Belegondolva rokonaim évek óta tartó költözködési rutinjába – Brighton and Hove-val kezdték, Birmingham-mel folytatták, most Edinburgh-ban élnek – ha így folytatják, nemsokára az Északi-sarkon fognak sátrat verni, csak oda én már nem megyek, főleg, mióta láttam a True Detectiv negyedik évadát, amit Izlandon forgatták, de az Északi-sarkon játszódik. 

Anyám unokája egyik estébe hajló délután türelmesen elmagyarázta, hol kell leszállnom a buszról, amivel hazaérek a Portland Street-re, csak azt nem kalkulálta bele, ha nincs leszálló, a busz nem áll meg, pont úgy, mint itthon. Egy darabig ismerős volt minden, nahát, erre szoktam gyalogolni, csak az ellenkező irányba. Nem lehet gond. De lett. Mire észrevettem, hogy baj van, megnyomtam a csengőt, tök feleslegesen, mert az Ocean Terminal végállomás következett. Mi lesz velem? Menekülttáborba kerülök, nem is kell megvárnom a sátortáborral az Északi-sarkot. Eszembe jutott, hogy nem csak francia, de magyar nagykövetség is van, de jó, az anyanyelvemen magyarázhatom majd el, milyen kilátástalan helyzetbe kerültem. Még jó, hogy a nevemet meg tudom mondani, meg hogy kik a szüleim, és hol lakom. Átgyalogoltam az Ocean Drive-ra és felhívtam anyám unokáját. Mire felvette a telefont már úgy sírtam, hogy alig értette, mi történt. "Mindjárt ott vagyok, ne menj sehova", mondta. Fél utcányira voltunk a szálláshelyemtől, ha kicsit balra nézek, láttam volna a Portland Street elejét. "Miért nem használtad a térképet?", kérdezte. "Pánikba estem."

Szerettem volna valamilyen kapcsolatot az emberekkel, és meglepően sokan rám is mosolyogtak, biztosan összetévesztenek valakivel, más magyarázata nem lehet. Már majdnem J. K. Rowling-nak képzeltem magam, aki állítólag a Cramond Village városrészben él. De csak kutyákkal kerültem beszélőviszonyba, többnyire a Leith Links parkban. Észrevettem, hogy mindenki legalább két kutyával van. Két buldog, két boxer, két chivava. A legtöbbnek előre köszöntem, elkerülve a gazdájuk tekintetét, nehogy udvariaskodniuk kelljen. Egy foxterrier kézen állva produkálta magát, ezt sem lehetett szó nélkül hagyni. Hatalmas park – régen golfpálya volt –, most gyerek- és kutyaparadicsom, a hatéves fiatalember is ide jár játszani. Messziről láttam egy nőt, csíptetős bottal szedegette a szemetet. Milyen jól öltözött közmunkás, gondoltam. De a többiek is, azt a mindenit. Anyám unokája elmagyarázta, nem közmunkások, hanem a közeli iskola szülői munkaközössége, akik rendszeresen összeszedik a parkban a szemetet.

ÉSZAKRÓL HEGY, DÉLRŐL TÓ, NYUGATRÓL UTAK, KELETRŐL FOLYÓ, 2003

Három kívánságom volt, turkálók, könyvesboltok, kiülős kávéházak, és az óváros. Felszálltunk a 16-os buszra, a Leith Walk-nál szálltunk le. Éppen ilyen helyet kerestem, vintage boltok egymás hegyén-hátán, azt sem tudtam, melyikbe menjek. Vigyáztam a költekezéssel, úgy szerettem volna vásárolni, hogy baromi sok mindent vegyek, de a pénzem megmaradjon. A Salvation Army Trading Company turkálójába nem akartam bemenni, minden vallásos szervezetet utálok, de amikor bekukkantottam a kirakaton, láttam, könyvek is vannak. Dobtam egy hátast, Tompa Andrea Omerta című nagyregénye £ 1.50. Április 2-án vitte be valaki. Nem szégyelli magát? Nem fért el a könyvespolcon? Anyám unokája megkérdezte ki az a Tompa Andrea, én pedig elmondtam, hogy kortárs magyar író, és színikritikus, akinek egyik regényét sem olvastam, de hát most, hogy ez az incidens megtörtént, nyilván el fogom. Alkalom adódott kritikai kitekintésre, amelyben elmagyaráztam, szerintem miért fejlődik a kortárs irodalom az autofikció irányába – miért írnak a szerzők saját magukról –, nem mintha Tompa ebben a műfajban alkotna, és, hogy a nemi- és szexuális normák megváltozása miatt kezd lejárni a maszkulin írásművek ideje.

Egy kincsem már van, könyveltem el, pedig várt rám egy másik is. A város legszebb könyvesboltjába mentünk, a Topping & Company Booksellers-be, Blenheim Place 2. Megkérdeztem az eladót magyar szerzőtől van-e valami. Sorry, de két nap alatt bármit beszereznek. No, thank you. Ilyenkor nő nagyra bennem a magyar öntudat, ami otthon soha, kivéve amikor hazafelé megérkeztünk a Liszt Ferenc repülőtérre, és annyira örültem, hogy anyám rögtön javasolta, legközelebb szavazzak nyugodtan a Mi Hazánkra. Szóval, nincsenek magyar szerzők. Emeletes, gyönyörű könyvesboltban barangoltunk, faragott lábú régi asztalokon hűvös halomban a könyvek, egyik szebb, mint a másik, nagyjából £ 11-15, már azok, amik engem érdekeltek. A Prophet Song-ot Paul Lynch-től de megvettem volna! Nézelődtünk jobbra-balra, rengeteg színes könyv a polcokon is, semmilyen betűrendben, hát persze, nem könyvtárban vagyunk. Elmenőben varázsos dolog történt. Anyám unokája, akiről sok jót lehet elmondani, de, hogy otthon lenne a kortárs magyar irodalomban, azt éppen nem. Megtorpant. Mondom, mi van? Leemel két könyvet a polcról. László Krasznahorkai: A Mountain to the North, a Lake to the South, Paths to the West, a River to the East.* Transleted by Ottilie Muzlet, £ 15. Beszarás, mondtuk egyszerre. A másik könyv az Aprómunka egy palotáért, de az angol címét meg nem mondom. 

Lefelé a Calton Hill-ről

Ennek örömére felmásztunk a Calton Hill-re. Egy domb a város szívében, távolban a tenger, kis szigetek, rálátás a városra, a messzi Skót Felföldre, amit ők Highland-nek hívnak. Edinburgh nem a derékfájósok városa. Az óvárosban mindig felfelé kell menni azon a kurva sok lépcsőn, meg kaptatón. Majdnem belehaltam, de felmásztam. Jaj, az a középkori hangulat. Jaj, azok a szűk folyosók és zegzugok. Majdnem lefotóztam egy kvaterkáló skót dudás kompániát. "Nem merted, mi?", kérdezte anyám unokája. "Olyan illetéktelennek éreztem", mondtam. Messziről néztük a várat, huszonötezer a belépőjegy, majd legközelebb. Grassmarket 42, Made in Italy, egy olasz pizzéria az óváros szívében, ide ülünk le. Drága kávé (Medium Black Coffee), £ 7.26, ezer lépcső, hömpölygő turisták, macskakávézó, de még, vagy már nincs nyitva. Milyen társadalmi réteg lakhat itt? Ilyen lakást csak a nagymamától lehet örökölni. Később megtaláltuk a Victoria Street-en a híres Harry Potter boltot, ami  hidegen hagy, mióta Puzsér Róbert azt mondta, hiányzik belőle a társadalmi mobilitás. Mármint a könyvből. A Skót Nemzeti Könyvtárba viszont bementünk. A St James Quarter-nél baromi magasan van egy Henry Dundas** szobor, lamentáltunk egy kicsit alatta, meg az Oregonban ledöntött Thomas Jefferson szoborról is, hogy milyen jó ötlet kritikai megállítótáblát tenni mellé, ami tiszteletben tartja az elnyomott kisebbségek szempontjait is. Dundas az atlanti rabszolgakereskedelem ellentmondásos figurája volt, el akarta törölni a rabszolgaságot, de azért voltak, akik nálánál is jobban akarták. A St James plaza tetején még a Calton Hill-nél is szebb volt a kilátás, négy emelet magasságból csodáltuk a várost. Kontrollmánia ide, kontrollmánia oda, rászóltam anyám unokájára, ne menjen olyan közel a korláthoz, mert meghűl az ereimben a vér. Amikor a St. Mary's katolikus katedrális mellett buszoztunk el, anyám unokájának eszébe jutott, hogy hűha, megígérte anyámnak, elviszi misére, és vehet a barátnőinek kegytárgyakat ajándékba. Vettek is másnap mindegyiknek, kétszer annyiba került, mint a repülőjegye. Hazafelé belefutottunk egy palesztinbarát tüntetésbe. "Nehogy mondj valamit", mondta anyám unokája. 

 Harry Potter boltocska a Victoria Street-en

Búcsúzás rokonoktól, a fiatalembertől – aki még nem nézett fel a tablet-ből, mióta megkapta –, Alaskától, a félig bengáli macskától, aki a gardróbszekrénybe bújt előlünk, és a meztelen csigától, akinek még nincs neve. Edinburgh nemzetközi repülőterén nagyon figyeltek, el ne vesszek, nehogy a nyakukon maradjak. Amikor beültünk egy étterembe, odajött az egyik felszolgáló, és megkérdezte, magyarok vagyunk-e. A "gyere" szó tűnt fel neki, elkapta a nosztalgia a magyar barátai iránt, magyarázta. Anyám és az unokája azonban egy hírességgel voltak elfoglalva, előttünk csekkolt be, de én nem ismertem. Nahát. Éreztem a lesújtó pillantásukat. Maximum Slavoj Žižek-től*** hidalnék le, vagy Juliette Binoche-tól, akivel a barátnőm egyszer Párizsig repült, amikor pár éve itt volt a miskolci filmfesztiválon. Az Északi-tenger felett elgondolkodtam a skótokról szóló sablonos sztereotípiákról, amiket végül is nem sikerült kicsomagolni. Hiszen inkább leszakadt a derekam minden nap, csak ne kelljen két fontot kiadni buszra. Csodálatos volt Budapest fényeit felülről látni, és hazaérkezni. Halálfélelem egyszer kapott el, anyám Dunaharasztinál kidobta a taccsot – állítólag a stressztől, mert a reptérről hazafelé eltévedtünk –, és az unokatesóm megállt az autópálya szélén. Mondtam anyámnak, nyugodtan hányjon abba a sálba, amit Párizsból kaptam, de már nem kellett neki, és ahogy mondani szokták, végül szerencsésen hazaérkeztünk.  

* Régóta tervezem, írok valamit a magyar könyvcímekről. Utálom egy csomónak a címét. A Krasznahorkai mű címe mindennek ellentmond, ami tetszik, mégis az egyik legjobb, amit valaha olvastam

** Henry Dundas (1742-1811), Skócia egyik legbefolyásosabb politikusa volt

*** Slavoj Žižek (1949) szlovén filozófus, szociológus, pszichoanalitikus, egyetemi tanár, kultúrakritikus és író, a 21. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója. 

VÉGE

Az edinburgh-i vár, Old Town-ban

A Calton Hill tetején

A híres Grassmarket az Óvárosban

Vége