Ritkán olvasunk ennyire jó címet. Søren Kierkegaard-tól származik, a dán filozófustól, aki tudott egyet-mást az élet árnyékos oldaláról. A Hiányod maga a sötétség cím reflexív, közvetlen ráutaló viszonyban van a narratívával, helyes kapcsolat van jelölő és jelölt között. Nem baj, ha tüntetően nem rámutató jellegű egy cím, de a parazita jellegű, kereskedelmi célú intertextualitás intoleránssá teszi az olvasót. A magyar szépirodalmi címadások például tele vannak deviáns szintaxisokkal, az – eltérés a normától, mint norma – uralja őket, ezért sokszor kevésbé sikerültnek tűnnek.

Éljünk együtt, míg meg nem halsz

A könyv címéből azt gondolhatjuk, a szerelemről szól, és nem is tévedünk nagyot. Jón Kalman Stefánsson úgy beszél Izlandról, mint amikor valaki a szerelmét viszi haza bemutatni, és a lehető legtöbb jót akarja elmondani róla. Izlandot azonban nehéz pleasant place-ként, a biztonság és a kényelem idealizált, kellemes helyeként bemutatni, mely menedéket jelent az idő és a halandóság elől. Izland nem az Édenkert, inkább locus terribilis, ahol a kegyetlen és vad táj nyers erőt kíván. Stefánsson pasztorális hangja nem különíti el az embert a természettől, Izland egy tudatmező, egy elmeállapot, ahol a szereplőket a természet determinálja, megváltoztatja az irodalmi karakterek sorsát.

Mi Stefánsson premisszája? Az, hogy az életről szóló írás a halál írása. Minden tettünk, minden döntésünk mások életéhez és halálához vezet. Az ember soha, semmilyen körülmények között nem járhat jól. Bármit döntsön, meg fogja bánni, de azt is megbánja, ha nem dönt. Mindent a sors irányít, nincs szabad akarat. Az élet paradoxon: a világ a magánéleti tragédiák ellenére is megy tovább, a vége pedig mindenki számára ugyanaz: meghalunk, és mindenkit elfelejtenek. De akkor mi végre az egész? Nincs szabad akarat, mégis minden szereplőnek döntenie kell. Az egyetlen dolog, amit ezzel kezdhetünk, hogy leírjuk, vagy rábízzuk az írókra, mert egy jó író többet tud a világról, mint mások.

Az ember úgy írja le a világot, amilyennek abban a pillanatban látja. És soha senki nem írta le még olyan jól, hogy ne lehetne jobban csinálni. Ezért folytatjuk. (499.)

Izland irodalmi klímáját sokáig az óizlandi sagák uralták: királyok, nemzetségek nevezetes tetteiről szóló hosszú történetek, ahol a szereplők tulajdonságait nem az elbeszélő által ismerjük meg, hanem magukból az eseményekből, amelyek a cselekmény előrehaladása során bontakozik ki. A saga sosem foglal állást, a dráma a következményekben rejlik, a cselekmények irányítója a sors. Stefánsson pontosan ilyen elbeszélői stílussal alkotta meg generációkon átívelő regényét, csak ebben nincsenek nevezetes harci események, bosszúhadjáratok, sem hegyi óriások, trollok vagy vérfarkasok, csak szívszorító, személyes tragédiák.

Adva van egy első személyben beszélő amnéziás férfinarrátor, akiről majd csak a regény végén tudjuk meg, kicsoda.

Úgy tűnik, mindent elfelejtettem, ami velem volt kapcsolatos, hogy mi a munkám, miben vagyok tehetséges, van-e valaki, aki szeret, azt sem tudom, van-e gyermekem – azt hogyan felejtheti el bárki? Az emlékeimnek hűlt helye, csak egy dolog van, valami veszteség fájdalma. (46.)

A narrátornak néhány családi saga elmesélése a feladata, ahol hétköznapi emberek küszködnek az izlandi természettel, a gazdaságokkal, de főleg önmagukkal. A narrátor nem tudja hova pozicionálni magát, mások reakcióiból próbál következtetni saját helyzetére. A regény elején egy falusi temető kápolnájában ül, de nem tudja, hogy került oda. Hamarosan egy titokzatos entitás szegődik mellé, akiről Stefánsson nem segít eldönteni, meghalt szereplő, maga Jón Kalman Stefánsson, esetleg a Halál, vagy egyenesen a Sátán az.

A Hiányod maga a sötétség egy szerződés története, ahol a névtelen és amnéziás narrátor egyezséget köt a titokzatos entitással, hogy megtudja magáról, kicsoda, és hogy kerül a történet szereplői közé. A halált elbeszélő szövegre cseréli, árucikk, áldozati adomány lesz belőle. Az elbeszélői szerződéseknek irodalmi hagyománya van, gondoljunk Seherezádéra, aki egy-egy nappal hosszabbítja meg az életét azzal, hogy mesél, vagy De Sade márkira, aki az orgiát fejtegetésre cseréli. Olyan történeteket várnak tőle, amelyet valamilyen módon maga a titokzatos entitás mond tollba. A narrátor ugyan nincs meggyőződve, hogy ezeket mindenáron el kell-e mesélni, ám köti a szerződés.

Ami fontos, az az, hogy folytasd a történeteket, amelyeket útnak indítottál. Nyilván észrevetted már, hogy ha írsz, lelassítod az időt. De ezért valamivel fizetned kell. Így szól a szerződés. Ha egyszer elkezdted, nem torpanhatsz meg. A halál, ahogy a régi vers is mondja, a várakozás testvére. (178.)

Stefánssont nemcsak a történet, de a történetmesélés módja is érdekli. Úgy intézi a narratív szerkezetet, hogy a nézőpontokat állandóan változtatja, ez viszi előre a regény dinamikáját. Történetépítésének alapelvei az erős emberi vágyak, ezek ellenerői, majd a tetőpont, és a megoldás, ami minden esetben egy egzisztenciális döntés. A mű szereplőit fokozatosan ismerjük meg, a narrátor folyamatosan előre és hátra tekint, ezért az olvasó mozaikszerűen rakja össze a szereplőkről való tudását. A karakterek jelleme nem párbeszédekből bontakozik ki, hanem a cselekedeteikből, és ezek leírásából, ami felett a narrátor uralkodik.

A regény egyik főszereplője Guðriður Eiríksdóttir, harmincnégy éves tanulatlan parasztasszony az izlandi felföldről, aki a 19. század legvégén, ölét íróasztalnak használva, leírja gondolatait a Lumbricus terrestrisről, azaz a közönséges földigilisztáról. A közönséges földigilisztának eddig három nagykövetét ismerjük: Darwint, aki csodálta őket, Nádas Pétert, aki a 2022-es Ünnepi Könyvhéten beszélt róluk, és most Jón Kalman Stefánssont, aki az egész regényt a földigiliszták áldásos hatásával kezdi. Guðriður maszkszerű, feszes, erőt mutató ridegsége alatt intelligencia és tehetség rejtőzik, szavakká tudja formálja saját megfigyeléseit. Nemcsak leírja, de el is küldi a Természet és Világ című folyóiratnak, amit Pétur Jónsson tiszteletes, a szerkesztőség egyik tagja olvas el. Innen kezdődik minden.

A földigiliszta a hímnős gyűrűsférgek törzsébe tartozik, segít a földnek lélegezni. Nélküle a föld minden bizonnyal megfulladna, elsárgulnának a füvek, a virágok, és mi lenne akkor velünk, emberekkel? Sokan szinte irtóznak tőle, nyilván azért, mert a föld sötét mélyében érzi magát a legjobban, és teljesen néma. Ez a leírás meglehetősen hasonlít a haláléhoz. Talán ez a magyarázata annak, miért utálják ezt a figyelemre méltó állatot?...Én inkább Isten gondolatának hívnám, ha merném. (81.)

Guðriður Eiríksdóttir belső konfliktusoktól teli élete leszármazottaiban él tovább, mert az élet akkor sem változik, ha változik. Ha mégis változik, az csak szenvedést hoz. Ez a pesszimista világkép formálja végig a regény szereplőinek életét, kivéve Guðriður ükunokáját, Eiríkurt, aki legkisebb fiú archetipikus figurájaként kiszakadva a zord izlandi tájból nyugat felé veszi az irányt. Az irodalomban a Nyugat, mindig távlatokat, a fejlődés, és a növekedés lehetőségét jelenti. Eiríkur utazása küldetés, megadott oka a zenei tanulmányok folytatása, valódi oka azonban az önismeret puha vánkosa, amire lehajthatja majd a fejét. Ám nemcsak Guðriður családjáról, leszármazottairól lesz szó, hanem a faluközösség más tagjairól is, közeli és távoli szomszédokról (Aldís és Haraldur), barátokról (Kári és Margrét), egy lelkészről (Pétur és Halla), és másokról is.

Izlandnak akkora történelmi aurája lett, főleg a sorozatgyártó forgatókönyvíróknak köszönhetően, hogy ma az egyik legnagyobb vonzerővel bíró turista célpont annak ellenére, hogy a világ legdrágább országa. Jón Kalman Stefánsson könyve mindent megtesz, hogy elhessegesse azokat a tévképzeteket, amelyek a felületes szemlélőben felmerülhetnek. Izland hiába van az északi sarkkör közelében, hiába tart tíz hónapig a tél és két hónapig a nyár, és egy öt házból álló település már nagyvárosnak számít, szerves része az euroatlanti kultúrkörnek, nemcsak Dánia miatt. Közép-európaiként irigységgel vegyes csodálkozással olvassuk az Y generációs tanyasi fiatalember – Eiríkur – coming of age történetét, amelybe magától értetődöttséggel fér bele egy többéves párizsi iskoláztatás, egy Marseilles-ben vett lakás, és persze a francia nyelv magas szintű ismerete. Vagy a baby boomer generációból származó Aldís testvérének New York-i tanuló évei, igaz, csak utalás szintjén. A Stefánsson által ábrázolt izlandi tanyavilágban a bálázógépen Bob Dylan és Leonard Cohen szól, az izlandi birkatenyésztő őstermelők karakterébe az is belefér, hogy a világ legjobb zenéit hallgassák, és játsszák, ráadásul ismerjék a világirodalom klasszikus műveit is. Persze, az állandó importálás, a kereskedelmi hajózás kultúrája sok áldással is járt, évszázadok alatt kitermelte a maga jótéteményeit, és attól, hogy valaki füvet kaszál és birkákat ellet, behatóan ismerheti Bruce Springsteent, a The Beatlest vagy A Mester és Margaritát.

Izland maszkulin entitás, a természeti erők, a hajózás, a kereskedelem, a halászat, a vándorlás és kalandozás motívumai, az irodalom, a zene, mind férfifoglalatosságként tételeződik, ahova a nők csak tájékozatlanul nyitnak, be mint egy ismerős, de alapjában véve nem rájuk szabott világba. Guðriður karaktere bármennyire is törekvő, női szerepe alárendeltté teszi, akkor tud csak olvasni és gondolkodni, amikor férje (Gísli) nincs otthon. Stefánsson nem közvetlenül jeleníti meg az izlandi pater familias elnyomó figuráját, mégis nyilvánvaló. Ahogy haladunk generációról generációra, egyre egyenlőbb párkapcsolatokkal találkozunk, Aldís és Haraldúr kapcsolata az ezerkilencszázhetvenes évek világából már kifejezetten egyenlő, de ugyanilyen az egy generációval idősebb Hafrún és Skúli kapcsolata is. Egy női szereplő van csak, aki kibeszél a realitásból, Batool, aki annyira antinarcisztikusra sikerült, annyira deklaratív módon akarja Eiríkur javát, hogy csak a férfi fantáziaszülötte lehet. A félig olasz, félig jordán szakácsnő enni ad Eiríkurnek, cserébe azt kéri, beszéljen a fjordokról. Ez azonban csak öntudatlan megtévesztés, egy reális szereplőt a fjordokból is csak saját maga érdekelné. Személye azonban dramaturgiailag szükséges ahhoz, hogy Eiríkur gondolatait megismerhessük. A női szereplők ábrázolása a hagyományos férfitekintetet követi, a nők jellemzésének elsődleges eszköze a külsejük leírása, a testrészeire bontott nő a férfifantázia kötött struktúrájaként jelenik meg, a férfiakat azonban mindig integráltan, egészben láttatja.

Ugyanis egy hölgy van nálam látogatóban, hosszú lábú, mint egy arab paripa, a szeme sötét és mély, mint a sivatagi éjszaka. (…) Úgy sejtem, a háta szebben ível, mint amilyet Salvador Dali rajzolhatott volna, a melle háborút robbanthatna ki, látványukra maga Krisztus sem tudott volna nem olyasmire gondolni, aminek semmi köze a hegyi beszédhez. (458.)

Stefánsson regényében nyoma sincs a posztmodern iróniának, nem úgy beszél a szerelemről, és a szexualitásról, mint a női magazinok, ahol a szenvedélyes szerelmek inkább tűnnek traumás kötődésnek és játszmáknak, mintsem heroikus küzdelmeknek. Ha Stefánsson beszél róla, megnemesedik mint a bor.

Gísli vajon vigyázva használta-e a zoknit, mikor beleürítette az ondót, és igaz-e, hogy Eiríkur, aki úgy néz ki, mint egy szomorú rocksztár, nem szexelt azóta, hogy három éve visszatért ide, beéri a gyapjúzoknival; ez aligha egészséges. Hát akkor ez a Sorsszimfónia, amely csak növekszik, hömpölyög és változik, akár az emberiség világképe, nem az emlékezetkiesésről szól, meg a szerelemről, árulásról és halálról, a boldogság és a legjobb univerzum kereséséről, hanem mindenekelőtt a szex hiányáról, arról, hogy zokniba ürítsük magunkat? (243.)

A könyvet nemcsak a szerelem és halál témája uralja, de a zenei utalások is, melyek úgy tartoznak a férfi szereplőkhöz, mint izlandi birkához a gyapja. Természetes üzemmód, mi több, a könyv végén egy zenei lista is szerepel az emlegetett előadóktól. Sajnos nincs mód megkérdezni Stefánssont, Björk Guðmundsdóttirnak hogyhogy nem jutott benne hely?

A könyvet egyfelől nehéz olvasni, a befogadói önelégültséget teszi próbára a sok különleges hangzású izlandi személynév, helység- és beszélő földrajzi név (a sokat emlegetett Havashegy-félsziget, a Snæfellsnes például), vagy amikor rájövünk, nem egy újabb személyről, helységnévről van szó, csak rövidebb változatáról (Ásmundur-Ási, Ystanes-Nes), másfelől könnyű, mert a fikció azért olvastatja magát, annak ellenére, hogy Stefánsson kedvét leli az irodalmi botlató kövek elhelyezésébe, amikor pár oldalanként filozofikus – néha közhelyes – kérdés formájában feltett fejezetcímekkel szakítja meg a szöveget.

Stefánsson térképet ad olvasója kezébe az izlandi élet rejtett rendjéhez, ehhez a lapos szerkezetű társadalmi hierarchiához, az északi tájban megrekedt archetipikus emberekhez. Történetmesélésének ereje és szépsége, és az olvasóra tett hatása nagyon személyes szinten jelenik meg, szívfacsaró, nehéz szívvel tesszük le a könyvet.

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség, 2023

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu

Következik Puskás Panni: Megmenteni bárkit, 2023