A Tágra zárt szemekkel kezdődött 1999-ben, amikor Stanley Kubrick nekiment a haját szépen a füle mögé fésülő polgári ethosznak. A felületet professzionalista módon elsimító, az aljzatot állandóan kiganézó polgárság kapta az ívet. Quentin Tarantino ugyanezt csinálja, csak viccesen.

Lathimos már a Szegény párákban (2023) betámadta a polgár kvintesszenciáját adó nőgyűlöletet, de ott még nem jelent meg szubtext szintjén a homoszexualitás, most az egész filmet keretezi, hiszen a polgár egyik legfontosabb kísérőjegye, hogy heteroszexuális. Nem csak, hogy rohad a polgári ethosz, de nem is érdemlünk jobbat, mindenki egy abszurd idióta, aki menekül a szabadság elől, mások kezébe adja az életét, és nem tud a legfontosabb kérdésre válaszolni: „Mit akarok én?” Annak van hatalma, aki tudja erre a választ. A filmben ezeket a figurákat Willem Dafoe játssza.

Provokatívan hosszú film, majdnem három órás. Én Kemény Lili könyve óta tudom, a szerzői filmek (régen művészfilmnek mondták) leszarják a nézőt. Először megütköztem, aztán elfogadtam, ma meg integráltam magamban ezt a tudást. Nem a nézőnek csinálja a filmeket Lanthimos sem, hanem a többi rendezőnek és saját magának. Hiába próbáltam sorrendbe, ok-okozati viszonyba tenni a három történetet, nem sikerült, mert az abszurd-szürreális-szimbolikus-metaforikus filmnyelv a koherens, nem a narratíva. Mind a háromban a polgári ethosz legfontosabb intézménye, a család kap gellert. Lanthimos szerint nincs autentikus létezés a család keretein belül, de ami tragikus, hogy azon kívül sem. Nincs döntési szabadságunk, nincs szabad akaratunk. Röhejesen nincs, de ez a legjobb, mert ha lenne, már elpusztult volna a Föld. A Jesse Plemons által játszott figura minden polgári életfeltételét valaki más biztosítja, teljesen mindegy, ki, egy láthatatlan kéz. Polgárként élni rabszolgaság, de nincs kiút, illetve néhányan találnak majd – a harmadik részben –, de az még rosszabb. Annyira szeretünk aláfeküdni valaminek vagy valakinek – a filmben szó szerint –, csak ne kelljen döntenünk, csak ne kelljen azzal a kevés szabadságunkkal élni.

Jesse Plemons nyerte a "Legjobb színészi alakítás" díját Cannes-ban (2024)

Az első részben Jesse Plemons kertvárosi élete maga a végtelen unalom. Nagy cég középvezetője, felesége ki tudja mit csinál, lehet, hogy semmit, csak a háztartást vezeti, nem mintha annak a logisztikája nem igényelne képességeket és felelősséget. Olyanok, mint bárki más, hálásak, ha kapnak valami értékes ajándékot. Nem manipulációként értelmezik, pedig valójában tudják, hogy az. Minden ajándék manipuláció. Felröhögünk – mi nem tartozunk a polgári ethosz fáklyavivőihez – legalább a film nézése közben. A második narratíva a polgári ethosz lehetséges következményét: egy súlyos mentális betegséget a horror elemeivel ábrázol: egy önfeláldozó feleség és egy bomlott agyú férj története, Jesse Plemons és Emma Stone főszereplésével. Plemons elméje azért bomlik meg, mert azt a nőt akarja vissza, aki nem jelent számára fenyegetést, nem haladja meg a komfortérzetét. (Felesége eltűnik, majd megkerül.) Az első és a második részt összeköti Tolsztoj Anna Kareninája, Jesse Plemons és Emma Stone is olvassa, és meg vannak hatódva. Mi ez? Átveszik a néző-befogadó perspektíváját, amikor mi éppen rajtuk sajnálkozunk vagy utálkozunk? Mi, a vásznon innen, felismerjük a XIX. századi hősnőben az autonóm cselekvőt, ők nem, csak megkönnyezik. Milyen abszurd. A harmadik narratíva a legstabilabb polgári ethoszt kezdi ki, a vallást vagy a spiritualitást, egy bizonyos nézőpontból oly mindegy, minek nevezzük. A lényeg az abszurditása, amit a szektatagokon kívül mindenki tisztán lát. Na, de a szektán kívüliek is ugyanannyira horrorisztikusak, Emma Stone exférjét játszó William Bowery simán megerőszakolja volt feleségét, miután begyógyszerezi. Emma Stone ebben a történetben egy vallási szekta aktív és elkötelezett tagja, aki megszállottan keresi azt a személyt, aki a keresztény vallásosságban Jézus volt. Lanthimos-nál naná, hogy nő, Margaret Qualley játssza. 

A szereplőgárda, Yorgos Lanthimos középen.

Nem lehet nem észrevenni, hogyan fordítja meg a filmes nemi sztereotípiákat Lanthimos: Emma Stone Knight Rider-ként teper a lila autójával, amolyan fordított férfiasságalakzatként szántja az országutat, ő a családját elhagyó anya a harmadik részben, Margaret Qualley pedig kvázi-Jézus alakzatként kerül az eseményekbe, mint Pilátus a krédóba. Ahogy állandóan visszaköszön a Kubrick filmből ismerős zongorabillentyű variáció, annál vészjóslóbbat régen hallottunk. Sok olvasata lehet a filmnek, és biztosan vannak konkrétabb, messzebb látó értelmezések is. 5/4