Mártát a klimax után mindenki Mártikámnak kezdte hívni, mintha az élet így kárpótolná. Mit veszített el, hogy kárpótolni kelljen? Szépsége idővel véreres, löttyedt és májfoltos lett, naivsága kezelhetetlen irányításmániává változott, és minél elviselhetetlenebb lett annál inkább becézték. Ha járt volna terápiába, tudta volna, környezete túlkompenzál, hogy ne kelljen vízbe fojtani.

Mártikám sosem költött ilyen marhaságokra, viszont isteni házi krémest tudott csinálni, gyakran hívták házhoz. "Mártikám, pénteken a Pistának lesz névnapja." Akik nem ismerték olyan jól, mint a családtagjai, azok kedvelték. Szerették bővérű kacagását, találó bemondásait, mindenki dőlt a nevetéstől, ha megszólalt. Mártikám nem csak a házi krémest titkát tudta, de azt is, hogyan kell a családját úgy irányítani, hogy senki ne vegye észre, hogy minden úgy van, ahogy ő szeretné. "Nem akarok beleszólni, ez a ti dolgotok." Végül a gyerekei abban a községben vettek házat, ahol ő élt, a lánya nem vált el, a fia pedig nem vette feleségül tizenöt évvel idősebb, két gyerekes barátnőjét. Mártikámat mindenki szerette, de volt egy kellemetlen szokása, szeretett mások kertjébe szarni. Hol kisebb, hol nagyobb kupacokat csinált, és soha nem vették észre. Azonban minden jónak vége szakad egyszer. Az új szomszédnál készítette a híres krémest, a lugas alatt, a leveles tészta éppen a tölteléket várta, amikor Márta leült szarni. Azt hitte a szomszéd bent serénykedik, és van egy kis ideje. Nem volt. "Ott van az ásó, el tudod temetni." Nagyon kevés lett, mondta Márta. Ez nem mennyiségi kérdés, válaszolták neki. "Márta, maga anális karakter." "Beleszarik mások dolgába." "Csak maga szó szerint." Ezt mondták volna, ha időben segítséget kér. De nem kért. 

∗

Andrea Kowch: In the Distance (2015)