Kislányom, mikor megyünk ki a temetőbe? Mindig ezzel a mondattal indít a telefonba, és ha nem rögtön a másnapot mondom, akkor kimegy egyedül. A lehetőségekhez képest ez a rosszabb, mert egész napos lelkiismeret furdalást okoz.

Most úgy tűnik, csak a sírra viszünk koszorút, meg kicseréljük a gyertyatartókat friss gyertyákra, de élő virágról szó sem lehet, az elhervad, és szemét lesz belőle, anyám szerint. Én, aki elkötelezett a növényfilozófia iránt, ezt éppenséggel üdvözlendőnek tartom, miért kellene elvágott nyakú virágokat díszként használni, ez annyira antropocentrikus megoldás. Anyám persze nem ezért csinálja. A halottaknak minden mindegy, a temetőtúrák alkalmával megtanultam, semmi sem róluk szól. Remélem, a távoli jövőben megszűnik az élőknek oly fontos érzelmi igény, és mindenkit szélnek eresztenek. A virág- és koszorúárusok persze rosszul járnak, nem kérhetnek majd ezreket a műanyag és gipszből készült szarokért. Arra gondoltam míg gyalogoltunk, hogy már most megmondom minden számba vehető rokonomnak, ha műanyag vázát, virágot és koszorút hoznak a síromra, annak következménye lesz. Nem tudom, mi, felmérem a terepet a másvilágon, és kitalálom, mi legyen a büntetés. Tudom, azért visznek műanyagot, hogy ne lopják el, de akkor inkább ne legyen semmi, vágott virág meg pláne ne. Mire kiérünk megnyugszom, engem egyik verzió sem érint, hiszen szélnek fognak ereszteni. Nagyon ajánlom nekik. 

A halálnál is rosszabb a műanyag fedelű gyertyatartó, vagy a november elsején rátett nyolc ezer forintos koszorú, amiből egy szociális segélyen élő ember egy hétig él. Skandalum, hogy egy teljes napot kell dolgozni Magyarországon egy közepes árfekvésű koszorúért, de ez már a politika világa, és most másfelé megyünk, annak ellenére, hogy minden, de minden politikai, ami az életben körülvesz bennünket. Amikor valaki azt mondja, "Engem nem érdekel a politika", tudom, kivel állok szemben. Anyám csak azoknak visz koszorút, akiket szívből utál, akiket szeret, azoknak nem visz, és ennek nagyon egyszerű oka van. Azok a sírok nem a főút mellett vannak, senki sem lát rájuk, főleg nem a Golyhovicsné, aki miatt van minden, bár nem ő az oka, csak a kiváltója a sírrendbetevős mizériáknak. De mi a valódi ok? Az a külső kontroll, ami évtizedek alatt belsővé lett téve, kezdetben szorongás, félelem a megítéltetéstől, később pont az ellenkezője: biztonság, támadhatatlanság, a mentálhigiéné forrása.

Alison Friend – Artist 

Süt a nap, két hét van még Mindenszentekig, nem sietünk, alig vannak a temetőben. Emlékszem, hogy szerettem a nagymamámmal kijönni, ugráltam a sírokon, olvastam a neveket, nagymamám elmondta az egyikről, hogy egy fiatal orvosnő fekszik a sírban, vérmérgezést kapott boncolás közben, huszonéves korában. Így szólt a fabula. Pár pillanat borzongás után továbbugrottam a következő sírra, akkor még nem érdekeltek a műanyag csokrok, és koszorúk, semmilyen esztétikai értékítélet nem fűtött, minden úgy volt jó, ahogy van. Nagymamám nem kezdett el gazolni, kapálni, mérget önteni és ronggyal törölgetni a sírboltot. "Rebeka, hozzál vizet a kútról", ennyi dolgom volt. 

Meglocsolta a növényeket, mindig elmondott valamit a szüleiről, nagyszüleiről, leginkább a férfiakról, de ez akkoriban ugyanúgy nem tűnt fel, mint a temető esztétika. És mennyivel szelídebb volt minden, a hatalmas hársfa, a rengeteg bokor és repkény, borostyán, amit vadregényesnek éreztem, volt benne valami békés. Eszembe sem jutott a halál, soha, egy pillanatra sem. Most csak ez jut eszembe. "A Papa (apám) vajon hozna koszorút nekem?", kérdezi anyám, miközben a koszorút kötözi a fakeresztre, ami a temetés óta a fekete márvány sírbolt előtt áll. Költői kérdés, évek óta először értünk egyet valamiben. Tudom, vannak férfiak, akik kijárnak a temetőbe, számtalanszor láttam, ahogy gereblyéznek, kis locsolókannával sétálnak, de a mi családunkban csupa maszkulin férfiasságalakzatot követő férfi volt. Apám például az egész életét megúszta takarítás, gyereknevelés, mosás, temetőbe és boltba járás nélkül.

A sírja gaztalan, de látom, a sok eső meghozta az eredményt, a nyár végén gyomirtózott földön újra sarjad az élet. Nem sokáig, anyám kiskapával, gereblyével esik neki. Lepókhálózom a feszületet és nyugalmat erőltetek magamra, ennyi idősen kötelező, amikor félpercenként hallom a nevem. Ilyenkor mindig csinálni kell valamit, amihez egyáltalán nincs kedvem. A nevem hallatán az jut eszembe, hogy négy szótagból áll, és ennek talán jelentősége van, akiknek jelentőségteljesebb életet szánnak, annak hosszabb nevet adnak? Sötét gondolatra jutok. A női nevek rövidebbek, a férfi nevek hosszabbak. Hiába, túl kell élnem a növények kiirtását, ezért intellektualizálok.

Anyai nagymamám sírjánál összetalálkozom egy régi kolléganőmmel – neki is négy szótagos a neve – és pár felületes mondat után megállapítom, ugyanolyan, mint régen, ezért hirtelen elhatározásból levetem a maszkomat és őszintén válaszolok neki. Zavarba jön, de a meglepődés belőle is előhoz pár őszinte mondatot. Anyám közben serénykedik, hamar végez, ha nincs közönség. Hazafelé hálálkodik, én meg elhatározom, hogy többet, jobban figyelek rá ezentúl, elmegyek hozzá, és együtt fogjuk nézni a török sorozatát délutánonként. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát, amit apámmal. 

∗