Az év novellái 2002 óta gazdagítja az antológiák sorát, jelen kötet novelláit Toldi Éva (1962), az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára – magyar irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő válogatta, személyes ízlésén alapulnak. A novellák sokféle témát érintenek; az egyszerű realizmustól egészen az abszurdig.

Férfitörténetek C-dúrban

Az év novellái 2024 bizonyos tekintetben maga mögött hagyja a formális struktúrákat, ha valaki a klasszikus novella definíciójából indul ki, csalódni fog, de funkcionálisan olvasva – kritikusként, író- vagy versenytársként – más érzékenységek vannak a nyelvhez és a történethez való viszonyban, mint a klasszikus novellák esetében.

Igaza van Toldi Évának, amikor azt mondja „[...] az irodalom több olyan antológiát is elbír, amelyek a legjobbakat mutatják be.” (https://www.gyorfiszalon.hu/news/18899/102/) A Magyar Napló eddigi válogatásaira is helytálló a megállapítás, az irodalom nem megkímélt területe a polarizált világnak, a társadalmi és politikai preferenciáknak, de legalább minden oldal megmutathatja az irodalom segítségével azokat a trendeket, értékvilágokat, amelyeket követ, amelyekben hisz. A Magyar Napló stabil, konzervatív-keresztény szellemiséget közvetít, legtöbb novellája azt a meggyőződést igazolja, hogy a fikciónak társadalmi lelkiismereten kell nyugodnia, nem túlhajtott intellektualizmuson. Tudatos stratégia, hogy javarészt saját szerzőkkel dolgozik, és ebben semmi különös nincsen. Jelen kötet folytatja az életkori besorolás hagyományát, a legidősebb szerzőtől halad a legfiatalabbig. Ferdinandy Györggyel (1935-2024) kezdődik, és Masri Mona Aicha-val (1993) ér véget. Az antológia első mondata így hangzik: „Az alattunk lévő házmesterlakást is kiadták a szüleim”, az utolsó: „Nem mondom, hogy nem gondolok a mező liliomaira és az ég madaraira.” Van-e különbség a két megszólalás között?

A Sybil/Szex és pszichoanalízis (2019) című filmben nagyon plasztikusan beszél az egyik szereplő egy kortárs jelenségről. Olyasmit mond, hogy az olvasás alapvetően a túszejtés mechanizmusára épül, valakit arra kényszerítesz, hogy iksz órát eltöltsön az agyadban. Más fejében vagy vendég, egészíthetnénk ki. Igen ám, de az embereknek még kevesebb idejük van, mint tíz éve – a film óta eltelt öt év –, amikor a szerzőknek még lehetett egy kis sikerük. Mára az emberek telítődtek infóval, ezernyi okuk van, hogy ne olvassanak, és soha nem volt még ennyire illegitim, hogy könyvet írjon az ember. Vagy novellát – tegyük hozzá. Inspiráció nem létezik, a kemény munka sem ér semmit, az írás nem a történetről szól, hanem két-három dolog találkozásáról, ami beindít egy folyamatot. Vagy néha már van egy létező folyamat, amit be lehet gyűjteni, mint például egy újsághír.

Nehezen lehet cáfolni a fenti mondatokat, különösen, ha szépirodalomra gondolunk. A csavar ott van, hogy az emberek néha mégis olvasnak, ezért az írókat hatalmas felelősség terheli, gondoskodniuk kell arról, hogy minden szavuk mögött szándék rejtőzzön, legjobb esetben az iróniával és az olvasóval folytatott végtelen játszma, amikor metafizikai, egzisztenciális, filozófiai vagy vallási elképzelésekkel foglalkoznak. Ha rendszeresen forgatunk könyveket, megtanulunk olvasni a sorok között, megtanuljuk keresni a történet legbelső rétegét, szimbólumait, szándékos párhuzamait, az igazi jelentését. Megismerjük magukat az embereket. Epifániát (megvilágosodás) élünk át, többet tudunk meg a világról, és az öntudatnak ez a szintje felszabadító. Írás közben az író és az olvasó is felfedezi saját világképét, már ha képesek rá, mert ahogy a nyelv és a kommunikáció fejlődik, a nyelv is korrumpálódik.

Az egyre rövidülő figyelem korszakában a novella a legalkalmasabb a 21. század leírására, bár nem tőle várjuk a létezés értelmének mélyreható vitáit, és inkább kérdések felvetésével foglalkozik, nem a válaszokkal. A novellák illeszkednek a frenetikusan modern életmódunkhoz: Hogyan élünk, miért élünk úgy, ahogy? A novellák érzelmeket vágnak át, megnézik mi van alatta, kiásnak valamit a homályból, ezáltal vetik ki a horgonyt az olvasók tudatában.

A legjobb novellák nem elmesélni akarnak egy már átélt kalandot, hanem kalandozni akarnak a nyelvben és a tudatalattiban. A novellákban meghittebb, zsigeribb módon találkozunk a világgal, mint a regényekben, ez a legfőbb élvezet bennük. Hátsó ajtó a nehéz, zaklatott érzelmek számára. A legjobb novellaírók az érzelmi áttételek és a desztilláció mesterei, amikor maguk helyett másokról beszélnek.

A már említett beszélgetésben Toldi Éva szerkesztő azt mondja, nem keresett közös nevezőt, de a végén mégis talált, a transzkulturalizmust, mely több szerzőt is összeköt. Elolvasva mind a negyvenegy novellát, még több közös nevező rajzolódik ki. Az idősebb női szerzők korosztályát Mezei Katalin (1943) demokrácia deficitről szóló allegóriája (Az állatok tanácskozása) és Varga Klára (1963) (ön)vigasztalásról és a gondoskodás erkölcsi felelősségének témájáról szóló Vince és Dafina című novellája képviseli. Küldetés- és termékenységtörténet egymásba kapaszkodó mintája hajtja előre az eseményeket, mely látszólag egy Vince nevű kisfiú körül forog, ám a küldetés valódi célja, hogy a mesemondó Dafina krisztusi figurája szembenézzen önmagával.

Dafináról sokan tudták a városban, hogy meséket mond, de azt kevesen, hogy miféléket. Nem könyvekből mesélt, hanem mindenkinek saját mesét mondott, olyat, ami csak az övé. Főleg akkor kértek tőle mesét a helybeliek, ha valami nagyon elakadt az életükben. (86.)

Sajátos női tapasztalatról három szerző ír, a már említett Varga Klára, Jánoki-Kis Viktória (1982) és Masri Mona Aicha (1993). Nem tűnik kevésnek, hogy negyvenegy novellából három szól kifejezetten a nők által megélt tapasztalatokról? Varga a mesemondó empátiáját és gondoskodását a női szerepkészlet részeként vetíti vászonra, Jánoki-Kis egy verbálisan bántalmazó férjet.

Robi közeledik felénk. Tudom, mit fog mondani. Megint én leszek a hibás mindenért. Miért hagytam, hogy eddig fajuljon a dolog. Mikor tanulom meg, hogy egy ilyen gyereket szigorúbban kell nevelni. Nem akarom hallani az újabb kioktatást. Hirtelen döntök. Elindulok a tóba. Talpam alatt besüpped az iszap. Sietni, sietni előre, hogy mielőbb térdig, combig, derékig érjen a víz. – Ez a megoldás, hogy rám sózod? – kiált utánam Robi, de nem fordulok meg. El kell innen tűnnöm, hogy levegőhöz jussak. (239.)

Masri Mona Aicha a református vallás témáját a nők szexualizált kinézetére vonatkozó normákkal mossa össze. A többi női szerző novellája nem kifejezetten női tapasztalatról szól, Burns Katalin (1976) mozis közegben játszódó novellájának (Mozi) mondanivalója a kortárs korporét közeg ellenszenvesen hierarchikus struktúrája, Gerzsenyi Gabriella (1977) narrátora nosztalgikusan tekint vissza a hetvenes, nyolcvanas évek kárpátaljai konzumfogyasztásának paneljeire (Amikor kicsi voltam). Benkő Imola Orsolya (1979) ugyanezt teszi, csak egy romániai magyar narrátor visszaemlékezésével, nála azonban megjelenik valami, ami a férfi szerzők által írt novellák jelentős részében is ott van; a korlátozó és bántalmazó apa időtlen figurája (Mackósajt). Lőrincz P. Gabriella (1982) szövegében is van egy rendreutasító apafigura, aki elől az egyetlen menekülési útvonal az élettelen kőszoborrá válás abszurd folyamata (Szobor).

Miért gond, ha negyvenegy novellából csak nyolcat írt nő? Toldi Éva szerkesztő reflektálatlansága fura, egyfelől női alkotóként, másfelől egyetemi tanárként, irodalompolitikusként, szerkesztőként. „Nem is értelmezhető, hogy ez sok vagy kevés”, mondja az idézett beszélgetésben. De, értelmezhető, és kevés. A tavalyi válogatás jobban megfelelt ennek a szempontnak, ott a szerzők majdnem fele nő volt. Kortárs irodalomelméleti kérdés a csak a szöveg minősége számít paradigma hamissága, hiszen az esztétikai minőség éppen hogy férfiízlés diktálta konstrukció volt mindig is, férfiszerzők szövegeit kanonizáló és normalizáló folyamat. 2024-ben az irodalom egészen más, mint száz éve, amikor női szerző talán helyet sem kapott volna egy válogatáskötetben. Ez nem világnézet vagy politikai széljárás kérdése, hanem alapvetés. Vagy ahogy Krusovszky Dénes – jelen antológia egyik szerzője mondta – az irodalmi minőség eszmecseréjéből a női nézőpont kirekesztetett. (https://magyarnarancs.hu/pislogo_szobrok/krasznahorkai-laszlo-es-a-nem-letezo-noi-szerzok-112363. Mit üzen a 33:8 arány? Azt, hogy a férfi szerzők jobb novellákat tudnak írni? Biztosan nem. Ha őszintén segíteni akarjuk az olvasást, akkor ennek a szempontnak helyet kell adni.

A novellák többsége önéletrajzi elemeken, férfiasságalakzatokon és férfiszocializáción nyugvó szöveg, melyekben az idősebb generációhoz tartozó szerzők elmerülnek a nosztalgiából rakott bölcseleti novellákban. Mintha a múltban araszolnának egy vicinálison, és tengerré szélesítenék az elbeszélés sodrát akkor is, ha csak egy csermely. A belső monológgal dolgozó nosztalgia-narratíváknak nem csak ereje van, de veszélye is, a közelmúltat a jelen piacán eladni nehéz, főleg, ha nem tudják nyelvileg, formailag és tartalmilag megújítani.

Az antológiát olvasó tehát többnyire kudarcos férfitapasztalatok időutazója lesz, ahol a szerzők a személyes és társadalmi traumákat összekapcsolják, ám oly régimódian, hogy egy régészt is érdekelné. Ebben a világban Bözsikék vannak, az első szexuális tapasztalat férfivá avató szertartása, ahol az olvasó a kettős mércék világába kerül. Ilyen novella például Majoros Sándor (1956) Hogyan lettem pilóta? vagy Kontra Ferenc (1958) Lidércek a téli éjszakában című novellája, ahol az olvasó elcsodálkozik, a "dallamtapadás" és a "macsó" kifejezést már akkor is használták? Oberczián Géza (1961) Brassó című hosszú narratívája ismert irodalmi toposzra épül, egy író meglátogatja gyermekkora helyszínét, és az író-olvasó találkozón friss referenciát kap a valóságról. Az olvasó pedig eltöpreng, ez lenne a kortárs magyar kispróza élvonala, ők a legfontosabb szerzők? Száraz Miklós György (1958) Még hintázom kicsit az ágon című szövege önelemző esszénovellája, intellektuális történetmesélése azonban meggyőzően jeleníti meg az öndefiníció és az érési folyamat konfliktusát.

Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, átgondolta a dolgot. Te senkit nem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen. (33.)

A másik érintkezési pont a novellákban a diszfunkcionális apafigurák jelenléte. Szinte minden novellában közvetlen vagy közvetett formában felbukkannak. Nem véletlenül. A magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a szerető és gondoskodó apák valóságos és szimbolikus hiánya. Vagy nincs jelen, vagy ha jelen van, teljes mértékben alkalmatlan: nem a világot segít értelmezi, hanem maga a zűrzavar, elhanyagoló, bántalmazó, és kegyetlen entitás.

Az antológia egyik legjobb írása Grecsó Krisztián (1976) Apám üzent című novellája, ahol a kudarcos tapasztalatot ugyan az apafigura generálja, ám a felelősség a jelenben mégis a narrátoré, aki saját narcizmusát kéri számon, és vetíti egy televíziós műsor pszichiáterébe. Szöllősi Mátyás (1984) elbeszélője mintha egy bolti eladótól kérne orvosi-mentálhigiénés diagnózist, amikor nem ismeri fel a bántalmazás nemileg meghatározott jegyeit az apafigurán, és tájékozatlanul nyit rá a valóságra, amikor kizárólag az egyéni jellemfejlődés kisiklásának tudja be apja viselt dolgait. Bódi Péter (1991) klasszikus novellája gyermeki nézőpontból ábrázol egy hétköznapi módon defektes apát, és ez a novella vezet át egy másik kortárs tematikához, a humán és nem-humán élőlények közötti kizsákmányoló kapcsolathoz.

Két csiga, egy apa meg a fia állnak az autópálya szélén, mire a fiú megkérdezi az apját: apa, hogy lehet átjutni az út túloldalára? Erre az apa azt mondja: ó, sehogy fiam. Oda születni kell! Hangosan nevet a saját viccén, majd hirtelen rálép a csigára. Éles reccsenést hallok. (316.)

A nem-humán entitásokhoz köthető narratívák az emberről mondanak a legtöbbet: eltaposott csigák, szarvassal való traumatikus találkozás, megnyúzásra váró ezüst rókák, lelőtt egyiptomi kóbor kutyák, és egy áram ütötte galamb. Margetin István (1979) novellája is (Sovány malac) a két téma metszéspontjában áll, amikor egy kegyetlen hagyomány – disznóvágás – kapcsán beszél egy autoriter apáról, aki megtiltja a más élőlények iránti szolidaritást, valamint arról, hogy az evés mindig a szülőkre való érzelmi reagálás.

Vannak abszurd, szatirikus, és parabola novellák, melyek egy része kamaszos fisztulahangon megszólaló csukaszürke, lapos, félsütetű szöveg. A novellának – bár elbúcsúztunk a hagyományos definíciótól – azért releváns dolgot kell mondania a világról, valamit, ami magával ragadja az olvasót. Cserna-Szabó András (1974) abszurdba hajló novellája a Mátrix-filozófia eredettörténetére vagy a ősi kínai filozófiára reflektálva azt az ismert tételt ironizálja, mely szerint „Az élet álom”. A Kátya és a bográcslánc, avagy üresedés a húsiparban szövege azonban nem a gyémánthegyű trágárság novellája lett, hanem egy nyelvileg közepes, tartalmilag mesterkélt szöveg.

Az asszony ezután leakasztott egy húskampót, és annak hegyével kezdte szurkálni-karmolászni férjét. Kibuggyant a vér a bőr alól. A hentes pénisze már olyan kemény volt, mintha megfagyott volna. Ekkor Kátya hasra fordította emberét, és egy csülökcsontot erőltetett ánuszába. A főhentes visított a fájdalomtól (senki nem hallhatta, a mészárszék a városka szélén épült) de vesszője már az acélnál is keményebben ágaskodott. (175.)

Szántó T. Gábor (1966) a Színház című novellájához nem talált jó befejezést, torzóként lebeg, pedig jól indul, egy kisfiút vezetnek be a polite society (udvarias társaság) világába, sikertelenül. Szélesi Sándor (1969) A képzeletbeli barát című írásában hiába van alternatív valóság és nézőpontváltás, szövege a csillagközi térben maradt, nem gravitál a föld felé, talán a szerzővel való analitikus beszélgetés után jöhetne csak le a földre. Novák Valentin (1969) realista szövegében (Dr. Rotács, a fogadatlan kertész) tűnik fel az a kortárs toposz, ami az írók legnagyobb rémálma, az értelmetlen és hiábavaló élet szimbóluma, az árufeltöltői munka. Kétségtelen, az érzelmi-egzisztenciális entrópia utolsó állomása, a hajléktalanságot nem számítva.

Lackfi János (1971) jól előadott írása (Halálozási rubrikák) a hatalom működéséről releváns, átérezhető és nagyon szomorú kép. Szalay Zoltán (1985) kafkai ihletésű disztópiája túlírt, Vass Norbert (1985) Altató-ja légüres térben lebeg, de egy horhón majdcsak megtalálja a lefelé vezető utat, miközben az olvasó azon töprenghet, mit akart mondani a költő Fürst Walter (kártya)figurájával, hacsak azt nem, hogy a világ mindig is régimódi férfivircsaft volt, ahol a nőket és a gyerekeket legjobb negligálni valamilyen kíméletes módon. Vass igen remek szövegeket ír a Könyves Magazinnak, amitől az ember automatikusan azt képzeli, a novella írásban is penge.

A funkcionális olvasónak az az érzése, hogy a nyomtatott szó csapdájába szorult szerzők a novellaíró hagyomány farkába kapaszkodva írnak ugyan, de kibelezik a novellaformát, ezért az elragadtatás váltóárama nem mindig ráz meg bennünket, kevés a friss, magával ragadó szöveg. Nem minden novella mesél gondos irodalmi kidolgozottsággal, precizitással, igényes figyelemmel a nyelvre és formára. Nem érezni a nyelvi erőt, az eredetiséget (ha van ilyen), a hang, a ritmus, a hanglejtések harmóniáját és szépségét. Nem érezni a novellák mögött rejlő mesélőkedvet, a késztetést, ami a jó novella előfeltétele. Mert végül is ki uralja a szavakat? Az, aki olvassa.

Megfontolásra érdemes, nem lenne-e jobb, ha a szerzőket betűrendbe sorolnák, az enyhén stigmatizáló életkori besorolás helyett? A könyv tipográfia szép, nagyszerűen lapozható, olvasható, remek a betűtípus, látszik, hogy nem csak az esztétikára, de a funkcionalitásra is gondolt Árkossy István és Zách Eszter. ∗∗∗∗∗

A kritika eredeti megjelenése: ambroozia.hu 2024/3

Következik: Kemény Lili: Nem