A francia kortárs irodalom húzóneve Michel Houellebecq (1956) olyan könyvet írt, ami biztosan kiveri a biztosítékot az olvasók egy részénél, és amelyben az utóbbi tíz év legellenszenvesebb narrátora szövegel, mégis a hétszáz oldal csak úgy pörög az olvasó keze alatt. Ellentmondásosan hangzik, de van rá magyarázat.

Sokat a kevésről

A narrátor olyan valóságreferenciákkal tűzdelt politikai fikcióról fantáziál, amely panoptikus megközelítést ad egy, még meg nem történt eseményről – a 2027-es franciaországi elnökválasztásról, és a megelőző kampányról –, ugyanakkor az események több szálon futnak, két kiváltságos férfi: Paul Raison adószakértő és Bruno Juge, a francia kormány pénzügyi és gazdasági miniszterének kezdődő barátsága, Paul Raison családja és magánélete, mely elválaszthatatlan a francia belpolitikai eseményektől, valamint a francia titkosszolgálat nyomozása néhány összehangolt kiborgtámadás miatt, amely nemcsak a francia belpolitikát, de a világkereskedelmet is veszélyezteti.

Paul és felsége Prudance elhidegülten élnek egymás mellett 12. kerületi párizsi lakásukban, míg Paul Raison apjának, a vidéken élő Édouardnak, a francia titkosszolgálat nyugalmazott tagjának hirtelen jött betegsége közelebb nem hozza őket egymáshoz. Paul a testvéreivel és a rokonaival minden meghittséget nélkülöző, udvarias kapcsolatot tart fenn, és mire Bruno Juge-val igaz barátokká válnának, Paulnak szembe kell néznie élete legnagyobb kihívásával, melyben az egészsége, végső fokon az élete forog kockán. Ennek a többrétegű egzisztenciális válságnak a regénye a Megsemmisülni.

Paul általában későn ért haza, hajnali egy és három között, ekkoriban Prudance már jó ideje visszavonult a szobájába. Paul általában állatos dokumentumfilmekkel fejezte be a napot; régen leszokott már a maszturbálásról. Igazából már hónapok óta – de lehet, hogy van annak egy éve is, ébredt rá elborzadva – nem futott össze a feleségével, de évekkel ezelőtt, amikor még összefutottak, akkor sem töltöttek túl gyakran és túl sok időt egymás társaságában. Magasan képzett közszolgákként nem akartak méltatlanul viselkedni, és nagyon fontosnak tartották, hogy a lehető legcivilizáltabb keretek között teljesedjék be házasságuk katasztrófája. (93.)

Franciaországra mindenhonnan veszély leselkedik, főleg az iszlám apokaliptikus inváziója, melyet Houellebecq a Behódolás című regényében már megírt (Behódolás, ford.: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2020), de az országot politikai hagyományai miatt is megsemmisülés fenyegeti, Houellebecq a francia felvilágosodás eszméit és gyakorlatát, ezek mélyreható következményeit tűzi tollhegyre – mindenért Rousseau-t hibáztatva. Frankofóbiája persze szatirikus, és amikor a dekadensnek láttatott Franciaországgal bajoskodik, akkor saját anyja – Lucie Ceccaldi (1925−2010) – iránti megvetését vetíti ki szokatlanul freudi módon, és akivel nyilvánosan és kölcsönösen gyalázták egymást, amíg Ceccaldi meg nem halt. Franciaország Houellebecq számára olyan, mint egy közeli rokon, annyi szidást kapott már szegény, hogy nem tudja, valójában mennyire szeretik.

Nem kell filozófusnak vagy Franciaország-szakértőnek lenni, de mivel a hétszáz oldal tele van esszéisztikus betétekkel, kíván némi kulturális-történelmi tájékozottságot az olvasótól. Az esszéisztikus részek a narrátor élethez és halálhoz való hozzáállását fejezik ki; főleg Paul Raison karakterén keresztül, de Raison vissza-visszatérő álombetétei is a megsemmisülést vetítik előre. Ha az álmok tényleg váratlan eseményekre készítenek fel, és tele vannak szexuális potenciállal, akkor Paul Raison álmai pont ilyenek: prognosztizált katasztrófa-motívumok sorozata.

Az emberi élet adminisztratív és technikai nehézségek sorozatából épül fel, melyet néha orvosi jellegű problémák szakítanak meg; ám ahogy az ember idősödik, az egészségügyi problémák kerekednek felül. Az élet jellege ekkor megváltozik, és egy akadályversenyre kezd hasonlítani: egyre sűrűbb és egyre változatosabb orvosi vizsgálatok monitorozzák a szervek állapotát. És ezek a vizsgálatok azzal zárulnak, hogy a helyzet normális, vagy legalábbis elfogadható, míg valamelyik vizsgálat más ítéletet nem hoz. Ekkor az élet másodszor is konfigurációt vált, és a halál felé tartó, többé-kevésbé hosszú és fájdalmas utazássá változik. (256.)

A lebomlás szót nemrég Nádas Péter használta a Saját erdő című meditatív portréfilmben (Saját erdő, 2023, rendezte Kárpáti György Mór). A nyugati kultúrára értette, de nagyszerűen illik erre a regényre is. A lebomlás kifejezés a már nem élő entitások további rothadását jelenti, és ebben a regényben valahogy minden és mindenki ebbe az irányba tart. Franciaország megsemmisülésének víziója az iszlám újrahódítási törekvéseivel, és a liberális nagypolitikával függ össze, Paul Raison-é viszont mindennel összefügg. Tranzitkorban van, negyvenkilenc éves, éppen ezt a vastag, középső életszakaszt kellene feltöltenie, mert ez az emberi élet legjobb része. Látszólag kiegyensúlyozott életet él, mégsem kötődik senkihez, Párizshoz több érzés fűzi, mint a feleségéhez, akihez végső soron azért vonzódik, mert hasonlít Carrie-Anne Moss-ra a Mátrix-trilógiából.

Miután Paul kivitte Hervét és Cécile-t a Gare de Nord-ra, az jutott az eszébe, hogy a húgával való kapcsolata lényegében ugyanolyan, amilyen az apjával való kapcsolata volt: elpusztíthatatlan és kiúttalan. Soha semmi nem tudná megszakítani, de az is lehetetlen, hogy túllépjen egy bizonyos meghittségi szintet; ebben az értelemben pontosan az ellentéte egy házastársi kapcsolatnak. Család és házasság, ez volt a két megmaradt sarokpont, amelyek köré a nyugati emberek legutóbbi generációjának élete szerveződött a XXI. századnak ebben az első felében. Bár az idők folyamán akadtak okos emberek, akik előre megsejtették a tradicionális megoldások elhasználódását, és megpróbáltak újakat kidolgozni helyettük, nem jártak sikerrel, tehát teljes mértékben negatívan kell értékelnünk a történelmi szerepüket. (512.)

A narrátor Raison egyéni tudatát vizsgálja, privát, belső élményeit, emlékeit, valaha volt vágyait, szorongásait, belső világának védelmét a fogyasztói társadalomtól, a politikai jelszavaktól, a számszerűsítés és a hatékonyság kultuszától. Paul Raison és Bruno Juge magas pozíciójuk ellenére utasítják el a karrierizmust és az önelégültséget. Nincs bennük politikai elkötelezettség és túlzott ambíció, de lázadás sem, ami feloldhatná az előbbi kettő hiányát. Részesei az elnökválasztási kampánynak, Paul Raison mégis összefirkálja a kormányzópárt jelöltjének nevét a szavazófülkében. Neki ennyire futja. Antihős, mint Camus Mersault-ja, mégis, van valami, amiben különböznek. Mersault-ban nem alakultak ki gátlások és fékek, amelyek visszatarthatnák valamilyen meggondolatlan cselekedettől, Paul Raison-ban csak gátlások és fékek vannak. Houellebecq szerzőként talán osztja Éric Zemmour (1958) francia konzervatív elnökjelölt nézeteit Franciaország hanyatlásáról, amit a férfiasság eróziójával és a társadalom elnőiesedésével magyaráz. Valóban, Paul Raison és Bruno Juge is elszigeteltek, magányosak, sérültek, szexuálisan bizonytalanok – Raison álmai tele vannak homoerotikus utalásokkal – és nyoma sincs bennük a hagyományos maszkulinitásnak.

A narrátor szimbolikusan mindenkit kasztrál; megfoszt valamitől, amitől az élete ellehetetlenedik, de kasztrációs tébolya Paul Raison-nál teljesedik ki, itt van a regény csúcspontja; a dolgok iránti közönye, a kibeszéletlenség valódi rothadással és valódi kasztrációval fenyegeti (noha nem az ivarszervei lesznek végveszélyben). A Megsemmisülni nem klasszikus történet, nincs belső lendülete, nincs eszkalációja, mely fokozatosan bontakozna ki a végkifejletig, hanem események vannak, melyek majd kifutnak, leginkább a semmibe. A klasszikus történetekben az író arra kéri olvasóját, hogy ítélkezzen a karakterek felett, ám ebben a regényben a szerző nem az olvasóra bízza a feladatot, hanem egy mindentudó, megbízhatatlan, szexista, maszkulin nézőpontot osztó, és kasztráló narrátorra, akinek legfőbb szándéka, hogy összezavarjon minket. Egy kicsit olyan, mint a szerző, Michel Houellebecq.

Michel Houellebecq Goncourt-díjas francia író

A szöveg uralkodó hangneme a narrátor tónusa: lapos, bejáratott hang, feszültség nélküli párbeszédekkel, szemantikai fecsegésekkel, technikailag alacsony színvonalon retorizált dikciókkal. Mint a hibás áruk polca, mindegyikkel van valami baj. Nem élő, innovatív a nyelvezete, nincs humor és zeneiség a mondatokban, mindenki ugyanabban a nyelvi regiszterben beszél, ami diszkomfort érzést kelt az igényes olvasóban. Amilyen elcsépelt tud lenni egy asztal köré szervezett többszereplős társalgás – összecsapások, indulatok, viták –, annyira előrevivő regénydinamikailag, nemhiába az írói tehetség egyik próbaköve az asztal körüli beszélgetések ábrázolása. És Houellebecq képes volt mindet kihagyni, pedig számtalan alkalma lett volna rá, ott volt például 2026 karácsonya az apai házban (Burgundia, Saint-Joseph). Valamit azonban Houellebecq is jól csinál.

Freud öröksége az egész regényen végig vonuló rejtett alakzat, de nemcsak az álmok miatt. Egyfelől a piszkos írói fantázia miatt – feltárta a tudattalan szexuális potenciálját –, másfelől Paul Raison betegsége miatt, ami kísértetiesen hasonlít Sigmund Freudéhoz, és nem nehéz a beszédközvetítő szervek diszfunkcióját szimbolikusan értelmezni. A 20. században a szexről csak kódolva lehetett írni, noha a szexuális szimbolikát nem a század találta fel, már a Grál-legendában is éltek vele. A szexualitás nagyon sokáig tabu, kihasználatlan erőforrása volt az irodalomnak. D. H. Lawrence volt az az első generációs szerző, aki már olvasta Freudot, és explicitté tette a szex ábrázolását. Már nincs cenzúra, ám az olvasók – az irodalmárok szerint – visszasírják a szimbólumokat, és D. H. Lawrence is visszavonná a Lady Chatterley szeretőjét (1928), ha olvasna mai szexjeleneteket. A szexről nagyon nehéz jól írni, irodalmi konszenzus, hogy az a legjobb, ha mindent megmutat, de magát a szeretkezést nem. Ha az írók szexről írnak, másról írnak, amikor másról írnak, szexről írnak, ha szexről írnak, és azt is értik alatta, az a pornográfia. A viktoriánus korban írtak így a szexről, ezért kerülték az írók a szex egyenlő szexszel megoldást.

Houellebecq-nek igaza van, az olvasóknak megint tetszik a szex nyílt ábrázolása, főleg mert a regényben ez a két ember közötti kapcsolat katalizátora.

Paul nem sok mindent látott, ám mintha Prudance különös mozdulatokat tett volna, felült, a jobb kezével verni kezdte Paul farkát, és Paul hirtelen megértette, hogy a bal kezével magát izgatja, ez teljesen szokatlan volt, de Paul rögtön rájött az értelmére, amikor Prudance átvetette rajta az egyik lábát, majd megragadta a farkát, és magába mélyesztette, nagyon nedves volt, szinte rögtön magába szippantotta őt. (655.)

Az irodalomnak és az irodalomkritikának van társadalmi identitása és társadalomra gyakorolt hatása, ezért a szöveg mögött megbújó uralmi viszonyokra, a szimbolikus erőszakra rá kell mutatni. Ez egy kritikus nézőpont, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Houellebecq narrátorát a kortárs kritika nyugodtan lenőgyűlölőzheti, erre számtalan példával szolgál a szöveg.

„Certainly a feminist is not likely to love this book. But I can’t do anything about that.” (Egy feminista valószínűleg nem fogja szeretni ezt a könyvet. De ez ellen nem tudok mit tenni. – mondta Sylvain Bourmeau újságírónak egy korábbi könyve kapcsán. [The Paris Rewiev 2015.01.02.] Hát, ezt a könyvet sem fogják szeretni. A női szereplők irracionálisak, szexista módon esztétizáltak, hol egy fenék, hol egy rövidnadrágba bújtatott test esik a férfitekintet tárgyiasítása alá. Egyik szereplőre (Indy) már a huszonkilencedik oldaltól le van osztva az őrült nő kártyája, és csak a regény végéig van lehülyepicsázva és -kurvázva. Ha egy nő helytállóan értékel egy helyzetet, az Houellebecq világában a hormonok miatt van, nem azért, mert nőként a hierarchiában alul lévők tudását hordozza, és mint ilyen, talán jobban figyel. Mondhatunk a világról érvényes dolgokat, ha csak az egyik nemről teszünk érvényes megállításokat, a másikról pedig esszenciális és szexista téveszméket adunk a narrátor szájába? Az irodalomnak nem kell politikailag korrektnek lenni, de reflektívnek igen.

Nehéz megérteni, hogy tudnak a nők ilyen hamar eljutni az efféle következtetésekig, ez valószínűleg feromonok kérdése, mondjuk a feromonok szagmolekulákká alakulnak át, amelyek szétterjednek a légkörben – az orrüregben dől el az egész. (502.)

„Ha néha pontatlannak találnak egyes tényeket, az nem minden esetben az én tévedésem, hanem gyakran a valóság önkényes torzítása okozza” − Houellebecq ezt a mondatot a regény végi Köszönetnyilvánításban írja, de hiába olvassuk el többször, nem lesz értelmesebb. Nem a valóság torzít, hanem a megbízhatatlan narrátor, aki a huszonhetedik oldalon közli az egyik szereplőről (Prudance), hogy vegán, majd több száz oldallal később tojásos ételt készíttet vele bormártással, másszor fésűs kagylót rizottóval, de olyan is van, hogy kiszól a konyhából a vendégei felé intézett kérdéssel:

„Mit gondoltok, nem érződik túl erősen a szegfűszeg a párolt marhában?” (506.)

Egy vegán nem eszik párolt marhát, hozzá sem nyúlna, hogy elkészítse. A groteszk esztétikai minőségével lehetne éppen magyarázni a jelenetet, de egy végig realistán ábrázolt szereplőnél fura lenne. Ez egy anomália a sok közül, olyan is van, hogy a szerző eltéveszti a szereplő nevét, Cécile-ből hirtelen Céleste lesz (201.), a nyárból meg hirtelen tél (570−572.), vagy egy matematikai tételt – Wedderburn – egyszerűen kimásol az internetről (Wikipedia). (357.)

Minden irodalmi műnek van premisszája. A Megsemmisülnié az, hogy az egyénnek lehetetlen a politika és a történelem erői elől elmenekülni, mégis muszáj, mert a szimbolikus mezők kimerültek; a politika, a nyelv, a nemek, a test, a javak ökonómiája éppen összeomlóban van. Az élet fájdalmasan banális és kiábrándító, a társadalmi életnek minden aspektusa üres, a kiváltságokkal, a hatalommal, a politikai örökséggel kapcsolatos értékeket újra kell gondolni, el kell dönteni, a Nyugatot továbbra is a növekedés és a fejlődés letéteményesének tekintjük-e.

A megsemmisülés az olvasót is érinti, de a halál felé vezető (lét)elmélet helyett narratív felszínességet kapunk, hiányzik a gravitáció, nincs igazi súlya, nincs rezonanciája, nem érezzük, hogy nagyobb dolog van a háttérben, hogy történik valami a felszínen túl is. Nagyobb mélységet, nagyobb súlyt akarunk olvasás közben, mint a spiritualitás. A kritika elején felvetett kérdésre –, miért olvastatja magát a mű – a válasz, a Roland Barthes-i értelemben vett kódok működnek – rejtély, szimbólum, cselekmény, bölcseleti referencia – mert a narrátornak a francia nemzetgazdaság és kultúra minden ágáról van mondanivalója.

Az irodalom látszatának is nagy hatása van, mondta a már említett filmben Nádas Péter, mert ösztönöz, megerősít, kétségeket ébreszt, elvarázsol, és vigasztal. És tényleg, ahogy Franciaország önmagát vigasztalja, nem a kolonializmusra és a népirtás történelmi örökségére gondol, hanem saját művészetére. Nekik ennyire futja. Lucie Ceccaldi, Houellebecq anyja, aki életében nem különösebben értékelte fia irodalmi tehetségét, egyszer a következőt mondta a Lire irodalmi magazinnak (Reuters idézi https://www.reuters.com/article/idUSMOL068593/): "My son writes well, in a way," (A fiam bizonyos értelemben jól ír). Ennél jobban meg sem ragadhatta volna a lényeget. ∗∗∗∗∗

Michel Houellebecq: Megsemmisülni, ford.: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2023)

 Következik Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség, 2023