciája a „Ne szeress belém” tételmondata, amiről a könyvben sokszor hivatkozott Freud azt mondta, vigyázzunk a tagadó mondatokkal, éppen az ellenkezőjét jelentik. Ozmotikus kapcsolatai pesszimizmus és remény között hányódnak, míg egy nap megismeri Sipos Balázst, és a Nílus megérkezik Kairó alá.

Míg az egyik pisált, ásítva előhúzta Nádas Játékterét a táskájából, hogy kicsit felfrissítse az agyát és lekoptassa őket. Akkor ült oda a negyedik. Sipos Balázs másodéves színházrendező. Szemüveges, szakállas, tömzsi. Először félázsiainak nézte. Azzal nyitott, hogy a leghíresebb versét dicsérte, az istenes-holokausztosat, amit pedig a legjobban szégyellt, mert stréber humbug volt, de mindig bevették. Aztán elindultak a Hazatéréstől, és négy óra alatt végigsöpörtek mindenen, amit valaha olvastak. (52.)

Sipos Balázst úgy hívják, mint a kortárs kritika mérvadó alakját, az olvasó pedig nehezen tekint el a referencialitástól. Innentől kezdve a narráció a férfiakkal való kapcsolatra irányul, ez a nagy keretezés, ami megvadítja narratívát, és mindenkit a mély vízbe dob. Szívesen fekszünk fel a hullámokra, mert ahogyan a három fiatalember: Sipos, D. és Mikes el lesz beszélve, az a kortárs szépirodalom egyik csúcsa. A mondatok esztétikai szépsége szó szerint ismeretlen tartományba visz, a Google keresője erősen ajánlott a teljes megértéshez. Erre a hangra vártunk akkor is, ha a narrátor csapong; a negyvenharmadik oldalon E/3. személyben kezd beszélni, majd ismét egyes szám első személyre vált, majd megint harmadik személyre, ezért néha nem tudni, kire vonatkozik a mondat. Ki írt utoljára ezzel a verbális elitizmussal az élet hétköznapi, ám esszenciális dolgairól? Simone de Beauvoir a visszaemlékezéseiben? Jean-Paul Sartre csűrte ilyen megindító és megdöbbentő nyíltsággal a mondatait A szavak című kisregényében? Vagy Nádas Péter, akit a narrátor valamiért nem kedvel? Esetleg az autofikció Proustja, Karl Ove Knausgård?

Ő tudja mit kell csinálni, én tudom, mire kell figyelni, és a kettő csodálatosan egyfelé vezet – frontálisan szembe a realitással. Mindketten figyelünk, elemzünk, egyedi, purista etikával mérlegelünk, az átlagnál fontosabbnak tartjuk a beszélt nyelvet, megvetjük a pénzt és kétségbeejt minket, ahogy a pénz mindent kinyír, hiszünk magában a nyers, eszközként használhatatlan, önmagáért való művészetben, függetlenül attól, hogy Shakespeare-e vagy Eminem, nem a szakmai előmenetelünk izgat minket, hanem a titok, a véletlen és a közösség. (232.)

Így ír a Mikessel való szellemi összehangolódás folyamatáról. Részletgazdagon, érzékien, összetett módon beszél, élete megírását művészi konstrukcióként adja elő. Miféle paktum ez én és nyelv között? Hogyan tűzte ki ez a fiatal nő azt a célt, hogy az emlékezetet így működtesse, amikor az emlékeit fiktív módon válogatta, tömörítette és rendezte? Azonban nem minden szövegrész átható, az egyik filmetűd (Kengo képei) részlete, melyet beékelt a szövegbe – diplomafilm – megmutatja, mennyi erőszakos dinamikát halmozott fel, amelynek egy részét nyilván szublimálni kell. Az idézett on-the-nose dialógus egy Mariann és egy Ákos nevű szereplő között folyik, nem teljesíti a jó dialógusra vonatkozó írói feladatot, viszont az erőszak apoteózisa: a rárúg, belemarkol, odaszorít, löttyint, kigáncsol, meghúzza, beleharap életmetaforái a narrátor libidóját táplálják. (175−178.)

Szerelmi kapcsolatai Sipossal párhuzamosan futnak: „Köztünk szükségszerű kapcsolat van, és úgy való, hogy az esetlegeseket is megismerjük”. A Sartre−Beauvoir-paktum működik, köztük, csak éppen féloldalasan. Úgy tűnik, a narrátor szerelmi élete motivációs állapot, tulajdonképpen rászoruló, akit a polgári ethosztól való elszakadás éltet itt is; azokat a férfiakat preferálja, akik nem értik, vagy vonzó módon deviánsak. Sipossal kompatibilis, egymást kiegészítő frekvenciák működnek, ám kiszámítható, mint egy kikötő, pedig ő az, aki meghaladja a polgári ethoszt, azzal például, hogy nem eszik húst.

D.-vel enyém volt minden fölény; kizárólag a kinézete alapján választottam valakit, egy néma állatkát, akivel azt éreztem, bármit megcsinálhatok, – kínozhatom, okíthatom, edzhetem, filmezhetem, tetszeleghetek a csodálatában. Úgyse képes igazán mély érzésekre, túl tapasztalatlan. Ezzel intéztem el magamban a könyörgéseit. Erőből szexelt, kamaszosan, viszont annyira kívánt, hogy szinte magánkívül volt. (133.)

Sipossal egyenrangú a kapcsolata, a másik két férfival nem. D.-vel fáziskéséses a szerelem, mint Tatjana és Anyegin között, Mikessel mámorító, függőséget okozó, mindent felemésztő, de a lehetetlenül erős kezdeti vonzalom végül nehézzé, ingataggá és mélységesen zavaróvá válik. Intenzív, tele van drámával, mert Mikes a kényszerek rabja. A szerelem fikciója működik, a természetes kúlság definíciója elfedi, hogy a narrátor valójában toxikus kapcsolat áldozata. De a kapcsolatok összeomlása mindig érdekesebb, mint a boldogság. Nem véletlen, hogy Kemény szövege akkor barósodik be, amikor a Mikes-féle történet bonyolódik, mintha az erre való emlékezés járatná csúcsra írói teljesítményét.

Nyers boldogsággal töltött el, hogy kikerültem a burokból, amibe születtem. Minden éles volt – itt fekszem Kispesten a panelek lábánál egy gipszporos padlástérben, a földszinten a barátaink alszanak, még száll a levegőben a speed meg a kátrány, még a garatomban érzem a keserűt, új pattanás nő sajogva a fültövemnél, álmában magához húz ez a gyönyörű kócos fiú, és ez vagyok én. Ez a helyem a világban, a feszülten, de síri mozdulatlanul alvó Mikes tizenöt kilós karja alatt. (293.)

Mikes nem csak szerelem, feladat is, plágiumparáját Kemény Lili Freud segítségével akarja megfejteni, és gyaníthatóan ez az egyik fikciós eleme a szövegnek, inkább blöff, mint vérvaló, és az olvasó is találhat rá magyarázatot, amikor Mikes gyerekkoráról van szó.

Azt játszották a tévé előtt, hogy a két kisfiúnak meg kellett mondani, melyik riffet, témát vagy sort honnan lopta a tévében látott zenész. Melyik bandától, melyik gitárostól. (262.)

A könyv utolsó része kordokumentum; a Színház-és Filmművészeti Egyetem 2020-as, diákok általi elfoglalása, a kormány kultúrpolitikai és intézményi elképzelései elleni protestálás, és ha van bármi értelme a „Mutasd, ne mondd!” írói imperativusának, akkor most ez történik. Kemény ugyanis nem leírja, hanem megmutatja, mi történt, végig jelen van, érzelmileg involválódott moderátora és hangadója az eseményeknek.

Az SZFE elfoglalása

Ez a könyv nem a voyeurségről szól, ez csak járulékos eleme, olyan, mint a szemüveg és tokja. Nem a szabadságról szól, a szabadság, ha létezik, csak nyomokban tartalmazza az élet. A Nem fordított metafizika és determinizmus. Mindent meghatároz, hova, mikor születtél, kik és mire tanítottak. A szabadságod legfeljebb annyiban áll, hogy nemet mondasz, ha tudsz. Kemény nem véletlenül emlegeti annyit Pierre Bourdieu (1930−2002) francia szociológust.

A Nem felforgató, a női tekintet irányítja, mely pazarul fordítja meg a domináns struktúrát, a férfi tekintet által tárgyiasított nőt. A Nemben Kemény narrátora oldalakon keresztül írja le például Mikes fetisizált és vágyott férfitestét. A Nem női narratíva, anélkül, hogy a narrátor kifordítaná a nagykabátot és megmutatná a belsejét; deklarált feminizmusát, amiről a funkcionális olvasó sejti, sosem lesz kifejezve, és nem is kell, elég, ha a mű társadalomkritikus narratívába helyezi a strukturalista nőgyűlöletet, ami úgy lep be mindent, mint a frissen esett hó. A merész intellektussal és művészi ambíciókkal rendelkező nő csak nő marad minden körülmény között ebben a nagyon ismerős metafizikai hagyományban. Kemény Lilitől ugyanis megvonják a tekintélyt, akkor sem hallják, ha beszél, sem a tanárai, sem a diákjai, sem a szerelmei. ("Impregnáltaknak magyarázok.") Kivénhedt alkoholista költők rosszhiszemű, kéretlen hódolatának van kitéve, vagy a semmibevevés akaratlan gesztusának, hiszen csak egy fiatal nő. Vagy viseljen mindig fekete zakót és csontkeretes szemüveget, mint osztályfőnöke, Enyedi Ildikó, hogy komolyan vegyék? Kemény Lili puha borítású könyve a valóság szemébe néz, színlelés nélkül. 5/4

Kemény Lili: Nem. Su\cure-sale Kiadó, Budapest, 2024

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu