Amikor fiatal koromban elolvastam M. Scott Peck Úttalan utakon, 1990 (The Road Less Travelled, 1978) című könyvét, azt hittem, mindent tudok a világról és az emberekről. Most, hogy elolvastam Tisza Kata könyvét, tudom, hogy ez nem volt igaz. Most tudok mindent.

Szakáll Péter magánpraxist folytató pszichoterapeuta hétfőtől csütörtökig a klienseit fogadja, péntekenként saját magával foglalkozik, hétvégeken pedig – már amikor ő a soros – a gyerekeivel. Elvált ember, akinek sok más életfeladata mellett, házasságának kudarcát is fel kell dolgoznia, de úgy tűnik, a hosszú folyamat végén jár. Szakáll a saját magára fordított időt részben írással tölti, részben saját terápiával. Ennek az írásterápiának az eredményét olvashatjuk most. Tizenhat kliensről van szó (Szakáll talán nem használja ezt a szót, de szerintem nem sértünk vele senkit), tizenkét nőről és négy férfiről. Beszédes, hogy háromszor annyi nő keresi fel, mint férfi. Talán azt jelenti, társadalmunkban a férfiak egy része a segítségkérést még mindig gyengeségnek tartja. 

A könyv hangsúlyt fektet arra, hogy tudatosítsa az olvasóban, csak a folyamatos lelki fejlődésre és az önismeret puha vánkosára lehajtott fejű szakember válhat mások hasznára. Úgy tűnik, az a terapeuta tudja az úton elkísérni a pácienseit, aki maga is folyton úton van. És ami igaz a terapeutára, a klienseire, az igaz az olvasóra is. Majdnem azt írtam, ezt a könyvet csak az olvassa, aki képes szembenézni önmagával, az életével, de a könyv nyilván nem csak a már megtértekhez akar szólni. Az olvasó pont úgy fog működni, mint a kliensek, amikor valamivel nem tud szembenézni, vagy kényelmetlenül érzi magát, leteszi egy kicsit a könyvet. Tisza Kata olvasóközönsége az a művelt, középosztálybeli értelmiségi lesz, aki tudja, mit jelent a parentifikáció, a familizmus, vagy a poszttraumás növekedés, mert ezek a szavak nincsenek különösebben definiálva, a szerző talán úgy gondolta, részei a művelt közbeszédnek. Egy kifejezésnek (Sick Building szindróma)* kellett utánanéznem – bár hallottam már –, gondoltam, nem árt felfrissíteni. A könyv főszereplőjének két ok miatt kellett férfinak lenni, egyrészt a mainstream irodalmi kultúra strukturális nőgyűlölete régóta hozzájárul, hogy a férfiak széles körben ne olvassák azokat a hagyományokat, amelyekben az identitásuk nem képviselteti magát, másrészt, hogy ne azonosítsuk túl gyorsan Szakáll Pétert a szerzővel. A férfiak szexuális szenvedése közérdek, míg a nőké magánügy. A szexuálisan csalódott nők maguknak okoznak problémát, a férfiak a világnak okoznak bajt. A férfiak elidegenedése mindannyiunkat veszélyezteti, a nőké csak saját magukat és a szűkebb környezetüket. A férfiak legnagyobb aggodalma, hogy kinevetik őket, a nőké, hogy megölik őket. Ezt persze én mondom csak a The Guardian után szabadon.

Tisza Kata könyvét nem lehet az Umberto Eco-i mintaolvasó (azt is megérti, amit nem tapasztalt) és empirikus olvasó (csak azt érti meg, amit megtapasztalt) fogalmával értelmezni, nincs olyan ember a földön, aki ne lenne részese valamilyen értelemben annak, ami ebben a könyvben le van írva. Mindenki ismer toxikus embereket, mindenkit ért már az erőszak valamilyen formája, mindenki ismer mérgező kapcsolatokat. Ahogy Herman J. Mankiewicz** nevű Oscar-díjas hollywoodi forgatókönyvíró mondta egyik munkájáról: "Élveboncolás, belsőségek kipakolva az asztalra, minden tanulság nélkül." Tisza Kata könyve annyiban különbözik ettől a viviszekciótól, hogy tele van tanulságokkal. Komplex, mélyre ásó, megvilágosító tudományos-ismeretterjesztő autofikció. Sokat olvastam e zsáner remekeiből M. Scott Peck-en át Irvin D. Yalom-ig, mégis többször meg kellett állnom nagy levegőért, amikor olyan dolgokat láttam leírva, amiket eddig sosem. Nem azért, mert ezekről még sehol sem olvastam (sehol sem olvastam), hanem, mert ebben a kontextusban revelatív ereje volt. Senki sem tematizálta eddig úgy, hogy a magam felismeréseit viszontláthassam. Mondok példákat. Szakáll egyik kliense – Mari – monológjában megjelenik az a probléma amivel egész felnőttkoromban küzdöttem: csak az "olvasó" férfiak érdekeltek, minden más premisszát elnyomott ez a képességük, míg szépen, lassan rájöttem, szükséges, de nem elégséges feltétel, ennél azért több kell. (Meg nem is szükséges). Emlékszem, Irvin D. Yalom könyvében*** a csoportterápia során egyik nő felismerésként kiált fel, "Hogy tudtam együtt élni olyan férfival, aki nem olvas?" Akkor azt hittem, itt van a történet vége, ez a megoldás. Hát nem. De van másik. Ismerős helyzet, amikor a barátaink a vállunkra teszik a kezüket és azt mondják: "Ne agyald túl"? (Nagyon idegesítő). Ha túl sokat kombinálsz, ott gebasz van, az nem kognitív fejtörő, ahol eredményre jutsz, hanem ott téged bántanak. Vagy mit lehet kezdeni olyan szülőkkel, akik súlyos hiányosságokkal rendelkeznek az önismeret, vagy más személyiségdefektek terén, és nem hajlandóak a fejlődésre? A családtagokat nem lehet csak úgy negligálni, mint egy idegent, akinél bűntudat nélkül (nincs ilyen) húzhatod meg a határokat, ha az agyadra megy. Anyáddal vagy az apáddal sokkal nehezebb. Szakáll Péter saját szüleivel való kapcsolatán keresztül beszél erről. 

A könyv terápiás kulcsfogalmakat és néhány társas helyzetet jár körbe, és magyaráz el a példákon keresztül: önismeret, bizalom, bűnösségérzet, felnőtt önszabályozás, dependencia, kodependencia, áldozatok, elkövetők, viselkedési függőségek, félelem, intellektualizálás, poszttraumás növekedés, és a legfontosabb könyvszervező fogalomként az illúzió. Szülő-gyerek kapcsolatokat, egy vallási neurózist, egy terápia szédelgést, de főként heteroszexuális párkapcsolati dinamikákat ismerünk meg, ami az egész társadalmunk kulturális fundamentumát képezi. Tisza Kata könyve nem csak azért fontos, mert érthetően mondja el, nincs idő a töketlenkedésre, a mérgező (pár)kapcsolatokban maradásra, az illúziók dédelgetésére. Az idő fogy – főleg a nők ideje –, hanem mert a kígyó a farkába harap, túlmutat a pszichológián, társadalmi kérdések felé vezet, nem csak azért, mert  Byung-Chul Han****- nal példálózik, hanem mert már a 47. oldalon leírja a patriarchátus szót, ami minden problémának a veleje. Ez az oka minden pszichológiai problémának is végső soron. És a projektet, amit a szerző a könyv végén emleget vagy inkább ajánl, csak ennek a megváltoztatásával lehet elérni.

A Szakáll Péter illúziói teljesítette írói ígéretét, néha egy árnyalattal kevesebb szöveg elég lett volna (túlírás), néhol egy kicsit több definíció elfért volna, de jól áll neki a hétköznapi nyelv, közel érzi magához az olvasó. Nem lehet vitatni, hogy pszichológiai szinten mindenki áldozat és elkövető is egyben, ám társadalmi szinten a nők áldozatisága megkérdőjelezhetetlen, és noha igaz, hogy minden elkövető egykor áldozat volt, azért az áldozatokra fókuszáljunk. Egyetlen dologban vitatkoznék. A társadalom egészének – nőknek és férfiaknak egyaránt – meg kell változni, írja Tisza. Valóban meg kell változnia, de nem a női, hanem a férfi szerepeknek. ∗∗∗∗∗

* Sick Building szindróma: A beteg épület szindróma (SBS) meghatározást egyes épületek lakosainál felmerülő egészségügyi problémák leírására használják. Mivel az egyénekben nem kimutatható semmilyen konkrét betegség, ezek a tünetek az épületek komfortjával, egészségével köthetők össze.

** Gary Oldman mondja a Mank c. David Fincher filmben, 2020, Mankiewicz karaktereként

*** Irvin D. Yalom (1931) A Schopenhauer-terápia, 2017

**** Pszichopolitika, 2020

Következik: Michel Houellebecq: Megsemmisülni, 2023