Éjjel landolt a gépem. A reptéri buszra utolsónak szálltam fel, még éppen felfértem – mentem a többiek után –, így elsőként szálltam le az útlevél ellenőrzéshez, és majdnem elsőnek hagytam el a repteret. Anyám unokája várt, de nem volt sem Uber, sem taxi, csak egy éjjeli buszjárat. 

Nem baj, ezt az arcát úgysem látnám a városnak, hétvége van, minden bulinak lassan vége. Az éjszakai buszon az ablakhoz dőlve görnyedt egy nő, olyan természetellenes tartásban, hogy félő volt, leesik, kiesik, ráesik valamire. Az arcát nem láttam, ha magyar lett volna, azt mondanám, néprajz szakos bölcsész, de nem tudtam a szemiotikai jeleket kimaxolni. Be volt baszva. Öklendezett, hánykódott, a feje majdnem a busz padlóján. Nem hangokat adott ki, hanem az öklendezés ereje látszott, ahogy fel, le hullámzik a háta másodpercenként. A buszsofőrrel együtt öten voltunk. Mi van, ha nem bebaszott, csak rosszul van? Amikor lekászálódtunk, az a japán srác gyalogolt előttem, aki mellettem ült a gépen. De mi lesz a nővel? Hogy fog hazaérni? Soha nem fogom megtudni.

Alaska. Lady Chatterley és a vadőr Mellors történetének továbbolvasása, a fajtiszta bengáli egy nap megpattan, nem tölt sok időt a szabadban, de arra elég, hogy a pedigré nélküli fehér-fekete utcamacskával összetalálkozzon, és gazdáinak rémálma beteljesedjen. Előkelő anyukájára csak egy halvány, barna pötty emlékeztet a hasa alján. A Birminghami magyarok közössége nevű Facebook oldalon hirdették meg, anyám unokája – akkor még ott élt – ment el érte, és vitte haza. A Birmingham-Edinburgh közti hatszáz kilométeres utat később vonattal teszi meg, és állítólag olyan volt, mint egy kis angyal. 

Romeltakarítók és csörömpölő szemetesautók között oldalazunk, hajnalodik. Ez a rész ismerős, innen már egyedül is. Halkan, suttogva mentünk be, mindenki alszik, kivéve Alaskát. Nem gondoltam, hogy dorombolni fog, ha meglát, de azt sem, hogy azonnal nekem ugrik és véresre karmol. Erre a kis gecire fogok vigyázni. Több, mint egy hétig gyógyultak a sebeim. Reggel a többiek kedvesebben fogadtak, kint tavaszi idő, sirályok vijjognak, nem tudok jobbat elképzelni, Bartók első- és második hegedűversenyén, meg a kávéfőző kotyogásán kívül. Döglesztő kánikulából a tavaszba. Hihetetlen. Délután lementünk az óceánhoz, szombat volt, rengetegen a parton, sütögetnek, tollasoznak, kutyáznak, isznak, nevetnek. Mindenhol tömény marihuána szag, de tényleg mindenhol, parkban, utcán, kricsmik előtt, mindenhol. Skóciában legális a fű? Ha valaki megkínálna, simán elfogadnám. A ház melletti parkban (Leith Links) egy dzsembori közepébe futunk, afro-amerikaiak a búcsúban, céllövölde nincs ugyan, de kis sátrakban kaja, pia, meg rengeteg egzotikus ruha, majdnem vettem egy tunikát tizenöt fontért. 

Olyan, mintha normális lenne, de nem az.

Talán az óceáni éghajlat teszi, hogy ennyi rengeteg bokor, virág és fa van a sorházak kertjeiben, illatozó csodák, mennyi kínai orgona. Olyan vad szagorgia, hogy én, aki nem vagyok lírai alkat, egészen megilletődök. Sőt, megint filozofikus hangulatba kerültem, mint a múltkor. Összefüggést kerestem a Skót felvilágosodás és a környezet között. Adam Smith ki tudta volna gondolni politikai gazdaságtanát a trópusokon? David Hume a Hume-elvet* a sivatagban? Megszületett volna az empirizmus és az induktív érvelés a Húsvét-szigeteken? Megszagoltam egy kis, fehér fejű virágot, nem rózsa, de olyasmi, és életemben először éreztem valamit, amit nem tudok szavakká formálni. Majdnem azt írom, az isteni szépség és harmónia kiáramlása, de ateistaként, amikor majd visszaolvasom, talán röstelkednék. 

"Edinbrá", így ejtik a város nevét, de én "Edinburgh-nak" mondom. A hálóruhám, a fogkefém otthon maradt, ez kicsit bosszant. Dugig pakolták a hűtőt vegán kajával, mélyhűtőben hallgat a Magnum dobozos áfonyás vegán jégkrém, rengeteg a gyümölcs, magok, minden földi jó. Alig várom, hogy elhúzzanak. Kár, hogy a macskát nem viszik magukkal. Estefelé megtervezem az eljövendő szép napokat, hova megyek, mit fogok csinálni, és egyáltalán. Feljegyzem, hogy működik a tűzhely, hol van a villanyóra, gázóra, hova vigyem a szemetet, együl a vízelzárót nem találjuk, de csak nem most lesz csőtörés. Mutatják a kádnál a zuhanyt, egy hétig nem fürödnék, ha magamtól kellene rájönni, hogyan működik. Felfedeztem, hogy utazás közben elhagytam kábé nyolcezer forintot, és hiába vagyok egy Sherlock Holmes, a mai napig nem tudom, hogy történt. Azt is fölírom, Alaskának mit, hogyan. Naponta alomcsere, alomtálca mindennap elmos, tálkákat is, friss víz, a szaftosra szardíniás szósz, szemes takarmány mellé öt jutalomfalat napközben, akkor még nem tudtam, ennek jelentősége lesz. Meztelen csigának két naponta friss salátalevél, régit eldobni, vigyázni, ő maga ne a szemetesbe landoljon. Volt már rá példa. 

Vele egy konfliktusom sem volt. Egy tescós karfiolban találták pár hónapja. Nem merték kitenni,  a sirályok azonnal megették volna, ezért úgy döntöttek, felnevelik. Háromszor akkora, mint volt.

A reggeli naplóíráshoz kölcsönveszem a fiatalember legjobb zselés filctollait a rajzasztalkáról, remélem, nem veszi észre, színezze csak a krix-kraxokat valami mással. Annyi játéka meg könyve van, ha eladnám őket, míg odavannak, vehetnék otthon egy kisebb panelt. Mondják, aludjak majd a szobájában, oda Alaska nem nagyon szokott bemenni. Annyira regényes a nappali kanapéja, hogy nem fogok, pedig félek a macskától, álmomban fogja átharapni valamelyik artériámat. Az étkező-nappali utcára néző frontja üveg, nincs függöny, csak fehér roló, ami mindig fel van húzva. Az, hogy kontaktálok a nem túl zajos forgalommal, a macskaköves úton gördülő autók tompa zajával, a kivilágított régi raktárépületek lakásaival, melyek egyáltalán nem hasonlítanak az otthoniakra – megnyugtat. Transzparencia és nyugalom. Akkora az utcáról beáramló meleg sárga fény esténként, hogy azonnal elalszom. Edinburgh-ban egyébként sincs bűnözés. Indulás előtti utolsó momentumok: nekem busz- és villamosbérlet, és az ajtó ki- és bezárásának gyakorlása. A belvárosba megyünk, az okmányon megalázó a fotó, de már leszarom. Az ajtópara viszont komoly. Mi van, ha elhagyom a kulcsot? A pénzemet is elhagytam. Mi lesz az állatokkal? Nem várhatom el a szomszédoktól, hogy befogadjanak. Az ajtó előtt vastag a padlószőnyeg, de halálra rémülnének, ha reggel ott találnának. Egy macska egy hétig bírja élelem nélkül. Közben találtam megoldást. Anyám unokája egy patinás szálloda menedzsere – ahol egykor a skót felvilágosodás nagyjai gyülekeztek az esti póker partihoz –, ha minden kötél szakad, bemegyek szállásért. "Meg ne próbáld." Akkor mi értelme van egyáltalán, hogy te ott dolgozol, gondoltam magamban.

Végre elmennek, délben indul a gépük, enyém az egész délután, este, a másnap és minden. Csak a  macska ne lenne. De hát miatta vagyok itt.

 * Hume „Az emberi természetről” c. művében írja, hogy valamiből ugyanannyi van, mint másvalamiből, ha az egyik fajtában lévő minden dologhoz pontosan egy dolog tartozik a másikból, és fordítva. Tehát az egy adott szám, mint fogalom alá eső „tárgyak” maguk is fogalmak.

Folytatás következik... 

 Alaska

 Leith Street