Anyám költői kérdésekből doktori disszertációt írhatna, amivel a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lehetne. Csak olyanokat kérdez, amire nincs válasz. Őszinte semmiképp. Kimegyünk a jövő héten a temetőbe? Mit lehet erre mondani, főleg, amikor rájön, az már a húsvét hete lesz.

"Menjünk taxival", mondom napokkal előtte. "Jó", mondja, de tudom, amikor ilyen gyorsan mond igent, abból nem lesz semmi. "Te fizeted oda, én meg vissza." "Elfelezzük", mondja. Több napos variálás után a huszonhatodikában maradunk – különleges nap – Magyar Péter például ekkor megy az ügyészségre a bizonyítékaival. "A fenébe" – épp az élővilágot fogom irtani, amikor Magyar a Facebook oldalán osztja meg azt a hangfelvételt, amivel reményei szerint megdönti a kormányt. Anyámnak nem mondhatom el a kétségeimet, mert ellentétes oldalon állunk politikailag, és nem is tudja, ki az a Magyar Péter, elmagyarázni pedig addig tartana, amíg a három sírt rendbe tesszük. Annyira fáj a derekam, hogy egy idő után azt javasolja, nyugodtan üljek fel a biciklire, majd ott találkozunk, ő jön gyalog. "Tropább vagy, mint én", mondja, és tudom, kicsit örül. Afféle anya-lánya rivalizálás, azóta tart, amióta egyszer a Mácsai nevű szomszédunk átkiabált a kerítésen, hogy anyám jobban néz ki mint én. "Hogy lehet egy fiatal nőnek ennyire nem adni magára?" Indulás előtt átbeszéltük a forgatókönyvet, legelőször a sarki virágboltból kell öt szál fehér szegfű apámnak, mert ő a legfontosabb halottunk. A többieknek anyám a kertből szedett sárga trombitavirágot, beletettük a kis locsolókannába, fel a bicikli kormányra, nehogy elszáradjon, míg kiérünk. Biciklivel hamarabb odaértem, bementem a virágboltba és vettem öt fehér szegfűt, darabját négyszáz forintért. Kicsit soknak gondoltam a keveset, mint Micimackó, és ellentétes az elveimmel is, hogy gyökér nélküli virágot vegyek, de ez most rendkívüli helyzet. Közben anyám utolért. "Fehér szegfűt vettél?" Meg van döbbenve. Csak hogy én meg a narcisztikusokból írhatnék disszertációt, ezért csendben maradok, nem mondom azt, amit a helyemben mindenki: "De hát te mondtad, hogy fehér legyen" Ez a nyereségem, hogy többet tudok, mint mások. Míg elérünk apám sírjáig, elmondja, hogy a szegfű, amit vettem, másnapos. Megint csöndben maradok, egy szakember azt mondaná, nem adok anyámnak narcisztikus táplálékot. Jó jelző ez a másnapos, anyámban egy költő veszett el, bár nem azért mondja, mert verset akar írni, hanem, hogy a csúnya és a hervadt szavakat kikerülje. Tudja, hogy én most akár hogy is nézzük, önkénteskedem, és azt is mondhatnám, hogy sajnos, sajnos határidőm van..

Alison Friend – Artist Facebook oldala

Messze van a sír, van idő megbeszélni, én mibe menjek Skóciába, és hogy őneki senki ne mondja meg, mennyi csomagot vigyen magával. Ezt ő csak nekem mondhatja meg, mert mióta megvan a repülőjegyünk, gondolatban mindent összepakolt, főleg az én ruháimat. "Majd ezt a szoknyát húzd fel." Kicsit meghatódom, hogy van olyan ruhadarabom, ami tetszik neki. Ő is elérzékenyül, felidézi, amikor csecsemő unokája – aki ma egy öt csillagos skót szálloda top managere – elfehéredett ujjacskáival szorította az övét fürdetés közben, és hogy most a repülőn majd fordítva lesz, most ő fél. Mert anyám csak akkor utazik, ha eljönnek érte. Apám sírja pont úgy néz ki, mint mindig, kivéve, hogy a gyönyörű hársfa ki van vágva. Gyökereiből egy henger alakú csonk ott maradt, nem bírok ránézni. Anyám szerint az utolsó percben jöttünk. Hát igen, a szél tette a dolgát, tele van a fű összetört üvegmécsesek szilánkjaival, színes műanyag csokrokkal, faágakkal, elszáradt levelekkel. "Valaki direkt a mi sírunkhoz dobja." "Szerintem a szél", mondom, de most ő hallgat. Gereblyével és a kezével szedi össze a csontszáraz leveleket, erős a szél, én tartom a zsákot. Hármat megtömünk, viszem a konténerbe. Mire visszaérek, a szintén csonttá keményedett földdarabokat üti gereblyével. "Soha nem dobnék semmit mások sírjára", de még be sem fejezi a mondatot, repül a kitépett fűcsomó meg a száraz gally. Mi lenne, ha azt mondanám: "De hisz éppen most dobsz mindent egy másik sírra". Annyira abszurd, mint egy Andrej Tarkovszkij film, látom, ahogy megrepedt a fekete márvány feszület, valakit agyonüt, de aztán elszégyellem magam.

Elfáradunk, leülünk a sírra. Temetnek valakit, érkeznek a gyászolók, közmunkások kaszálják a füvet, szegények. "Ha tudtam volna, hogy ennyien kint lesznek, nem is kellettél volna". Franciska nénémnél ripityára tört a gipszkaspó, mindenhol a többi sír szemétje, elkezdem összeszedni azokat is. "Megfigyeltem, te mindig mások sírjával foglalkozol." "Franciskám, boldog névnapot", mondja a sírnak, és kéri a trombitavirágot. Jó, hogy a Papának (apám) szegfűt vettél." "Úgyis mindig neki hízelegtél." Tudtam, hogy elértünk a tetőponthoz, a legkisebb lány utolsó próbatétele következik. "Ha úgy gondolod, hazamehetsz ám." Olyan vagyok, mint az okos nyúl a mesében, minden csapdát kikerül. "Ez a délelőtt erre volt szánva", mondom, de alig várom, hogy hazaérjek, nemcsak Magyar Péter miatt.