Szállásom a Portland Street-en, egy dohos szagú, ám csupa IKEA bútorral és tárggyal felszerelt lakásban volt, ahol azonnal összetört alattam az egyik IKEA szék. Eszembe jutott, egy ismerősöméknél áttanult éjszaka, valamikor a kétezres évek közepén. Olyan korán kezdődött az egyik vizsgám, hogy már előző nap Budapestre kellett utaznom, hogy reggel a kezdésre ott lehessek. Szállásadóim konyhájában egy falra szerelt IKEA asztalon tanultam, hasítani lehetett az éjszakai csöndet, pedig a Podmaniczky utcában voltunk. Éjjel háromkor volt egy mikrokrízisem, majd átmegy rajtam gondoltam, és lehajtottam a fejem a zöld színű kötelmi jogra. Biztosan elaludtam, mert a nyál ráfolyt az érvénytelen szerződések szakaszra, de nem erre ébredtem fel, hanem a reccsenésre, ahogy kiszakad a falból az asztal. Jószívű emberek befogadnak, enni, inni adnak, amit azzal hálálok meg, hogy a nemrég vásárolt IKEA asztalt csavarostól, vakolatostól kiszakítom a falból. A tányérok is összetörtek. Ezek az emberek reggel munkába mennek, riadtan gondoltam, és szarabbul éreztem magam, mintha én lőttem volna le Robert Fico szlovák miniszterelnököt. Hamarosan meg is jelent a házigazda mezítláb, hunyorogva pizsamában, kócos hajjal, és azt mondta: "Semmi baj." "Délután megcsinálom." Ilyen hálás életemben nem voltam, Andersen gyufaárus kislánya érezhetett volna ilyet, ha mielőtt megfagy, behívják egy meleg szobába. 

Commercial Street raktár- és lakóépületei

A szállásom és a családom lakása között egy hosszú és forgalmas út (Commercial Street) vezetett, ezt minden alkalommal gyalog tettem meg, és mindennap megnéztem az Aldival szemben épülő új skót parlamentet, persze csak messziről. Mehettem volna busszal, a lakásuk előtt tett volna le, de sajnáltam a pénzt. Bankkártyával és pénzzel lehet fizetni, két font egy single jegy, ha bankkártyával fizetek, csak egyszer húzza le, a többi út aznap ingyenes azon a járaton. Apropó Aldi. Ha azt mondom, minden, vagy majdnem minden olcsóbb, mint itthon, az demagógia? Huszonnyolc penny egy zacskó durum spagetti, emberek. Családom a kikötői Leith városnegyedben él, friss, párás tengeri levegővel és rengeteg sirállyal. Ami itthon a galamb, az Edinburgh-ban a sirály. Egész nap rikácsolnak, de fenséges élmény annak, aki a Nagy-Alföldön él. Sétám mindennap egy kis hídon, a Leith River-en át vitt, történelmi épületek, obeliszkek és színes boltocskák, kávézók előtt mentem el. Megjegyeztem néhány színpárosítást, haragosan zöld borítású kávézó bordó függönnyel, utcára néző bokszokkal. Csak az tartott vissza, hogy háromezer HUF egy kávé. Egyik ilyen sétámon láttam az egyetlen skót szoknyás férfit. Koreai volt. Legszívesebben streetfashion videókat csináltam volna néhány szettről, például az előttem gyalogló nőről, földig érő egyenes szabású fekete kabát, földig érő fodros, fehér szoknyával. Én is akarok ilyet. Főleg, hogy garbóban úgy fáztam, mint a vadászkutyák. Anyám vett is magának másnap egy bélelt kabátot. Ő már nem fázott. Eredetileg úgy volt, hogy ketten lakunk majd a Portland Street-i lakásban, de mikor kiderült, nincs fűtés – vagy nem tudjuk bekapcsolni –, és nem folyik rendesen a zuhanyzóból a víz, az unokája lakásában maradt. A család, amiről beszélek – már említettem, nemzetközi – alapvetően nukleáris család, anya, apa és egy kisgyerek, de közelben a nagyszülők, akik a mediterrán Athénból költöztek az északi-tengeri sirályok közé, olyan utcából, ahol roskadoznak a fák a narancstól. De mivel Edinburgh-ot Észak Athénjának nevezik, egyrészt a vár miatt, mely hasonlatossá teszi az Akropoliszhoz, Leith kikötője meg Pireusz-hoz hasonló, tehát mondhatjuk, hogy mégis csak otthon vannak. És hát van itt nagynéni is unokatesóval, igaz, Birminghamből jöttek, de hát születésnap csak egyszer van egy évben.

Aznap kaland várt rám, az egyik helyi járattal lementünk a tengerhez. Több helyen is le lehet menni, nekem Portobello városrészé tetszett jobban, noha az első élményem a tengeresebb látvány volt, amikor a klasszikus, hosszú-hosszú homokos levezető szakasz után jön csak a víz. Május 3. péntek, 16:21. Életemben először látom a tengert, és ez kölcsönös, a tenger is először lát engem. Felemelő volt, már ha engem bárki fel tud emelni. Az egyik sorozatomban azt mondja valaki: "Van valami az óceánban, ami segít." Azt hiszem, értem, mire gondolt. Messze voltak még a habos hullámok, amikor a távolban két alakot láttam a vízben. Fürödtek. Mindenki őket nézte. "Azt a mindenit", mondtam magamban. Két kamaszlány. "Bravo", gondoltam ujjongva. Ha két kamaszfiú lett volna, akkor ez csak a szokásos maszkulin vircsaft, tomboló hormonokkal sokkolják az embereket, ami klasszikus férfiasságalakzat. De hogy lányok, büszke voltam rájuk, nem közvetítik a passzivitás és a jókislánykodás unalmas elegyét. Ki-be szaladgáltak a tengerbe harsányan, visongva, mert fáztak. Mint én. Rengeteg önfeledt kutya játszik a parton, és a szívem facsarodott bele, amikor az enyéimre gondoltam, mindhárman a vadászmentes mezőkről figyelnek, és soha sem szagolhatnak már a tenger vízébe. A nap végén nehezen aludtam el, hánykolódtam a nagy ágyban, ide-oda, mint az Északi-tenger hullámai, és arra gondoltam, nemzetkarakterológia ide, nemzetkarakterológia oda, a skótok tényleg fukarok, se fűtés, se forró víz. Bezzeg anyám, olyan helyen alszik most, ahol délután lecsavarták a fűtést, olyan meleg volt.

Az Északi-tenger

 * Hiányod maga a sötétség, 2024 Jelenkor Kiadó