Elmentek. Mindenki, akitől segítséget kérhetnék több ezer kilométerre. Küldetés fele teljesítve, egyedül navigáltam el magam Nagy-Britanniába.

Azt, hogy már nem félek a repüléstől egy ismerősömnek köszönhetem, aki gyakran repül Londonba. A terápiás cél akaratlanul, indirekt módon teljesült, mert senki a világon nem tudta, hogy ez terápia. "Dög unalmas, semmit se látsz a felhőktől, vigyél magaddal könyvet, hogy kibírd", mondja olyan blazírt arccal, ami csak neki van Közép-Európában.

Kemény Lili Nem című könyvét hoztam magammal, a macskasitteres nyaralás munka is lesz. Ma már nem megyek sehova, olvasom Kemény Lilit, csinálok ebédet, felbontom a kesudiót, a narancslevet, este megnézek egy filmet mobilon. Nem indul jól a Kemény könyv, az első mondatok nem tetszenek, meg fogok őrülni, ha végig ilyen marad. A narrátor anyját már most utálom, Kemény kamaszkorában viszont magamra ismerek, nárcisztikus, intrikus kis hülye, azt képzeli, ő az univerzum középpontja. Annyi a különbség, hogy őt hozzásegítették ehhez az érzéshez, engem meg nem. Az én helyzetem súlyosabb, magamtól lettem szörnyeteg. Pont úgy csinál az osztálytársával, ahogy egykor én: tetszik neki, de ha az megtudná, belehalna. Lepleztem, ármánykodtam, álnaivkodtam én is, állandóan egy labirintusban bolyongtam, és naplót írtam az epekedésről. Úgy kellett volna valagba rúgni, hogy lukat üssek az égen.

A professzionális olvasáshoz a hosszú ebédlőasztalon rendezkedek be, a fiatalembertől (el)vett zselés tollak, saját tollam, színes ceruzák, jegyzetfüzet a kezem ügyében, aláhúzok, széljegyzeteket* gyártok, sok a felkiáltójel, ez azt jelenti, érzelmileg érintve vagyok. Persze hogy érint, a csúcsértelmiségi közegből szalajtott csaj kiságya fölött Térey János meg Esterházy Péter hadonászik, de pont olyan kiállhatatlan és ellenszenves lett mint én, akinek a babaágyára legfeljebb a szomszéd Mariska néni hajolt. Persze, nagy különbségek is vannak, én soha semmibe nem avattam be anyámat, míg a narrátor vele beszélt meg mindent.

Alaska engesztelhetetlen. Ha meglát morog, ha közelítek, visít és vernyog. Nem megsimogatni szeretném, csak bemenni a fürdőszobába. Mellette kellene elmenni, de nem merek. A nap nagy részében a háziak hálószobájában a pandamacis takaróján kontemplál, vagy a gardróbszekrényben alszik. Délután valamiért aktívabb, bejön a konyha-nappaliba, ahol dolgozom. Legyekre vadászik. Fel-felnézek a könyvből megcsodálni, milyen ügyes. Egyetlen áldozatának sem kegyelmez, előbb-utóbb mindegyikkel végez. Próbálok hatni rá. "Emlékszel, amikor Birmingham-ben kiestél a másodikról?" "Nagyon aggódtam érted." "Megértettem, hogy egy indiai körutazás árát költik a rehabilitációdra." "Örültem, amikor jobban lettél." "Stephen King írhatna rólad egy könyvet." Remélem, minden világos, annak ellenére, hogy csak angolul ért.

Alaska

A skót ambulancia 999, a rendőrség 101. Hátha kell majd. Nem kellett, de a következő szép napokban az ágyat nyomtam tíz kiló papír zsebkendővel. A Leith Links park zöldje mindig is hívogatott, tele piknikezőkkel, kockás takarón heverőkkel, magányosok, családok, baráti társaságok. Gondoltam, fogom a könyvet, csinálok szendvicset, viszek inni. Nem akartam direkt napfényt, egy lombos fa árnyékába húzódtam olvasni. Hason fekve, mint egy kamaszlány. Verőfény, enyhe vagy közepes szél az óceán felől, ez a nyár. Minden reggel esik egy kicsit, csak szemerkél, de soha nincs nagy eső vagy vihar. Amikor elővettem az uzsonnámat, azonnal leszállt egy sirály, tisztes távolból figyelt. Én nem bírok így enni. Törtem a szendvicsből,  féltem megfullad, olyan mohó. Mire lement a torkán, már ott volt még kettő. A maradékot elfeleztem, de összevesztek, egymás faroktollát húzva próbálták elvenni a másiktól a kaját, vijjogtak, pöröltek egymással. Muszáj volt odaadni nekik mindet, amit magammal vittem. 

 Nem csináltam fotókat, mindig elfelejtettem magammal vinni a telefont. Leith Walk, tele vintage turkálókkal. Kinéztem egy barna kalapot, másnapra elvitték. Három fontért viszont találtam egy Rachel Cusk és egy V.S. Naipaul könyvet.

Kemény Lili könyv éjfélig, kezd bebarósodni, mihelyt elhagyja a kamaszkort és felveszik a Színműre. Megint egy párhuzam, csak engem nem vettek fel. Hát igen, legalább egy valamit meg kellett volna tanulni kívülről, és nem azzal a Juhász Gyula verssel nyomulni, aminek az első két sorát tudtam csak. Tizennyolc évesen belehelyezkedni egy ápolatlan alkoholista mentális állapotába, aki ha köszönt Annának, a szájszaga kilométerekkel előbb ért oda, mint ő? Mennyire hiányoztak azok a bennfentes váteszek, akik Kemény Lilit körbevették. Most én játszanám a Katonában valamelyik főszerepet.

Hogy menjek be a fürdőbe? Alaska ott ül és morog. Nincs az az isten, hogy elmenjek mellette. Anyám unokája a jutalomfalatok számát megszabta, de szarok rá, megráztam a zacskót, mehetek tusolni. A kanapé párnáiból sáncot építek, ha megtámad, legyen időm felébredni, mielőtt meghalok. Az ajtót nem lehet becsukni, évek alatt megszokta, mindenhova bejárása van, amikor megpróbáltam, úgy kaparta és vernyogott, hogy inkább ugorjon nekem. A sáncok közé vackoltam magam. Felnéztem. A legmagasabb párnán ült. Stuart Mária nézett így kivégzése előtt a hóhérra.

Reggel már kezdődött az orrfolyás, tüsszögés, levertség, de azért nem hívtam az ambulanciát. Csúnyán megfáztam a parkban, pedig nem voltam mezítláb. Esténként hőemelkedés, enyhe láz. Feltúrtam a gyógyszerest, látszik, hogy kisgyerekes család, főleg gyerekeknek szánt fülcseppekkel van tele a doboz, de van Panadol, meg más fájdalom- és lázcsillapító is. Majdnem felpofoztam magam, amikor éjjel arra ébredtem, hogy eldugult az orrom. Még itthon, hogy forgattam a kezemben a Nasivint. "Áh, úgyse' kell." Ülve aludni kínzás, ajánlani fogom a CIA-énak, ha még nem tudnak róla. Első utam egy patikába vezet majd, remélem hajnali ötkor már nyitnak. Soha, de soha többet nem megyek sehová Nasivin nélkül. De most nincs. Hajnalban keverek egy kis sóoldatot, emlékszem a gyógyszerész barátnőm egyszer mondott valamit, figyelhettem volna egy kicsit jobban, hogy vannak az arányok. Felmarta az orromat, lefolyt a torkomra, és ugyanúgy nem kaptam levegőt.  

Reggel telefon, a Jón-tenger csodálatos, a fiatalember élvezi, a szerpentinen egy kicsit féltek, de hát a Balkán-félszigeten vannak. A buszpályaudvarról először nem tudták eldönteni, emlékmű, étterem, vagy kemping, de amikor kézzel írt jegyeket kezdtek árulni, minden világos lett. A buszsofőr könyökkel támaszkodik a kormányra, egyszerre sodorja a cigarettát, eszik, és beszél telefonon, de nincs baj, ha az ember nem néz le száz méter magasból, két centivel az út szélétől. Úristen, holnap alomcsere a csigának, jutott eszembe, mert a felelősségnek nincs szabadnapja. "Macska megvan?" – kérdezik halkan. 

 A Jón-tenger

* Kizárólag ceruzával 

Folytatás következik...