Két hét alatt egyszer sem gondoltam jó szívvel Alaskára, de amikor egy fáradt nap után Oz Perkins horrorfilmjével akartam lazítani, a jelenléte megnyugtatott. Háromszor is. Először, utoljára és soha többet. 

A hálószobai komód tele van Paco Rabane, Prada, Carolina Herrera, Versace parfümökkel – még a múltkor láttam –, alig vártam, hogy elmenjenek, minden nap másikból fújok majd, és minden üvegcsét pontosan oda teszek vissza, ahol volt. Azzal nem számoltam, hogy a háló Alaska felségterülete. Alaska házőrző, tudomásul kell venni. Hiába kergette a legyeket a nappaliban, nem mertem bemenni, ki tudja, mikor jön utánam, onnantól nem tudok majd kijönni. Kicsukni túlzás lenne, és szégyellném is magam, mintha más naplójába vagy telefonjába néznék bele.

Este a kanapé sáncai mögül Oz Perkins Longlegs című horrorját nézem, bizsereg a tarkóm, pedig nincs mitől félni, biztonságban vagyok. Azért megnéztem a bejárati ajtót. Nyitva volt. Ezek szerint napok óta. Éjjel is. Bármikor bejöhetett a gyilkos. Alaska a hálószoba ajtóban áll őrt, ott biztosan nincs, az egyik szoba kipipálva. Mire mindent leellenőriztem, totálkáros lettem, ha akkor kezd el sípolni a teáskanna, kiugrok az ablakon.

Már nincs hőemelkedésem, csak köhögök. Korán kelek, reggelente Kemény Lili könyvét olvasom, nemsokára végzek vele. Meztelencsigának friss salátalevél, a régieket mind teleszarta. De hol van ő maga? Ha meglógott, előbb kell észrevennem, mint a Moszad kiképzést kapott macskának. Higgadjunk le. Átnézem a kidobásra ítélt  salátaleveleket harmadszorra is. Összezsugorodva lapul, mint egy kis pénisz, érzékeli, hogy keresem, megmozdul, majd töppedten hanyatlik a levél közepére. Egyszer a nappalira borították a szemetest, véletlenül kidobták a salátalevelekkel együtt. Vigasztalásul kapott másnap egy zsázsaerdőt. 

Most volt a világ legnagyobb kulturális fesztiválja – Fringe –  jó lett volna megnézni valamit, de a logisztika nem az én asztalom.

Félszemmel figyelem az olimpiai híreket. Ahogy az ember öregszik, úgy nő benne a hazaszeretet, főleg, hogy ebben a gyarmati kizsákmányolásból és más népek elnyomásából meggazdagodott országban vagyok. Mindenen látszik a jólét, és a gazdagság. Persze, látok kétes alakokat dülöngélni, pár lerobbant házat, kertet, meg hajléktalant a kutyáival a földön, és megrémiszt, milyen alacsony az ingerküszöböm, majdnem elsírom magam, pedig nem is nézek oda. Túlzott felelősségérzettől szenvedek. 

Betérek a város legjobb könyvesboltjába, és meglepődöm. Nem mintha perfekt lennék angolból, és már csak ezt a pár könyv hiányozna a boldogságomhoz, de azért lenyűgöz, hogy egy Vintage Minis sorozat klasszikusokat ad ki (£ 3.99). Mary Wollstonecraft: A Vindication of the Rights of Woman, vagy William Styron: Depression című autofikciós szövegét. Emlékszem, annak idején mekkora hatással volt rám kedvenc íróm lelki problémája. Végül nem öngyilkos lett, hanem tüdőgyulladás vitte el. Kemény könyvét a Botanikus kertben akartam kiolvasni, de nem szerettem volna több kiló papírzsebkendővel és köhögőrohammal odamenni, viszont vegán Kit-Kat-ért elgyalogoltam. Közben felfedeztem a mellékutcák romantikáját, baromira élvezve, hogy egyre jobban kiismerem magam. Egyik nap hazaérve éreztem, valami nem oké. A radiátorok forróak, Jézusom, be van programozva a rendszer. Otthon leesik mindenkinek a feje a kánikulától, ezek meg fűtenek. Gyors telefonos segítség, mit tegyek? "Vedd lejjebb." 

Kaja- és kuplerájcsinálás közben valaki motoszkál a bejárati ajtón. Uram isten, ha ezek valamiért előbb jöttek haza, leszúrom magam. Jobban megfagyott bennem a vér, mint a horrorfilm nézése közben, de csak teletömték a nyílást szórólapokkal. Úgy megkönnyebbültem, mint akit most szabadítottak ki Gázából. By the way, észrevettem egy palesztin zászlót a harmadik emelet ablakából lógni, láttam pár ilyet a városban, mióta itt vagyok. A Palesztinában élő arabok helyzetét nem a Zsidó Államnak kell megoldani, hanem a többi arab országnak, akiknek a legnagyobb érdeke, hogy ez a konfliktus fennmaradjon. 

Mióta beleszagoltam egy skót virágba, fura dolog történik. A parfümök (elképzelt) illata is hozzájárul ehhez a mentális állapothoz, talán a megfosztottság generálja az érzést, amit azonnal intellektualizálnom kell, mert nem akarok elmenni az isteni felé, ami nagyobb az embernél. Az Eiffel-torony is nagyobb, de most nem erről van szó, hanem arról, amit Kant írt David Hume kapcsán: "Felébredni a dogmatikus szendergésből." Innentől nem tudok növényfilozófia nélkül élni, szakítottam a növényvaksággal, ami nem azt jelenti, hogy a növények nem látnak, hanem azt, hogy az ember nem látja őket. Azonnal meg is locsoltam a paradicsompalántát, amit a fiatalember házi feladatként ültetett még pár hete. Májusban milyen pici volt, most meg túlnőtt az ablakon és elszáradtak a levelei, mert elfelejtettem megöntözni. Azt hiszem az állatok iránti felelősségérzetem kezd átterjedni a növényekre. Az átterjedni szó egy Susan Sontag* betegségmetafora, a helyzet tehát eszkalálódik. A dolog genealógiája egy bezárt hotel előtt hagyott – dézsás – növénnyel kezdődött évekkel ezelőtt. Ez volt a lappangó fázis. Majd a virágcsokor kritika következett; minden csokor, halott virág. Az Ahol a folyami rákok énekelnek (2022) és a Velünk véget ér (2024) című filmmel folytatódik, ahol nem a filmek művészi értéke fontos (nincs nekik), hanem hogy megjelenik a növényfilozófia, ha mégoly periférikusan is. Most már a boltok elé ültetett, nem öntözött növényekből is morális kérdést csinálok. Nem csak elhagyott állatok vannak, elhagyott növények is. Ennek a szellemi mozaikképnek volt az utolsó darabja a Portobello Street-en megszagolt fehér virág.  

Edinburgh

Közben beleszeretek a skót felvilágosodás vezéralakjába, David Hume-ba. Több, mint kétszázötven év van köztünk, de nem érdekel. Lord Byronba tíz évvel a halála után szeretett bele valaki. David Hume Edinburgh-ban született, tizenkét évesen már egyetemre járt, és egyszer a sok gondolkodástól idegösszeroppanást kapott. Érzésem merőben intellektuális: hogyne szeretném, amikor még Darwin előtt elpusztította az egyetlen tiszteletreméltó Isten érvet (design érv). Eltüntette a legjobb okot, hogy higgyünk Istenben. Képes volt kivonni magát az örvényből. Én is egyre jobb érveket hozok fel újonnan felfedezett növényvonzalmam mellett.

Délben mentek el, délben jöttek meg. De jó, innentől nem kell Alaskával, ezzel a hálátlan ganéval törődnöm. Mintha kicserélték volna. Kézről-kézre adják, úgy beszélnek hozzá, mintha ő jött volna haza egy olyan nyári táborból, ahol nem adtak neki enni. Elszoktam a zajtól, most meg egész nap görögül karatyolnak: Ela, Ela (Έλα – Gyere"). 

Augusztus 5-én 10:12 perckor kiolvasom a könyvet. Döbbenet és katarzis között hánykolódom, mint egy hajó a Jón-tengeren. Rengeteg a kérdésem, amit csak Keménynek tehetnék fel, de hát azt se tudja, hogy a világon vagyok. Pontosan tudom, min ment keresztül a narrátor, és bár a korkülönbség nagy, egyvalami azonos az eltérő társadalmi helyzetünk ellenére is: nők vagyunk. Hiába nincs az elmének neme (Platón mondta?), a társadalomban elfoglalt helyünknek van.

Hazafelé repülve két dolgon gondolkodtam, Kemény Lilin és Alaskán. Kemény könyvében annak ellenére, hogy minden percét élveztem – kivéve az SZFE elfoglalásának néhány részletét –, valami nincs benne. Nem írhatom, hogy hiányzik, mert az rólam szólna, nem a szerzőről. Egy könyvből akkor hiányzik valami, ha kitépnek belőle tíz oldalt. De a négyszázhuszonhat oldalba nem fért bele olyan párbeszéd vagy leírás, amelyben két nő egymással beszélget valamiről, ami nem férfiakkal kapcsolatos. A másik, hogy Kemény mesterré növi ki magát, lassan olyan lesz, mint azok a teoretikusok, akik az ő művészi látásmódját formálták. Annak idején shot-by-shot néztem végig a Mulholland Drive-ot – világ legjobb filmje –, most meg olvasom, mit gondol róla. Jaj, de tetszett. 

Alaska

Alaska bizonyos értelemben olyan volt, mint egy bántalmazó; a saját magamhoz való viszonyt változtatta meg, magamban kerestem a hibát, pedig nem tehettem semmiről, és ő sem. A területét védte egy betolakodóval szemben. Nekem meg fel kell fognom, hogy nem szeret mindenki. 

Úgy éreztem magam, mint aki három úthengerrel, két barnamedvével találkozott hazafelé, és fél napig állt sorban a Kalahári sivatagban egy lavór poshadt vízért. Budapestről az Alföld közepéig érni kétszer annyi időbe került, mint átrepülni Európán. 

* Susan Sontag: A betegség, mint metafora / Európa Kiadó, 1983, Mérleg sorozat

Vége

David Hume szobra az Edinburgh-i Egyetem előtt. A fotót én csináltam, jobbra egy skót dudás. Fogadjunk, hogy Hume lábujjai a sok fogdosástól ilyen tiszták.

Kilátás a Waverley-hídról

 A Skót Nemzeti Galéria, Edinburgh 

Skót-felföldi marha