Edinburgh-ban két botanikus kert van, az egyik a királyi, a másik az, amiben én voltam anyám unokájával. Mindig a legegyszerűbb szavakat kell használni, ezért írom, hogy a botanikus kert csodálatos. Minden botanikuskert az, és aki egyet látott, látta az összeset, ebben hasonlítanak a katolikus templomokra. Kis domb, felmászik az ember, látja a királyi várat, alatta a város sziluettjét. Páratlan panoráma, tele japán turistával. Nem mentem fel, még tartott a hiszti. Lemaradni a látványról, ahova még a tolókocsikat is feltolták, úgy az igazi. Tizenhárom éves koromban kezdődött, amikor Budapesten nyaraltam. Nagyon szerettem volna megnézni egy filmet az Uránia moziban, de a duzzogás fontosabb volt. Vendéglátóim magukban keresték a hibát – ez volt a legnagyobb örömöm –, de amikor kezdtek belenyugodni a döntésembe, elértem a tetőpontot. Most is ez történt, csak emberemre akadtam, hozzám sem szóltak. Kezdtem belefáradni, hogy nem mondhatom el, milyen finom a Cafe Andaluz-ban a kávé, hogy ennyi pakisztáni és indiai embert még nem láttam egy helyen, és hogy a George Street-en a francia nagykövetség épülete előtt érthetetlen okból megmagyarázhatatlan honvágy fogott el. A jezsámen bokor alatti padon egy kövér mókus, aki semmit sem tudott a hisztiről, tájékozatlanul odaugrott a lábamhoz. Muszáj volt beszélnem vele, de legalább kiadtam a hiszti utolsó martalékát is, igaz, minden távcsöves japán és nem japán turista minket nézett. 

Anyámmal már két napja nem beszéltünk, a programjaink sem fedték egymást, ő vadkacsákat nézett valahol, pedig ugyanolyanok, mint itthon. Azzal lehet kizökkenteni, ha nem kell csinálnia semmit. Délelőttönként a nappaliban ült – a háziak dolgoztak, kisgyerek iskolában –, és a magyar TV2-t nézte. Otthon ilyenkorra már kigyomlálta és meglocsolta a virágoskertet, elment boltba, és feltette az ebédet. Fura volt neki a semmittevés. Nem engedték főzni. Nehéz volt elfogadnia, hogy mosogatni sem. Összevárják a csetrest, aztán beleteszik a mosogatógépbe. Ebbe is bele kellett nyugodnia. 

Anyák napi csokor, a tulipán anyámé

Nem könnyű vegánként külföldön, míg ki nem ismered a bolti választékot, és főleg a pénzérméket, mert ezek nem írják ki számokkal az aprópénzre, hogy mennyi, vagy nem mindegyikre. Vendéglátóim azonban délutánonként vegán vacsorával vártak, a salátát én csináltam, jégsaláta, vegán cheddar sajt felkockázva, szezámolajjal, borecettel. Mivel közeli rokonaim, nyugodt szívvel nyitogattam a hűtőt, minden volt benne orosz kiskatonán kívül. Alkohol problémával küzdőknél van egy sóvárgás nevű jelenség, amiről Nagy Zsolt beszélt egy tévéműsorban, onnan tudom. A vegánságnál is van ilyen. Nagyon ritkán, de van. Saját mentorom vagyok, nekem nincs kihez fordulnom, de szerencsére hamar véget ér, elég egy másodpercig belegondolni az állatok szenvedésébe, és akkor nincs az a nem-vegán étel, ami  után sóvárognék. Március utolsó napjaiban mi már elköszöntünk a húsvéti ünnepektől, a görögök azonban május ötödikén tartották – ez volt a sóvárgás napja – ugyanis ezek a görög rokonok tradicionális ételekkel vártak, szegények azt hitték, vegetáriánus vagyok, nem mintha körülöttem forgott volna a világ. Próbáltam nem ránézni a hatalmas tál tzatzikire, a frissen sült spanakopitára. No milk, no egg, no cheese, no yogurt, no honey, sorry, tinkjú. Egy szót tudok görögül, "kalimera," de elfelejtettem, mit jelent. Ja, azt, hogy "szia."

Anyámnak fura volt, hogy nem ő a főszereplő egy családi lakomán, hozzá van szokva a ceremóniamester pozícióhoz, és a csörgősipkához, de most kihúzták a lába alól a talajt. Cserébe a tányér szélére túrta a csirkemell darabokat. "Nem szeretem", mondta. "Mióta?" kérdeztem magamban. A nap végén az unokája megmutatta a ház meztelen csigáját (Arion rufus), aki kezdi családtaggá kinőni magát, két hete egy karfiolban találták. Talán neve is van már, csak még nem kérdeztem rá. Lám, a vér nem válik vízzé. Csak nehogy azt mondja, hogy ő is szereti az állatokat, gondoltam, mert kénytelen leszek azt válaszolni, hogy "Megenni." Nem mondta, de azt csak megkérdezte, hogy "Mi a baj a tojással?" Mintha Brian May-től kérdeznék, hogy kell lefogni a húrokat. Azon kívül, hogy a tojásból kikelt kiscsibéket élve darálják le, semmi.

Valaki hat éves lett

Másnap születésnap, valaki hat éves lesz, pont azon a napon, amikor Sigmund Freud született, csak százhatvankét évvel később. A fiatalembernek három kívánsága volt, a drónra és a tabletre emlékszem. "Egyiket sem kap," ezt a szülei mondták pár nappal előtte. Természetesen mindent megkapott. Semmi kivetni valót nem találok ebben, mert régóta van egy elméletem arról, hogy a szülők valódi indítéka, amit generációról generációra örökítenek tovább, az, hogy a gyerekeket el kell zárni a tudástól, ameddig csak lehet, ezt a privilégiumot nem adják ki a kezükből, hova lenne a szülői tekintély máskülönben? Zsigeri, intuitív szinten érzem, hogy a nagy gyermekpszichológusok, akik elméletet gyártanak a mesevilágról és a képzeletről, amit ezek a kütyük szerintük gátolnak, az egyszerűen nem igaz. A fiatalember "cake" helyett többször tortát mondott, lám, mégis csak tud magyarul. Pláne, mikor megkérdeztem, merre van, és azt mondta, a "szobában." Ezek szerint már három magyar szót tud, a "túró rudi" a harmadik. Én a Friesland Campina Hungária marketingigazgatója helyében kihasználnám ezt a jelenséget.   

A kontroll- és irányításmániáról azért én is tudok egyet s mást, én szeretem kontroll alatt tartani a nyilvános képemet, és kibaszottul utálom, amikor kattogtatják a mobilt. Na ja, nem vagyok a Z generáció tagja. A családi összejöveteleken nem nyújtanak be írásos kérvényt, vagy engedélyt a fotóhoz vagy a videóhoz, vagy legalábbis nem hallottam még ilyenről, pedig kellene. "Kórházi minőségű morfiumra lesz szükségem", gondoltam, amikor visszanéztük őket. Megfigyeltem, mindenki ugyanolyan, mint az életben, kivéve engem, akit egy idétlen földönkívüliekről szóló film castingján simán beválogatnának, csak el kellene mennem. Mint egy Pieter Bruegel festményen a pék felesége, a parasztlakodalomban a kocsmárosné, vagy egy Matrjoska baba és egy orosz anarchista titkos szerelmének a gyümölcse. A tükörfunkcióról van szó, konfliktus van látvány, valóság és önkép között, pedig a ruhák, az öltözködés, a kinézet hieroglifa, az élet elmélyítésének művészi gyakorlata.

A friss születésnapos fiatalember szerdánként úszóedzésre jár, most anyám is elkísérte, soha vissza nem térő alkalom. Igaz, a fiatalember azt mondta – szerencsére angolul –, ha anyám is megy, végig a víz alatt marad. Így lett, az edző aznap többször is rászólt. Ilyenek a gyerekek. Anyám a szombati dzsúdóedzésre is elment, ekkor már nem volt semmi gond, ám anyám valamire ráérzett. Nem saját viselkedésére reflektált, hanem rám. Több nap csúszással tudtam meg, miért nem köszön napok óta. Ilyet csak ő tud kitalálni, persze, a költői tehetsége már a temetői túrákon megmutatkozott, és ha más körülmények között szocializálódik, Nemzetközi Booker-díjas író lehetett volna, akinek Krasznahorkai László vagy Nádas Péter csak jelenthet. Szóval, hallotta, hogy azt mondtam a fiatalembernek, ne szeresse őt, panaszkodott anyám. Nem nekem, mert akkor megkérdeztem volna, "Milyen nyelven?" "Ha magyarul, azt a kisgyerek nem érti, ha angolul, azt meg te nem érted." Már mindenki el volt fáradva, koptak a kliséink. 

Sokáig nem tudtam, hogy néz ki Apollinaire ötsorosában az a letépett hangaszál, amelyikről tudjuk, hogy az ősz halott. A Portland Street kis kertjeiről ez a hangaszál jutott eszembe. Nemcsak a kertekben, a játszótereken, a kis utcák titkos kertjeiben is rengeteg a hanga. Kékek leginkább. Hazafelé sétálva a Bernard Street-en filozofikus hangulatba kerültem, mi emberek, jelentéktelenek vagyunk, ha egy tágas perspektíva felől tekintünk magunkra. Semmi, de semmi jelentőségünk nincs egyenként, személyesen, a sok vallásos és metafizikai mű is mind felesleges, de amíg idáig eljutunk, egy könyvtárat kell kiolvasni. Bementem a Sainsbury's Supermarket kisboltjába egy vigaszcsokiért, és mit találtam? Vegán Kit-Kat-et. Két font két penny volt a két darab, gondoltam megnézek egy filmet, elmajszolom a csokit, olvasok egy kicsit, és elteszem magam holnapra. Sajnos Frontin nélkül nem sikerült. 

 Anyám itt töltött közel két hetet

Személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt nem teszek fel képeket. Hogy a botanikus kertről és magamról miért nem, az a fenti szövegből kiderült.