Az első igazi tavaszi nap megint kimentünk anyámmal a temetőbe. Fogtam a kezét, amikor forgalmas helyen mentünk át, mert ha belekarolnak, azt nem szereti. Eszembe jutott, mikor kislány koromban ő fogta a kezem. "Ha megszorítom,  köszönj szépen, mondta." 

December elején temették apámat, a sírásók beásták a kripta aljába a hamvait, de a téglákat rendetlenül igazították a fejfához, ezért anyám egész télen nem tudott megnyugodni, alig várta a tavaszt, hogy rendbe tegye, pedig a fekete márvánnyal fedett sír olyan embereket takar, akiket szívből utál. Csendesen kapáljuk a bogarak búvó- és élőhelyét, riadtan szaladnak ide-oda. Sarjadó tavaszi virágok fejét vágja a csákány, halványlila, fehér szirmok mindenütt, anyám kupacot csinál belőlük, "Rakd a szemeteszsákba", mondja, pedig olyan fáradt vagyok, mint aki egyedül ásta ki a Panama-csatornát. Amikor leülünk kicsit megpihenni, szóba hozza a hatalmas hársfát, ami közvetlenül a sír mellett állt évtizedekig, egészen tavaly őszig, amikor kivágatta az önkormányzattal. "Mennyi szemetet csinált a levele". Amikor megint gazolni kezdünk, már melegen süt a nap, hiányzik a hársfa ágak csendes árnya, amiről Walther von der Vogelweide írt a kora középkorban. Amikor felcsákányozom a kripta körül a földet, anyám gereblyével betemeti vele a téglákat, a piszkos fehér szalagokat, amiket még télen vágott le a koszorúkról, kidobatja velem a konténerbe. Mire visszaérek, már a kőkaspóból kaparja ki a fehér murvát. Elővesz a táskájából egy művirág csokrot, megszólalásig hasonlít arra, amit az előbb hajított a sír mellé. "Tegnap vettem." Mióta gyomlálunk és rendezkedünk, harmadszorra hozza föl – mintha nem tudna nyugvópontra jutni –, amit indulás előtt mondtam: "Vihetnénk a kertből tulipánt, nemsokára elnyílik". "Ha valaki mindennap kijön a temetőbe, és ki tudja dobni." "A Golyhovicsné mindennap kijön."

Az arisztotelészi logika szerint a Golyhovicsné az egyetlen ember, aki friss virágot vihet a temetőbe.

Alison Friend Artist

Mikor minden kész, messziről megnézi. "Egy koszorú még kell a fejfára." "Olyan kopasz." A temetővel szemben van egy virágbolt. Urnás búcsúztatás mellett gyalogolunk el, egyik volt kolléganőm apukája, igyekszem láthatatlan maradni. A felújított ravatalozó mellett oldalazunk a bolt felé, soha nem jártam erre, de most le akarjuk vágni az utat. Az egyik síron – Gaudényi Alajos – műanyag mécsestartók helyett hatalmas, áttetsző, türkizzöld kövek vannak, mintha a Kincses sziget forgatása után ott felejtette volna a stáb. Szikrázik rajtuk a napfény, anyám megbabonázva nézi. "Biztos van kamera", mondja. Hatezerért veszünk két koszorút, mert idő közben eszébe jut, a kőkaspóhoz is kell. Visszasétálva a sírhoz megtörténik, amitől a legjobban félek, amire nem lehet felkészülni, pedig mindig elhatározom, minden úgy lesz, ahogy akarja, nem fogok türelmetlenkedni, semmin nem fogok kiakadni, nem akadékoskodok, nem fogom edukálni. Az ember akkor lesz érett személyiség, ha el tudja fogadni a szüleit, és nem vív olyan csatákat, amit úgysem nyerhet meg. Jó, de a temetőben felbukkanó ismerőseire nem lehet felkészülni. A semmiből jönnek. "Szervusz Marikám", "Szervusz Veronkám." Én is köszönök, nem akarom hallgatni utána, hogy "Miért nem köszöntél a Veronka néninek?" Kicsit távolabb megállok, és összekaparom magam. Úgy érzem, nemcsak a pünkösdöt, de a karácsonyt is itt fogom tölteni, ennek soha, de soha nem lesz vége, ide fogom kapni a nyugdíjamat, sőt, haza se kell mennem, itt fognak elkaparni. Kifelé menet mindig elhiteti, most már tényleg megyünk, aztán a Kókainénál befordul a saját anyja sírja felé. "Nem vette le a mindszenti koszorút." "Kicsoda?", kérdezem. "A Kókai." "Már valahova udvarol." És tényleg, a hatalmas fehér műanyag kála körül megbarnultak a novemberben még haragos zöld levelek. "Majd jöhetsz te is ide." A sírra gondol, ami körül most megint gyomlálunk, ha már itt vagyunk. Fehér murva közül tépi ki a zsenge hajtásokat, és a másik sír felé dobja. Várja a választ. Az égetést brutálisnak tartom, eszembe jut az ISIS, akik elevenen égetik el az embereket. Biztos más, ha már eleve halott vagyok. A koporsós temetés se tetszik, zavar a perspektíva, a helyhez kötöttség, pedig nem vagyok egy travel addict típus. "Ne most beszéljük meg." "Egyszer beszélni kell róla", mondja, de az igazat nem bírná elviselni: nem fogom az öröklétet egy keresztény szimbólum alatt tölteni. Végre elindulunk, és tudom, hogy hálás. "Nem kell megadnod a tízest, amivel lógsz". "És használhatod a kerékpáromat, ha már nem leszek."