Az euroatlanti kultúrkörben a sírokat Mindenszentek előtt szokták rendbe tenni, már ha valakit nem szórnak a Dunába. Anyám azért kánikulában is szereti rendben tudni a dolgokat.

A mi halottaink nem tudtak rendelkezni –, mint a nővérem, aki egy éves korában halt meg –, vagy ha idősen haltak is meg, a nyugati dekadencia nem érte el őket, fakoporsóban fekszenek, nem egy általuk ültetett avokádófa alá kérték a természettel összhangban lévő organikus temetést. Szóval, a mi halottaink a legtradicionálisabb módon nyugszanak egy kisvárosi temetőben, ahol alig vannak fák, és tegnap arra is rájöttem, miért.

Azért, mert a fák gyökere feltúrja a drága sírt. Megrepeszti a legszembetűnőbb helyen a márványt vagy a műkövet, nekik semmi sem szent, nem törődnek a látszattal. Nem úgy, anyám. Tegnap kimentünk a temetőbe rendbe tenni a sírt. A  balkáni régióban mondják így, rendbe tenni a sírt. Nincs itt semmi látnivaló, minden rendben, nem lopták el a piros tetejű műanyag mécsestartókat, nem szartak a sír közepére, a műanyag aranyeső is ott van, mehetünk haza, gondoltam. De mielőtt kimondtam volna, anyám felkiáltott: "Jézusom, hogy néz ki." Hiába van körbebetonozva és régen lefedve, az élő természetet nem lehet legyőzni, a beton mellett zöldellt a fű. Anyámmal opportunista vagyok, néha azonban legyőzöm magam, ezért bátran megkérdeztem, nem lenne-e jobb mégis otthagyni a füvet, hűvösen tartaná a földet, és igazán nem zavar senkit. Anyámon kívül. A halottaknak, meg azt hiszem, mindegy.

Életlen kis csákánnyal estem a zöldnek, szaladtak is a bogarak és a hangyák ezer felé, anyám meg gereblyézett utánam. Amikor minden oldalon kivégeztem a harsány zöldet, mely szemérmetlenül kérkedett életerejével, arra gondoltam, végső soron nem lehet legyőzni, erősebb mindennél, ott vannak a cunamik, ott van a Himalája, meg a bogarak, akik már akkor is itt voltak a Földön, amikor mi még nem, és akkor is itt lesznek, amikor mi már régen nem.

Alison Friend Artist 

Anyám nem gondolkozik ilyen hülyeségeken, ecettel kiöntötte a réseket, ahonnan már kicsákányoztam a zöldet. Elmenőben mondott egy rövid imát – az édes Jézuska benne volt –, majd visszanézett: "Milyen szép lett". Még két sír várt ránk aznap reggel, apai nagymamámé és Franciska nénémé, aki anyám nővére volt. Nagymamám sírját nem találtam azonnal, hiányzott a sok évtizedes hársfa orientációs pontként, amit anyám tavasszal kivágatott az önkormányzattal a gyökere miatt. Gyűlöli azokat, akik a sírban fekszenek, csak a sírboltért aggódik. Itt is kicsákányoztam az élővilágot, letöröltem a galambszart a hatalmas márványkeresztről, szakadt rólam a víz. Anyám felkiáltott, mintha egy rabló támadta volna meg, de csak egy scolopendrát akart agyonnyomni a gereblyével, aki gyorsabb volt nála. Higgadtságom elhagyott, "Ne bántsd már, mit ártott neked", förmedtem rá. "Kár volt szólnom", mondja. Amikor Franciska néném sírját tettük rendbe – aki a hangzatos Romsics Lászlóné nevet viselte – és anyám a meghatódottságtól, hogy segítek neki elszórni két kiló sót, aranyakról kezdett beszélni, amit a halála után nekem adna, de tudva, hogy úgysem hordanám, inkább mégis másnak adja. "Te majd eladod a sírt." Megnyugszik, hogy így el tudta rendezni a jövőt. Én meg arra gondoltam, tényleg minden csak nézőpont kérdése.